Az általános csalódottság, türelmetlenség, elégedetlenség, amely manapság a képviseleti demokráciát övezi szerte Kelet-Közép-Európában, sok mindennel magyarázható. De bármi legyen is a politikából kivonulás (a rész nem vétel) oka, eredménye csak egy lehet: a politikai demokrácia halála.

A demokráciában nem kötelező részt venni. Még a részvételi demokráciában sem. Sőt, a részvételt meg is lehet tagadni. Mindenkinek szabadságában áll kivonulni és nem kivonulni valamiből vagy valahonnan; kilépni pártból, kormányból, koalícióból, választási blokkból vagy maradni, ahol van, ha pedig marad: tiltakozni és nem tiltakozni; részt venni a választási versengésben és nem venni részt, elmenni szavazni és nem menni el. Persze, ami szabadságában áll valakinek, nem mindig áll módjában vagy érdekében.

Részvétel és engedetlenség

Részt venni vagy nem venni részt? – ez itt a kérdés. De miért venni részt? Mi célból? Nyilván azért, hogy érdekeink vagy értékeink szerint befolyásoljuk a parlament, a kormányzat összetételét, a hatalomra törő pártok programját, a kormányzás stílusát, a politikai vezetők döntéseit, melyek közvetve vagy közvetlenül, kisebb vagy nagyobb mértékben, rövidebb vagy hosszabb távon életkörülményeinket, életlehetőségeinket, sőt, életünk minőségét is meghatározzák, vagy legalábbis érintik: rontják, vagy javítják valamelyest. Ha érdekeltségünket felismerve úgy döntünk, élünk jogainkkal, kivesszük részünket a demokráciából, újabb kérdés merül fel: mi módon juthatunk hozzá a részünkhöz? Hiszen a hozzájutásnak korántsem egyetlen útja és módja a választásokon való részvétel, a népszavazás vagy a pártok listáira és küldötteire leadott szavazat. Sőt, gyakran ez tűnik a részvétel legilluzórikusabb módjának, amely mintha csak arra lenne jó, hogy legitimálja a politikai és gazdasági elit uralmát, korántsem biztosítja azonban a választók tényleges befolyását és hathatós ellenőrzését fölötte.

Megtagadni a részvételt valamiben – végső soron engedetlenség. Az engedetlenség skálája persze nagyon széles lehet: az engedetlen polgártól a polgári engedetlenségi mozgalmakig, az adófizetés és a katonai szolgálat megtagadásától az együttműködés megtagadásán át valaminek bojkottálásáig, blokádjáig, okkupációjáig és a közintézmények dolgozóinak munkabeszüntetéséig. Mert polgári engedetlenségről csak az állammal szemben lehet értelmesen beszélni. De a polgár mint vásárló engedetlen lehet a piacon is. Megvonhatja bizalmát egy terméktől, egy cégtől, megtagadhatja a vásárlást, bemondhatja az unalmast (például az áru vagy szolgáltatás minőségének folyamatos romlása esetén, vagy mert megunta, talált helyette jobbat). Újabban sokan azért vonulnak ki egy termék fogyasztásából, mert ráébrednek (vagy a fogyasztóvédelmi aktivisták ráébresztik őket, esetleg elhitetik velük), hogy egészségükre ártalmas vegyszereket tartalmaz.

