A fény ösvényei. Ez a címe Mispál Attila (az Altamira szerzője) legújabb, s egyben első nagyjátékfilmjének. A film a szolnoki vetítéssel egyidőben szerepel a Trieszti filmfesztiválon, s mi több, nagy reményekkel. A szerző, ha csak néhány órára is,  mégis inkább a szolnoki mozinézőket részesítette előnyben egy közönségtalálkozó erejéig.

A film végig feszültséggel tölt el. Mindúttalan várok. Két idősíkon fut a cselekmény, tudjuk, hogy az egyik főhős, a szépséges manöken, Csilla arca megég majd egy balaesetben. Ezt várjuk, miközben vibrálnak a snittek, hol az utána következő kínkeserves egyedül maradás, hol az azt megelőző pörgő modellsors kockáit látjuk. Soha nem tudhatjuk, mikor gyúl fel a sorsdöntő láng, mivel a rendező és az operatőr gonoszul többször is fénybe borítja a képernyőt. Például a bravúros divatbemutatós jelenetben, mikor a parketten a szemünk láttára kap lángra egy elejtett cigarettacsikktől a bemutatott estélyi ruha uszálya, de mindez csak az előjáték - főhősnőnk könnyed, magabiztos gyanútlansággal lép ki a tűz bűvköréből.

Csilla lépteit egy titokzatos, már már misztikus őrző angyal követi, egy öntudatos csavargó, egy hajléktalan, aki később életét áldozza a Csillával kialakuló bensőséges kontaktus során (ekkor ég meg Csilla arca). "Aki nagy dolgokra vágyik, annak meg kell mártózni a napban." Közben a néző-elemző türelmetlenül várja, mikor jelenik meg a filmben a másik főhős, a szeme világát lassan elveszítő ötvös mester. Aztán eljön ennek is az ideje. Őneki is van egy mesebeli patrónusa, Janó ötvössegéd személyében.

Janó tisztje, hogy jobb sorsra érdemes mesterét elkalauzolja, nem csak az egyre homályosabbá váló világban, a fény ösvényein, de egészen Csilláig. Innentől bennem nézőben a feszültséget, az érdeklődést az szítja, hogy mikor, s hogyan talál majd egymásra a két szerencsétlen. Aztán ez is megtörténik, s én kissé bosszankodva jegyzem meg magamban, hogy "tessék, lasssan vége a filmnek és még csak most találkoznak!" Amikor végre megbékélnek sorsukkal és elfogadják önmagukat, egymásra találnak. Aztán belém nyilall a felismerés, hogy tulajdonképpen itt vége is lehetne a filmnek, és lőn, ezzel végződik a történet. Szép. Vastaps a nézőtéren.

Mispál Attila rendezőt a találkozóra elkísérte Orosz István rendezőasszisztens, valamint két manökent alakító hölgyszínész, a szolnoki érdekeltségű Melkvi Bea valamint a rendező párja, a jelenleg Veszprémben színészeskedő Újhelyi Kinga. S mielőtt a találkozót tovább mesélném meg kell említeni a főbb szereplőket. A modell főszerepében egy valódi manöken, Cseh Annamária hiteles karaktere telitalálat, a vakuló ötvöst Cserhalmi György alakítja meggyőzően, a misztikus csavargót Kovács Lajos, és említést érdemel még az árva ötvösinas varázslatos alakításáért az amatőr színész, Soós Attila.

Mispál Attilát Valkó Mihály szolnoki esztéta, színi- és filmkritikus faggatja. A rendező beszél a forgatókönyv-ötletről, arról, hogyan dolgozták át többször a néhai Tarr Sándorral a történetet, hogyan alakult ki a végső vágási sorrend és ezer apró kulisszatitokról, hogy hány uszályt égettek el,  hogyan talált rá a Janót megszemélyesítő Soós Attilára, a trieszti fesztiválról, ahol mindig is a keletközép-európai filmek a kedvencek. Egész ránk esteledett közben. Még egy apró momentum, igen, igaz, hogy a film forgatásán ismerkedtek össze, majd később szerettek egymásba Kovács Lajos és Cseh Annamária, amint a rendező tréfásan levonja a Valkó Misi bácsi által firtatott végső következtetést: "lám, mi lesz abból, ha egy férfi a nő után viszi a csomagjait".