Mit lehet tudni a Komlón kiállított rézgrafikák alkotójáról, Balogh Jánosról, akit egyesek tréfásan drótásznak neveztek?

 1937-ben született Pilisszentivánon és ma már sajnos nincs köztünk. Egykori családi házuk közelében villanyszerelő műhely volt, ahol sok hulladék rézdrótot lehetett találni. A kisfiú azokból formálta első játékait:  karikát, virágot, mi egyebet. Sorsszerű? - Alighanem…

                 Az életre készülődő fiatal gépipari technikumot végzett. Később esztergályos, lakatos, termelésvezető,  célgép-tervező, majd  vállalati szervező lett. Azt követően belsőépítészeti munkákat koordinált, beruházásokat irányított, de megfordult a Magyar Rádió nyomdájában is, ahol grafikusként könyvborítókat tervezett, illusztrációkat, plakátokat készített. Nyugdíjas korában, amikor egy virágkötő el akarta dobni az összegubancolódott szúrós rézdrótokat, elkérte tőle. S onnan már nem volt megállás számára. Sorsszerű ez is? – Alighanem… Különösen  ha tudjuk,  mennyi cikk méltatja munkásságát a sajtóban és az interneten. Emellett kiállítások, elismerések  bizonyítják, milyen magasra jutott. 2005-ben a Fővárosi Művelődési Ház József Attila pályázatán, 2008-ban a balatonfüredi Bor-Kép-Tár Kiállításon kapott díjat, 2010-ben pedig posztumusz Búza Barna-díjban részesült. Az utóbbi kitüntetés névadója nem ismeretlen  Komlón: zenélő fiatalokat ábrázoló szobra a városház előtti téren található. Itt jóval többen láthatják, mint eredeti helyén, Zobákon.

     Az előadó  nem ismerhette személyesen Balogh Jánost. De szerinte boldog ember volt. Az  adni tudás öröme  tehette azzá. Miközben óriási energiát fektetett alkotásaiba, próbálta kitalálni, mi foglalkoztatja jövendő közönsége tagjait. Gondolatban előre vetítette, mi bántja őket, mivel szerezhetne nekik örömet. Tudta, hogy   a tartalmas tárlatlátogatás olyan, mint a dzsesszben az improvizálás, amely közismert motívumokkal indul, míg spontán variációkkal meg nem teremtődik az izgalmas új zene – ahogy erről egyik legfrissebb Kossuth-díjasunk, az Amerikában élő Szentmihályi Mihály pszichológus professzor ír Az öröm művészete c. munkájában.

                Befejezésül felhívta a figyelmet a falakon látható híres emberek portréira, különös tekintettel  Törőcsik Mari szájára, Garas Dezső orrára, Kállai Ferenc homlokára. Kérte, hogy  mosolyogjanak a meghívón is látható tavasztündér kecses mozdulatain, hajzuhatagja anyagszerűségén, illetve azt ajánlotta, feledkezzenek bele Balogh János valamennyi rézgrafikájának különös világába, hogy érezhessék a flowt, vagyis azt, milyen erővel árad, áramlik feléjük a harmónia, amitől legalább egy múló pillanatra  sikerül boldogabbá válniuk.