'56 izzó ősze volt... Erre emlékezik ma az ország. Ötvenkét éve már, és még mindig nem tudunk mindent. Mi miért történt. S míg e sorokat írom, a televízióban éppen arról beszélnek, ki és hol döntötte el, mikor vessenek véget a magyar forradalomnak. Nem Magyarországon hozták meg az erre vonatkozó határozatot, sajnos....
Ma délelőtt az ötvenhatosok emlékkövénél tartották a komlói tisztelgő műsort. Bányászzenekar, ünnepi beszéd, két vers, koszorúzás, kevés érdeklődő. Nemzeti egység, összefogás a bajban mint a jövő záloga. Szép szavak, szeretném hinni, hogy tárt szívbe hullik legalább egy részük. De félek, hogy kevéssé. Hol a közös akarat, a nemes cél, hol a nagy nekibuzdulás, ami nélkül megkérdőjelezhető annyi szép cél? Fáj a lelkem ezen a szép (is lehetne) napon. Azokra gondolok, akik a legtöbbet, életüket áldozták azért, hogy szebb, tisztább, átláthatóbb és persze szabadabb legyen azok hazája, aki túlélik őket. Vajon ha láthatták volna, mi lesz utánuk ennyi évvel, mit gondoltak volna? Nem válaszolok helyettük...., érzem csak, valami szorít  ott legbelül.  És írok, mert mást nem tehetek, mint annak idején Radnóti alteregója.
A nap másik programja jobban sikerült, talán azért, mert személyesebb volt. Szerencsés Rudolfra emlékeztünk a múzeumban, aki a valamikori Kossuth-aknai Ált. Iskolában tanított a felesége beosztottjaként. Onnan a Kun Béla Gimnáziumba került, ahol az eredeti végzettsége szerint történelmet és földrajzot tanított, mindvégig megfigyelés alatt. De akkor még nem tudhattuk róla, hogy három napig 1956-ban Zalaegerszeg első embereként tette, amire felhatalmazták és amire legjobb lelkiismerete szerint vállalkozhatott. Később ez persze bűnnek számított, két évre elítélték, sokáig nem dolgozhatott a szakmájában. Miközben tanárként szigorúnak, de következetesnek, emberségesnek, kollégaként segítőkésznek, korrektnek, családfőként szeretnivalónak ismerték. Olyannak szerették. Közben hányszor folyamodott segítségért, ügye felülvizsgálatáért tisztessége, igazságérzete okán... Keserű ember volt, de mindez évtizedeken át tabunak számított. Nem beszélt, nem beszélhetett róla még a gyerekeinek sem. Egyedül a felesége, társa mindenben, tudta, mi zajlik ott legbelül...
Nyugdíjazásuk után elkerültek Komlóról. Most helyette csak a fényképe jött vissza meg egy kötetecske, Hóbor József munkája, melynek a címe: Három nap, két év - egy élet. A történész szerzőt (van ilyen, de nem gyakori!) a tanár úr legelső zalaegerszegi tanítványa, Horváth Lajos kereste meg azzal a kéréssel, kutassa fel a családi hagyatékban és a levéltárban megtalálható anyagokból, mit miért tett, minek  mi lett a következménye. Így került - sajnos csak halála után - minden a helyére. 

  Így - kezdeményezésére - Zalaegerszegen egy tábla is felkerült egykori hivatala falára:
 Szerencsés Rudolf - élt hetven évet. /    Zalaegerszegen tanított - négy évet. 1956-ban itt volt a Forradalmi Tanács elnöke - három napig. / Ezért elítélték - két évre./ A meghurcoltatás következményeit viselte - egész további életében. / Emlékét őrzi családja, barátai, tanítványai, munkatársai és megőrzi a Város. 
Most már hozzátehetjük: Rudi, nyugodjál békében!