Tudjuk, 1957-ben, a főiskola elvégzése után került Szolnokra, 35 évesen, de ha mesélne az első 30 évéről is, hogyan telt az élete mielőtt szobrász lett?
 
Bizony József Attilai szegénységben telt a gyerekkorom, csóró művészekkel volt tele a család, anyám csak a művészsorstól óvott, szerette volna, ha tiszteséges szakmát tanulok. Hosszas keresgélés után végül is bőrdíszműves tanoncnak álltam be, de már akkor is csak a rajzolás meg a barkácsolás érdekelt. Emlékszem például, valahogy összefabrikáltam az óceánt átrepülő magyarok repülőjének modelljét is. Végül is sikerült bekerülnöm a főiskolára, s azt elvégezve többen elhatároztuk, hogy vidéken telepszünk le. Túrkevére tartottunk, mert az a világ végének tűnt, de nem tudtak végleges elhelyezést szerezni, így kötöttünk ki  pályázat útján a szolnoki művésztelepen. A műterem azóta is ekkora (ami ugyan egy festőnek éppen elég, de egy szobrásznak kicsi), hanem a lakások sokáig csak garzonok voltak, ahol egy darabig a feleségem szülei is velünk laktak. Aztán megszülettek a gyerekek, tetőtérbeépítéssel a lakás is nagyobb lett, de ez már a 60-as évek közepén volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ekkoriban  lett a zsinagógából galéria, és ebben ha jól tudom, nagy szerepe volt a mesternek.

 

Nem volt könnyű, több menetben jött össze. Akkoriban még választott  vezetője voltam a művésztelepieknek, kaptam egy telefont a Népfrontból, hogy a zsinagógát le akarják bontani, de az is legalább annyi pénzbe kerülne, mint rendbehozni, tudunk-e vele valamit kezdeni?  Hogyne tudnánk, mindjárt el is kezdtük a szervezést, a Budapesti Műcsarnok vállalta volna, hogy a szolnoki  tárlatok mellé egész évben ingyen anyagot biztosít, az ország második legjobb galériájává válhatunk. Akkor ezt elutasította a megyei vezetés, de az ötlet szárba szökkent. Igy a következő évben, mégis felújították és a Damjanich múzeum fennhatósága alá rendelték. Persze jó magyar módra mindent kétszer építettek meg, a tetőt először bádogból, beázott, akkor végre rézből, gyönyörű kőpadlót fektettek le, majd felbontották, mert kitalálták, hogy padlófűtés kell. Végül csudaszép lett! Nem kis érdeme van abban, hogy 1966-ban mi, szolnoki művészek önálló kiállítással mutatkozhattunk be a Nemzeti Galériában, méghozzá nagy sikerrel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aztán úgy volt, hogy tíz év múlva lesz folytatása.

 

Azóta sem lett, pedig vártak minket vissza. De helyettem új vezetőt választottunk, aki kevés szervező készséggel volt megáldva, így eltelt a tíz éves meg a húsz éves évforduló is, pedig nagyon szerettük volna, többször nekifogtunk a szervezésnek, de mindig alakadt valakin. Persze én nem panaszkodom, mindig is el voltam látva munkával. Alkottam a szobraimat a saját kedvemre is, megmegrendelésre is, és hívtak sokfelé kiállítani, évente többször is.

 

Felsorolná a legutóbbi iőben készült alkotásait?

 

Hálistennek hosszú idő után kaptam számos megrendelést. Rákóczi fejedelem mellszobrát (amott, mögötted van a gipszmása) Rákócziújfaluban állították fel, Mezőhegyesen a róla elnevezett gimnáziumba a volt Vargás igazgató, Páldi János mellszobra készült, egy újpalotai gimnáziumba pedig szintén névadónak László Gyula mellszobra. Aztán a szolnoki galéria tavalyi felújítására  annak építője, Baunhorn Lipót mellszobrát is elkészítettem. Közben készül ez a létrakompozíció, meg ott melletted az a kő-légballon.  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mi a véleménye a szolnoki köztéri szobrokról?

 

Bizony lehetne több is belőlük. És hánynak nyoma veszett! Csak az utóbbi években is. Nekem például két domborművem tűnt el, a volt ÁÉV-székházról is, meg a házasságkötő teremből is egy-egy. De emlíhetném a zárda elől "eltakarított" nemes rozsda-acélcsövekből készült fiúalakot, a Lordok háza melletti guggoló bronzfiút, vagy a Tisza park sarkából kidöntött alumínium óvodásokat. Annak idején, van már sok éve, megbízást kaptunk a köztéri szobrok összeírására. Hatvanegynéhányat számoltunk össze és felállítottunk egy rangsort (felújítási sűrgősségi alapon). Egyetlen egyet sikerült megmenteni, a szabdaság téri 1849-es emlékművet homokkőről lecseréltük bolgár mészkőre. Ezzel ki is merült a felújítási keret. Persze azóta sok új szobor került Szolnokra, de azért volna mit felújítani. Hej, ha a fiatalok találnának valami uniós pénzt erre, bizony volna helye neki!

 

Apropó fiatalok. Mintha az utóbbi időben felpezsdült volna itt az élet a művésztelepen.

 

Igen, amióta öt éve a szomszédos épületben galéria nyílt, sokan látogatják a művésztelepet. És nem csak tárlatokat, de mindenféle performanszokat is szerveznek ide a fiatalok. Nem biztos, hogy szerencsés dolog idevonzani a tömegeket, régebben a művésztelep zártabb volt, alkotó hely, a látogatóknak ott volt a múzeum meg a galéria, de változnak az idők. Engem egyébként nem zavarnak a látogatók, sőt. Mindig nagyon örülök, ha a műtermemben fogadhatom néhányukat, szívesen kalauzolom őket személyesen kis házitárlatomon, elbeszélgetünk, meghallgatom a véleményüket, hiszen a kiállító teremben, a vendégkönyvön keresztül kapott visszajelzés oly kevés számomra. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az interjú első része:

 

Látogatóban a szolnoki művésztelep legrégebbi lakójánál I.