Urlike Franz reutlingeni vendégművész búcsúbuliján találkozunk, összeszedem a bátorságom és interjút kérek a mestertől. Felderül az arca, bármikor szívesen lát a műtermében, mondja, megbeszélünk egy vasárnap délutáni találkozót.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Évente 4-5 kiállításából legalább egy Szolnokon, a többi ország-, és  Európaszerte. Legutóbb a múlt héten nyílt tárlata a szolnoki művésztelepi galériában. "A gyűjtemény  egy része odaát van, ezért most viszonylag tágas a műterem" - int körbe a zsúfolásig megtelt helyiségben, ahol a főhelyet a készülő Emeletek című létra-ajtókompozíció foglalja el. Térül-fordul, kávéval kínál, majd lelkesen áttessékel a kiállítás szomszédos épületébe, először ott nézzünk szét.

 

Szemével simogatja a műveket. És szavakkal. Mindegyikhez van valami hozzáfűzni valója. "Ezt itt jóbarátom, Tóth István fotóművésznek készítettem. Neki is van belőle egy, nekem is" - mutatja a fényképészállványba öntött portréplakettet. Hosszasan időzünk a Szárnyaló ifjúság  karcsú oszlopánál. "Ezt a Hild térre rendelte  még az előző városvezetés, de aztán az újaknak mégsem kellett. Vagy itt van az 56-os emlékműs pávám. Ami nyert is a pályázaton, meg nem is. De nem baj, enyém az erkölcsi siker. Kell ennél több?" - mondja mosolyogova. Ha elmesélné az eddigi összes "erkölcsi sikerét"... - teszi hozzá lakonikusan.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nini, ezek itt nem is sirató, -a múltkor annak láttam őket - hanem éltető asszonyok! - csodálkozom rá a Memento vivere, azaz Emlékezz az életre című harangtoronyra. A falakon fotók, ami nem fér be a galériába, azokról. Egyik legkedvesebbike az Embervirág, amit fél Németország meg akart vásárolni, most mégis a szolnoki Humán Gimnázium auláját díszíti. De a legbüszkébb nem a műveire, hanem a vendégkönyvre. Az egyik lelkes méltatásra különösen elérzékenyedik. Fennhangon felolvasom, arról szól, hogy az 56-os páva és a Szárnyaló ifjúság mindenképpen szolnoki közterekre való, feltétlenül. Egyetértek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Visszamegyünk a műterembe, letelepedünk középen két székre, s még mielőtt jegyzeteimből felpillantva feltehetném az első kérdést, már mesél is, kéretlenül. A művésztelep regényes születéséről. 1849-ben a szolnoki csatában egy osztrák festő, bizonyos Pettenkoffen hadirajzolóként vett részt. Aztán később visszajárt Szolnokra, annyira tetszett neki a két folyó torkolata, a tabán, a piac, a halászok, sószállítmányok, és hasonlók, megannyi hálás festménytéma. Nyugaton alkotó magyar festők kint figyeltek fel ezekre a festményekre, így szoktak ők is Szolnokra, s ha már ideszoktak, az akkori városvezetés is marasztalta őket, ebből nőtt ki aztán hosszú évek múltán a művésztelep.

 

Majd Borbereki Kovács Zoltánról mesél, a Tisza szálló előtti Halas lány, meg a Verseghy szobor alkotójáról, aki ugyanebben a műteremben dolgozott annak idején, majd a világháború után Johannesburgban telepedett le, ott csinált karriert, de hazalátogatott néha.

 

Aztán végre feltehetem a kérdéseimet.

 

Folyt. köv.: Látogatóban Simon Ferenc szobrászművésznél II.