Ha a részvétel megtagadása demonstratív jelleget ölt, maga is állásfoglalássá, tetté, vagyis aktív és felelősségteljes részvétellé válik. A részvétel megtagadása tehát nem mindig kivonulás valamiből. A támogatás, a helyeslés, a lojalitás, az engedelmesség megvonása vagy visszatartása olykor azt célozza, hogy az adott területen vagy szervezetben változás következzen be, mert teljesítményének romlása vagy általános hanyatlása elviselhetetlen szintet ért el tagjai, hívei, pártolói számára. Hanyatlását nem tűrhetik tovább. Még sziszegve sem. A szavazatok megvonása gyakran büntető vagy figyelmeztető jellegű: azt a pártot büntetik vagy figyelmeztetik vele, amely visszaélt tagjai és hívei, követői és rokonszenvezői bizalmával, eltávolodott elveitől és ígéreteitől, amely nem ismeri sem okait, sem ellenszerét annak a visszaesésnek, amely teljesítményében (vagy annak társadalmi elismertségében) bekövetkezett. A választási rész nem vétel ez esetben mindenesetre protestálást, a le nem adott szavazat protest-szavazatot jelent.

A rész nem vétel azonban kétségkívül kivonulást is jelenthet. Kivonulást a politikából mint olyanból és kivonulást egy politikai szervezetből vagy annak támogatói köréből, választói bázisából. Általános szabály – mint azt Albert O. Hirschman Kivonulás, tiltakozás, hűség című, e tárgykörben immár klasszikusnak mondható művében behatóan elemzi –, hogy minél akadálytalanabbul, minél kisebb érzelmi vagy egzisztenciális kockázattal lehet valahonnan vagy valamiből kivonulni, minél kevésbé vagyunk valamilyen értelemben foglyai egy szervezetnek, egy terméknek, egy szolgáltatásnak, egy helyzetnek, annál jobban csökkenhet az adott területen vagy szervezetben a tiltakozó potenciál. Ebből a szempontból az Európa Parlamenti képviselőválasztás Magyarországon, amely – ahogyan szelídebb vagy ugyanilyen kiélezett formában másutt is – kormányzat és ellenzék erőpróbája is volt, különösen érdekes képet mutat.

A tiltakozás különféle formáit rendszerint a hűséges fogyasztók választják a piacon (a politikai piacon is), míg a kivonulást azok, akiket semmiféle – érzelmi vagy világnézeti eredetű hűségből, esetleg megszokásból fakadó lojalitás nem fűz az adott termékhez, teljesítményhez, szervezethez, személyekhez. Ugyanezért, mindazokban a helyzetekben és mindazokban a szervezetekben, amelyekben a kivonulás korlátozott, mert egzisztenciális vagy érzelmi kockázata van, mert nincs hová kivonulni (a szervezetnek vagy vállalkozásnak monopóliuma van az adott szférában vagy politikai oldalon), netán a kivonulást szankcionálják, érzelmi, erkölcsi, politikai büntetést – kiközösítést, zaklatást, üldözést, leváltást, elbocsátást – von maga után (”kivonulásod – megfutamodás: az ellenséget erősíted vele, aki kivonul – áruló, kést döf a párt hátába” stb.), ott szükségképp felerősödik a tiltakozás.

A demokrácia "részvényesei"

A demokráciában mindenkinek része van. A demokrácia részvényesei maguk az állampolgárok. Mért nem szavaznak hát a politikai részvényesek nagygyűlésen, ha azt nagyritkán összehívják, s ahol leginkább van alkalmuk és módjuk befolyásolni az államüzem irányítását, leváltani addigi vezetését vagy megváltoztatni összetételét, módosítani stratégiáját? Hogyan lehetséges, hogy saját köztársaságuk – e különös ”részvénytársaság” – sorsa hidegen hagyja a ”részvényesek” – a választásra jogosult állampolgárok – többségét? Miért gondolják, remélik annyian, hogy személyes sorsuk, közösségi és egyéni boldogulásuk szempontjából közömbös, melyik politikai erő kerül hatalomra, kik képviselik őket, kik hozzák meg az élet legkülönfélébb területeit érintő – szabályozó, korlátozó vagy korlátokat lebontó – döntéseket a választott testületekben, önkormányzatokban és parlamentekben, és kik és hogyan szereznek érvényt e döntéseknek, miként hajtják végre az elfogadott törvényeket? Miért engedik át másoknak (a választók politikailag és egzisztenciálisan legérdekeltebb és legaktívabb kisebbségének) a rendelkezési jogot saját politikai tőkerészük fölött?

