A két éve elhunyt Balogh János különleges rézgrafikáiból rendeztek tegnap kiállítást a komlói Közösségek Házában. Némi rövidítéssel idézzük az ott elhangzott megnyitó beszédet, melyben először egy rendhagyó játékra invitálták a megjelenteket azt feltételezvén, hogy egy járókelő  lába alatt hirtelen elővillan egy apró rézdarab. Kérdés: mi történik?

Ha felnőtt az illető, izgalom járja át a sárgán csillogó holmi láttán, mikor  azt hiszi, kincset talált. Aztán maga előtt is szégyenkezve szétnéz, vajon észrevette-e tétovázását valaki, majd odébbáll. Pedig viselkedése a kudarc ellenére is érthető! Hiszen tudjuk, mennyien  keresték már őelőtte a gazdagsággal felérő aranyat. Elegendő igazi érc híján   alkimisták  kutatták mágikus vegykonyháikban  előállításának titkát. A remény máig él. Prágában például nemcsak a Hradzsin és a híres óratorony  látványa, nemcsak a Moldván átívelő  Károly híd mozgalmassága vonzza a kirándulókat, felidézve Smetana szimfóniájának dallamát, hanem a középkori Aranycsinálók utcácskája is. Oda igyekeznek, hogy saját szemükkel láthassák  műhelyeiket, hogy megérthessék a régiek lázas szenvedélyét.

Ha kisgyerek pillantja meg azt a bizonyos rézdarabot, azon gondolkodik, vajon mire tudná használni?  A gömbölyűvel golyózik, az ügyesen kiegyenesített drótot gyűrűként az ujja köré tekeri, és fűnek-fának mutogatja, mi jó dolga van neki. Mikor viszont konstatálja, hogy a kezét befeketítette ez az anyag, haragjában eldobja, és másik játék után néz. 

Ha pedig - folytatva a játékot - a grafikus Balogh János jár arra,   ugyanaz  a hév ragadta (volna) el, mint a matematikus Bólyait, aki a „semmiből egy új világot teremtett”, mikor  a nem euklideszi geometria tudományát felfedezte...

Balogh  a mások által használt ceruza, toll, tus, szén,  pasztellkréta helyett – saját találmányaként - egyetlen dinamikus mozdulattal rézdrótot hajtogatott. Vagyis kikísérletezte teljesen új technikáját. Keze nyomán az egyes alakzatokból, szimbólumokból gondosan síkba rendezett portré, virág, állat vagy más egyéb lett. A holt anyag  egy csapásra tartalmat kapott, funkciót nyert, üzenettel telítődött.  Végül a fényvonalakból  született  rézgrafikákhoz  változatos színű és anyagú háttér, illetve keret társult. Ezek szerepe nem puszta díszítés, hanem az, hogy  hozzáadjanak valamilyen többletet a műhöz: teljesebbé tegyék a jelentését, árnyalják a hangulatát, erősítsék a karakterességét, fokozzák a jellemzőerejét, kiemeljék a humorát,  játékosságát, felerősítsék esztétikai hatását, befejezetté tegyék, lezárják a teremtő folyamatot, s ezáltal végérvényesen átengedjék  a közönségnek.  Mivel a két- vagy három dimenzió élményét nyújtó rézgrafikák  az alkotó gondolatainak, érzéseinek, ember- és világlátásának lenyomatai, a néző könnyedén „veszi alapot”. Rájön, hogy nem is olyan bonyolult a valóság, megtapasztalja, hogy a kezdetben gubancosnak látszó dolgok kisimíthatók, a konfliktusok megoldhatók, az égig érő fák megmászhatók, a  kaotikusnak tűnt viszonyok elrendezhetők. Ettől a lelkét átjáró rádöbbenéstől egy csapásra nyugalom járja át. Nem fél, nem szorong többé, nem érzi idegennek,  érthetetlennek, fenyegetőnek azt, ami, illetve aki körülveszi. Ellenkezőleg: saját léptékű  lesz számára a világ;  baráttá válik minden ember. És ez jó, nagyon jó, hiszen egyszerre találkozik az örömteli játék, az értékteremtő munka, az önkiteljesítő művészi alkotás, a tradíció és a formai megújulás egymást erősítő vonásaival.