1850. március 15-én Arany János így gondolt vissza a levert fényességes napra:
                                   ... Emléked átkos, nyomasztó tereh:
                                       A vérnek és könyűnek tengere
                                       Mind, mind ahhoz tapad.
                                       Az ember gyönge: félve néz feléd,
                                       S mint egykor a tanitvány mesterét,
                                       Nehéz időkben megtagad...
A holokauszt magyar emléknapján jutott ez eszembe, mert hasonlóságot érzek a két dátum között.

Budapesten a Dohány utcai Zsinagóga előtt ma délután sokan gyülekeznek a szokásos emlékező-emlékeztető útra egészen a Duna-partig. A Cipők című megrendítő szoborkompozícióig, hogy virágokat szórjanak  azok tiszteletére, akiket nem is olyan rég a vízbe lőttek innen a barbár törvények alapján. Rájuk meg a többi bűntelen és védtelelen csecsszopóra, az alig felcseperedettekre, a reszkető kezű öregekre. Válogatás és valóságos indok nélkül. Nincs bocsánat, nincs felejtés. Akkor sem, ha egyesek még ma sem átallják újságcikknek csúfolt irományban vagy másutt gyalázni a zsidó fajt mint olyat.  

A rádióban gimnazistákat kérdeztek arról, mit tudnak a történtekről, mit jelent számukra az iskolai  Holokauszt-emléknap. Meglepő, mennyire okosan, összefogottan válaszoltak.  A mi családunk is érintett a dologban. Gyakran beszélünk azokról a hozzátartozókról, akiket én ezért már nem ismerhettem. De mindent tudok róluk, gyógyíthatatlan fájdalmat érzek miattuk. Értük  is szól a mai nap - így az egyik. Én is tudom, miről van szó, olvastam a Mesterségem a halál című könyvet, láttam a Sorstalanságot.- kapcsolódik be a másik. Én egy képregényt láttam, a Maus címűt, mondhatom a játékos rajzok egyáltalán nem nevetségesek, mert a történet maga a borzalom, a szégyen. Azt hiszem, volna mit tanulnunk a diákoktól!

Húsz éves az Élet Menete Alapítvány. Hívására százak és százak indulnak a pesti utcákon, mások Auschwitz-Birkenau, illetve Izrael végállomásig. Hogy hitet tegyenek. A szervezők így fogalmaznak: "Csodálatos megemlékezés ez. Jelképes és valóságos. És ígéret. A megértésre, a jó érzésre, a békességre. (...) Jó végigmenni ezen az úton. A végénél, persze, megállunk, mert ott megfogadhatjuk: a holnapot már bizonyosan szebbé, jobbá tesszük." Hinni szeretnék ebben, mert ami 64 évvel ezelőtt történt, azóta is tépi a lelkem. Tiltakozásul - képletesen - hamuval színültig telt kezemet emelem az égre...!