Ahhoz, hogy politikai tőkémet (hatalom-részemet, amely a politikai tőkéből jár nekem) befektessem egy ügybe, egy vállalkozásba, egy pártba, először tudnom kell, miféle ügyről, vállalkozásról van szó; másodszor fel kell ismernem érdekeltségemet az ügyben; harmadszor pedig ismernem kell a szolgáltatót, vagyis a pártot, amely a közös ügy vitelére ajánlkozik: rábízhatom-e kisded politikai tőkémet? Nem fogja-e elszélhámoskodni vagy a maga javára felélni? Nem fog-e átverni, mint a többiek, vagy mint a legutóbb ő maga is tette? Szóval a kérdés az, hogyan és hol, kitől és mitől tájékozódhatom: mibe fektessem, kire bízzam politikai tőke-részemet?

Mivel a részvétel értelme – részben öröklött okok miatt, részben a politikától való általános megcsömörlés, a közös ügyekből való kiábrándulás és a fogyasztói típusú privatizálódás hatására – a társadalom mind nagyobb része számára egyre kérdésesebbé válik, marad a részvétel legkönnyebb, e térségben legbejáratottabb és látszólag legradikálisabb módja: a kivonulás a politikából. A részvételi demokrácia inverze. Mivel pedig Magyarországon legalább 1920 óta – az ország méretei és centralizáltsági foka (főváros-központúsága) következtében korántsem volt olyan egyszerű kivonulni valahová, mint mondjuk a hatalmas kiterjedésű Egyesült Államokban vagy Oroszországban, a nyelvi elszigeteltség fokozódása (1945 után) pedig önmagában is akadályát képezi az ország tömeges elhagyásának (a közel fél évszázados politikai elszigeteltség csak fokozta ezt), marad a magánéletbe (családba, fogyasztásba, szakmába, hobbiba stb.) való kivonulás, amely a Kádár-korszakban formálódott társadalmi rutinná. (A menekülést vagy a kitelepítést természetesen nem tekintem kivonulásnak.)

Ez az össznépi kivonulás a politikából a magánéletbe azt eredményezi, hogy hovatovább mindenki elfogadja, már-már normaként tiszteli a politikában érvényesülő antinormát: ha egy politikus nem önös érdekeit, priváthasznát követve veti magát a politikába, hanem esetleg eszmei vagy erkölcsi megfontolások, értékek, közös érdekek, világnézeti meggyőződés, a közjó, a társadalom szolgálata vezetik, akkor vagy veszedelmes idióta, vagy kóros hazudozó. Innen nézve nincs semmi meglepő abban, hogy a privátgyarapodás szempontja és az üzleti érdek – olykor maguknak az üzleti élet politikai jelmezt öltött szereplőinek képében – egyre leplezetlenebbül nyomul be a politikába, hogy támogatásokat, pályázati pénzeket, kedvezményeket hasítson ki magának a költségvetésből. Valóban: nagyobb hozamot ígérő befektetés, mint a politikába való befektetés nemigen képzelhető el ez idő szerint, noha kétségtelen, hogy a kockázat ezen a területen elég magas. Közügy, közember, közerkölcs, közösségi ethosz: ezek immár vagy értelmetlenségek, vagy a magánember „értelmes önzésének” elfedésére szolgáló színpadi kellékek és dagályos szólamok.

