Mindenkinek, aki - József Attila szerint - az életet a halálra ráadásul kapta, a címben jelzett probléma a réme. Mert fél a kiszolgáltatottságtól, a fájdalomtól, a magánytól, a feltartóztathatatlanul  közeledő sötétségtől.  Amikor még egy kis haladékot szeretne, fájdalmai enyhülését,  fontossága, szerethetősége tudatát, emberi méltóságot, élete tisztes befejezését. De hogy  részesülhet-e ebben, az bizony sok tényezőtől függ.

 Aki szenvedett már gyógyíthatatlan vagy annak vélt betegségben, aki ápolt hasonló állapotban lévő közeli hozzátartozót, aki átélte a rá nehezedő iszonyúan nagy terhet és felelősséget, aki legszívesebben elmenekült volna, amikor tehetetlennek, maga is védtelennek érezte magát, az tudja, mit vállal, aki  segíteni akar. És teszi hozzáértéssel, empátiával, bírja lélekkel, odaadással, győzi emberséggel s bármilyen elcsépelt is a szó: szeretettel.
Betegségek tekintetében nem volt szerencsés a családom. Én mindenkit megápoltam, elkísértem utolsó útjára. Ha van valahol valaki, aki számon tartja tetteimet,  e tárgyban talán nem marasztal el. Azonban soha nem elég a türelem, a vigasztaló, mégis őszinte szó, a simogatás, ahogy nem ér véget a mosás, a kiszolgálás, a gyógyszerezés, a fürdetés meg a többi... S mivel erre nem képes mindenki, vagy a feladatot különböző okok miatt  nem tudja vállalni a nap 24 órájában, valamilyen intézményes segítségre van szükség
A legtöbb rákos beteg - diagnózisa és életkilátásai tudatában - nem kíván hosszan kórházban feküdni, ragaszkodik otthonához, megszokott környezetéhez, becsben tartott tárgyaihoz, könyveihez, hűséges kiskutyájához, iskolába, munkába rohanó, ezer más gonddal küszködő családtagjaihoz. Természetes igénye, hogy méltóságát megőrizve, szerettei támogató közelségével búcsúzhasson az élettől.  Ezzel szemben a betegek 70%-a kórházban, csaknem mindenkitől elszigetelten,  mondhatni művi,  személytelen környezetben távozik. Üvegesedő tekintete nem virágoktól, fényképektől búcsúzik, hanem fehér csempéken, hideg-rideg huzalokon pásztázik végig utoljára. Sajnos társadalmunkból egyre jobban kikopik a haldokló elkísérésének, támogatásának kultúrája, a családnak (annak hiányában valakinek) megoldást kell keresnie. Ilyenkor nő meg az igény az otthoni  hospice ellátásra.    
Az angol  hospice szó menedékházat, latin eredetije, a  hospitium, szállást, pihenőhelyet jelent.  Cicely Saundess Angliában 1967-ben nyitotta meg - a mozgalom kezdetét jelentő - hospice otthonát, ahol a rászoruló betegek körültekintő ápolásra, fájdalmaik enyhítésére, életminőségük elfogadható szinten tartására, panaszaik csökkentésére, testi, lelki, értelmi, érzelmi, szociális, szellemi gondozásra, őszinte, együttérző kommunikációra számíthattak. Hazánkban Polcz Alain lett az ügy első elkötelezett híve, aki egyfajta iskolát teremtett. Mindig hangsúlyozta a méltó halálhoz való állampolgári jogot, fel tudta vállalni és sokaknak megtanítani, hogyan kell elkísérni a legnehezebb úton a beteg embert, hogyan kell vele elfogadtatni, mennyire része a halál az életnek, kiváltani ehhez a végső stádiumban lévő  partneri együttműködését arra biztatva, hogy ne adja fel a reményt az utolsó pillanatig. Nem sajnálni és sajnáltatni akarta a benne bízót, hanem támogatni, mellette lenni, megbékéltetni, aztán elengedni... A közeli, távoli hozzátartozóknak pedig megmutatni, hogyan tudják a gyászmunkát elvégezni. (Hangoskönyve szerint az ember minderre  önmagát is fel tudja készíteni. Maga még az erdélyi kisüstit is felrakta a kamra polcára.. .)
Ez a téma egyre többször kerül elő, mivel a rettegett rákban  évente 35 000 beteg hal meg úgy, ahogy senki nem szeretne, mert az egészségügy megmaradt, kevés számú  intézménye sem személyi, sem tárgyi feltételeivel  nem képes megfelelni a speciális elvárásoknak, nem tudja teljesíteni a méltó halálhoz való jog feltételeit. Helyettük (olykor mellettük) jó megoldásnak tűnnek az olyan intézmények, alapítványok és szolgálatok, amelyek  felkészülten vállalják a haldokló széles körű ellátását hospice osztályokon vagy a beteg otthonában.  Ilyen többek között a pécsi székhelyű  ZSU-DUO Bt., mely évek óta bizonyította alkalmasságát a háziápolásban. De vajon jut-e neki (is) hospice feladat, jut-e neki erre a tevékenységre (is) pénz?
Örvendetes, hogy a szakpolitikusok szerint  e tekintetben az emberi és társadalmi érdek megegyezik, hiszen az otthoni hospice ellátás a leholcsóbb és leghumánusabb módja annak, hogy a haldokló - saját akaratával megegyezően - méltó módon, megbékélve mehessen el. A költségvetés által biztosított, az OEP által finanszírozott hospice napok száma 2009-ben megkétszereződött. Vajon egyenlő esélyt ad-e a megnövekedett összeg a szolgáltatáshoz való hozzáféréshez, melynek  költségei semmiképpen sem háríthatók át az egyébként is nehéz helyzetben lévő betegre? Sajnos úgy tűnik, az OEP csak kevés szolgáltatóval hajlandó ellátási szerződést kötni, ami az apró falvas körzetekben szinte lehetetlenné teszi a feladat ellátását. Ezzel egyfelől marad a kasszában némi megtakarított költség, parkolópályán néhány az ellátást megpályázó, annak teljesítésére felkészült, a területi ellátást felvállalni kész szolgáltató, másfelől (s ez a lehető legrosszabb!)  marad nem kevés segítség nélkül távozni kényszerülő, reményvesztett EMBER.
Jó lenne tehát a humanitárius és szakmai szempontokat előre sorolva átgondolni az orvosi-etikai elveket, a nem halasztható célt, felülvizsgálni a már megkötött finanszírozási szerződéseket, a be nem fogadott pályázatokat, elutasításuk indokait  és kedvező döntést hozni a legkiszolgáltatottabbak érdekében, hogy mielőbb megkaphassák a helyzetüket valamelyest enyhítő ellátást annak tudatában, hogy  életük egyszeri és megismételhetetlen.