Ha a társadalomban uralkodóvá válik a politikával szembeni közöny, undor és unalom érzülete, ha egyre többen gondolják azt, hogy aki nem húzhat belőle semmiféle magánhasznot, az jobb, ha nagy ívben elkerüli a politikát, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy az üzletemberek politikai pályára lépésével párhuzamosan egyre szélesebb rétegek vonulnak ki a politikából, idegenednek el a köztársaságtól: ”mi közünk hozzá?, nem vagyunk mi sem nagyvállalkozók, sem megélhetési politikusok, sem pártokat finanszírozó klientúrák serény tagjai!” A politikai részvétel felesleges és unalmas időtöltés, az egyszeri választónak semmi haszna belőle, más hasznot ugyanis, mint azonnali priváthasznot már elképzelni sem tud. Nem, mert nincs képzelőereje, de mert erről győzte meg őt saját mindennapi tapasztalata, és persze médiatapasztalata is, hiszen az egyes, esetleges, elszigetelt tapasztalásokat korunkban a média általánosítja és emeli a kollektív képzelet szintjére. Ha még a közember, a politikus sem rest, sem kába hasznot húzni pozíciójából, kikaparni magának és övéinek a tűzből a gesztenyét, akkor minden állampolgári részvétel a politikában – hiábavaló: szánalmas naivitás, öncsalás, erőpocsékolás. Édesmindegy, ki van hatalmon: mindenki ugyanazt csinálja, legfeljebb másként, legfeljebb a fordulatszámban van különbség. Ezek ügyesebbek a lopásban, amazok ügyetlenebbek. Ezeknek az étvágya egyre nő, amazoké mintha lohadna már.

Ha a korrupció a hatalomgyakorlás hallgatólagosan elfogadott normájává válik – „mért ne legyek korrupt én is? Kiterítenek úgyis!” –, akkor rövidebb-hosszabb pangási időszak után a duopolisztikus pártrendszer összeomlásra van ítélve. Hogy aztán a romok alól milyen színű, állagú és jellegű populizmus mászik elő, az már helyi hagyományok, társadalmi hangoltság, tulajdon és hatalom közötti pillanatnyi erőviszonyok, különféle személyi ambíciók és konstellációk függvénye. Egyetlen ország sincs demokráciára ítélve, még az Unióban sem, legalábbis addig, amíg ténylegesen nemzetállamok konföderációja csupán. Végtére ki is lehet vonulni belőle. A politikai vákuum autokratikus személyi hatalommal való kitöltése (a „politikai káosznak” nevezett szabadság felszámolása és az úgynevezett ”rendteremtés”) Európában ma már nem feltétlenül követeli meg a parlamentáris rendszer formális felszámolását – létezik delegatív demokrácia, telekrácia, demokratúra, parlamentáris zsarnokság is. Mindenesetre a rész nem vételi demokrácia (a velejéig korrupt és züllött pártpolitikából való kivonulás) mindig a részvételi zsarnokság rémét idézi fel (ahol a részvétel becsület és dicsőség dolga, aki nem vesz részt – áruló), függetlenül attól, hogy ez nyílt személyi uralomként vagy a demokratikus intézmények és procedúrák formális fenntartása mellett valósul-e meg.

Az általános csalódottság, türelmetlenség, elégedetlenség, amely manapság a képviseleti demokráciát övezi szerte Kelet-Közép-Európában, sok mindennel magyarázható: a rendszerváltás konkrét lefolyásával (a tömegek kimaradása belőle, liberális és nemzeti illuzionizmus, lenyúlásos privatizáció, az életszínvonal romlása, kevesek gyors meggazdagodása és sokak elszegényedése, munkanélküliség, közbiztonság romlása stb.), a demokratikus hagyományok hiányával, a régi-új tulajdonosi elit gátlástalan önzésével. De bármi legyen is a politikából kivonulás (a rész nem vétel) oka, eredménye csak egy lehet: a politikai demokrácia halála. A modern tömegtársadalomra méretezett, mediatizált képviseleti demokrácia sok tekintetben csakugyan illuzórikus hatalmat ad az atomizált választónak. Ám a képviseleti demokrácia szabadságfokát csak annak mértékében lehet meghaladni, hogy eszközeit, formáit, használati módjait egy társadalom már magáévá tette, hogy nem kevesebb, hanem több szabadságot akar ennél. A részvételi demokrácia gyakorlata csak magának a képviseleti demokráciának az elégtelenségéből, belső ellentmondásaiból és bejáratott technikáinak továbbfejlesztésével születhet meg. Különben a ”rossz”, ”nevetséges”, ”illuzórikus”, „rendetlen” képviseleti demokrácia könnyen a szabadságnélküliség demokráciájába csúszhat bele.

A rész nem vételi demokrácia nem előre, hanem visszafelé mutat: a paternalista szabadságnélküliség rendje és boldogsága felé, a vezérelvű populizmus uralmi módját készíti elő: hívja, erősíti, igazolja. Egyfajta fáradtság, hiábavalóság érzése lesz úrrá időről időre a képviseleti demokráciától csodákat váró társadalmon: ”elég a zűrzavarból, az átláthatatlan, korrupt hatalomból, ebből a sok hívatlan politikusból, jöjjön most már valaki, egy elhivatott, aki gatyába rázza végre ezt a kócerájt!” Mintha a zűrzavar nem abból eredne, hogy maguk a politikai közösség tagjai nem voltak képesek vagy nem kívántak a politikai élet alanyaivá válni, hogy megint az államot (mindegy, hogy az államot most éppen „demokráciának” nevezik) tették meg a politikai élet alanyává, amely a régitől csak abban különbözik, hogy gondoskodik jólétükről és békén hagyja őket.

A demokrácia azonban egyáltalán nem gondoskodik semmiről és senkiről. Gondoskodó demokrácia nem létezik, csak gondoskodó állam. A demokrácia előfeltétele a gyerekkorból – a politikai gyerekkorból is – kilépő, magáért kezeskedő meglett ember, aki élni tud szabadságával, aki nem mástól és másoktól várja gondjai és bajai megoldását, s nem is hárítja bajaiért a felelősséget másokra, aki képes szövetkezni és cselekedni gazdaságban, politikában és civil társadalomban egyaránt. A problémát az új demokráciákban éppen az jelenti, hogy ez a meglett ember nem lett meg és nem is lehetett meg, hiszen csak abban a folyamatban jöhetett volna létre, amely a demokrácia létrejövési folyamata. Csakhogy – mint e térségben már annyiszor annyi mindent: jót és rosszat egyaránt – a demokráciát bevezették. Felülről érkezett, az elitcsoportok megegyezésének eredményeként, jogászok műveként: nem a társadalom ellenére, de nélküle. A társadalom inkább haszonélvezője és elszenvedője volt, nyertese vagy vesztese lett annak a folyamatnak, amely a politikai keresztségben a „rendszerváltozás” nevet kapta. Ennek megfelelően a hatalom és társadalom közötti korábbi alapviszony nem módosult lényegesen. A maximum, ameddig a magyar társadalom a politikai aktivitásban kész (és bizonyos mértékig: hajlamos) elmenni, hogy a nevében kormányzó, ráruházott és szerzett alanyiságával folyamatosan visszaélő, tehetségtelennek vagy arrogánsnak bizonyuló uralmi elitet négyévente kiűzze a hatalomból. De – a jelek szerint – ez a képessége is hanyatlóban van. Csalódottsága, elégedetlensége, türelmetlensége és büntető kedve olyan szintet ért el, amikor már a káoszért, a korrupcióért, a kiszolgáltatottságért nem ennek vagy annak a kormányzatnak, pártnak, hanem az egész parlamentáris rendszernek, magának a demokráciának kész benyújtani a számlát. De ezek még csak előjelek. Talán még nem tartunk itt. A legutóbbi választási rész nem vételben – mint azóta kormányváltásig menő politikai következményei is megmutatták – a tiltakozás gesztusa erősebb volt, mint a kivonulásé.

Passzivitás, kivonulás, tiltakozás

Az állampolgárok általában annál több időt és energiát szentelnek a politikai részvételre, minél átláthatóbb számukra a politika világa, minél világosabb a versengés tétje, minél inkább felismerik, mekkora hasznuk vagy előnyük származhat abból, hogy így vagy úgy dől el a választás kimenetele, ez vagy az a politikai erő kerül hatalomra, minél valószínűbbnek látszik számukra, hogy részvételükkel befolyásolhatják, mi legyen és mi ne legyen, ki kapjon és ki nem kapjon felhatalmazást és mire. Ha ezt az összefüggést az uniós parlamenti választások statisztikai adatainak tükrében nézzük, nem lehet kétséges, hogy az állampolgárok nagy többsége számára a várható/remélhető haszon, csakúgy, mint az a bizonyosság, hogy szavazatukkal az Európai Parlament döntéseit saját érdekükben – akár csekély mértékben is – befolyásolhatják, a nullával volt egyenlő. Ennek megfelelő szinten mozgott a választási részvétel, ennek megfelelő erőfeszítésre voltak hajlandók a választók. A szavazásra mozgósíthatók (a részvételt vállalók) túlnyomó többsége úgynevezett ”biztos pártválasztó” volt, a pártok rajongó, elszánt vagy kelletlenül kitartó híve, akit sikerült meggyőzni arról, hogy a választás igazi tétje az ellenzék és kormányzat közötti erőpróba, politikai presztízsharc, s ennek eredménye – ki tudja – akár még előrehozott parlamenti választás is lehet, de a kormányzó pártok megroppanása és az elközelgő választások megnyerése biztosan.

A rész nem vétel alapvetően háromféle magatartásnak felelhet meg: a passzivitásnak, a tiltakozásnak (a támogatás megvonása, szembehelyezkedés, de nem pártváltás), kivonulásnak (átpártolás, más párthoz csatlakozás, elpártolás mindenféle politikai részvételtől másfajta tevékenységek, ügyek, örömök kedvéért).

Ha a rész nem vétel oka a passzivitás, abban az adott terület, tevékenység, termék semmiféle aktív értékelése (elutasítás, elfordulás stb.) nem játszik szerepet. Nem az általános kiábrándultságból, megcsömörlésból fakadó elfordulás ez a politikától, amelyben a politikai aktivitásról azért mondanak le, hogy másfajta aktivitással váltsák fel más területen. Ez kivonulás, nem passzivitás. Olyan politikai passzivitás is létezik, amelyet meg sem érint a politika; nem kivonulásból következik és semmiféle ellenállást, tiltakozást nem jelent. A társadalom bizonyos rétegei előtt a politika – problematikájával, tétjeivel, cselekvési módjaival – zárt és ismeretlen világ, amelyhez még negatív értelemben sem jutnak el. Passzivitásuk politikailag artikulálatlan. Nem tagadják, nem utasítják el a politikát, ehhez ugyanis már a politika valamilyen – mégoly negatív – tapasztalatára és ismeretére volna szükség, számukra viszont a politika egyszerűen nem létezik. Passzivitásuk még rész nem vételként is bajosan határozható meg. A politika világából kiesetteknek, kimaradottaknak, az úgynevezett politikai névteleneknek sejtelmük sincs róla, miben nem vesznek részt. Még a csalódásig és lázadásig sem juthatnak el. Formális jogi értelemben tagjai ugyan a politikai közösségnek, ténylegesen azonban nem azok, még csak azt sem tudják, hogy minek nem a tagjai.

Hogy egy modern társadalomban mekkora a politikai névtelenek száma, az nagymértékben a műveltség és az – ettől alig elválasztó – jólét szintjétől függ. Kétségkívül az egész társadalom, de különösen a politikai osztály felelőssége, hogy a politikai névtelenek száma nő-e vagy csökken. Ha politikai névtelenek részaránya magas, eléri a politikailag választásra és szervezkedésre jogosultak számának egyharmadát vagy felét is, akkor erősen beszűkül a politikai cselekvők köre a parlamentáris demokrácia játékterében, egyben pedig megnő a populista rendszerváltás esélye, s vele együtt a személyi uralom kialakulásának kockázata is.

A rész nem vétel másik lehetséges oka a kivonulás. Mit jelent kivonulni valahonnan? Például ki lehet vonulni egy termék fogyasztásából, mert esett a minősége vagy, mert a fogyasztók tömegesen ráébredtek (aktivisták ráébresztették őket), hogy az egészségre ártalmas vagy eleven lények iszonyú szenvedése árán állítják elő. Ki lehet vonulni egy pártból, egy szervezetből, egy intézményből. A múlt század elején a művészeti akadémiákról vonultak ki a modernek, akiket szecesszionistáknak is neveznek. A minap több mint száz író vonult ki a legnagyobb írószervezetből, mert minden tiltakozás értelmét vesztette számukra: más szervezetet vagy a szervezetlenséget választották. Előfordul, hogy politikusok vonulnak így ki a politikai életből, vagy nagyon tudatos, a választások értelmetlenségét végiggondoló állampolgárok. A választásokból való állampolgári kivonulás innen nézve fakadhat a politikával való általános és valamely politikai párttal, kormányzattal (teljesítménnyel, személlyel, garnitúrával, üggyel, eszmével stb.) való különös elégedetlenségből.

A kivonulás jelentheti a politikai mező teljes és végérvényes elhagyását, a politikától való ”elpártolást” más, ”valódi” dolgok – család, szakma, szekta, pénzcsinálás, ilyen-olyan privát örömök, szabadidő-örömök – kedvéért (”elegem van a politikából”, ”akárkire szavazok, úgyis csak vesztes lehetek” stb.). Ez utóbbi esetben nem ebben vagy abban a politikai termékben vagy szolgáltatóban csalódik valaki, hanem általában mindenféle politikai részvétel értelmében. Mindenesetre az elfordulás ettől a terméktől vagy szolgáltatástól a kivonulás esetében mindig más termék vagy szolgáltató felé fordulást jelent: a kivonuló vagy a politika helyett választ más tevékenységet (a civil vagy a privát szférában), vagy az addig pártolt politikai szervezetet (ügyet, célt, személyt) cseréli fel másikkal. Mellékes, hogy a kivonulásnak konkrétan mi az oka: évek óta halmozódó csalódások sorozata („minden párt megéri a pénzét” stb.), vagy egyetlen megrendítő csalódás („na ebből egyszer s mindenkorra elegem van!”).

Végezetül a rész nem vétel legáltalánosabb harmadik formája: a tiltakozás és engedetlenség (a választásokon például ilyen lehet a büntető vagy figyelmeztető célzatú szavazat-megvonás vagy szavazat-visszatartás). Aki elégedetlen és úgy dönt, mégsem pártol át másik politikai erőhöz, az lármázni, tiltakozni kezd. A kivonuló nem tiltakozik, hanem egyszerűen átpártol egy másik politikai erőhöz vagy átlép valamilyen nem politikai területre. A választási rész nem vétel ez esetben a legaktívabb részvételnek felel meg. A választó szavazata megvonásával büntet vagy helyez kilátásba még nagyobb büntetést pártja számára, ha nem vonja le a megfelelő következtetést, nem változik meg, nem tér vissza arra az útra, amelyet elhagyott, vagy nem újul meg, ha szolgáltatásának minősége tovább romlik. Ez esetben a tiltakozás átcsaphat kivonulásba is, ami megint csak a politikai mező teljes elhagyását jelentheti (a szükségletüknek megfelelő terméket a politikai teljes spektrumában nem találóknál, akik készek ebből radikális következtetést levonni és más, nem politikai vizekre evezni), vagy pedig más politikai termék és előállító választását.