(Avagy miért szükséges egy új fajta közép-európai összefogás?)
A kérdés tehát az, hogy folytatódik-e Közép-Európa országainak, kultúráinak egymással szembeni önmeghatározása, egymás kulturális értékeinek kisajátítására irányuló törekvése, vagy konszenzusra jutunk abban, hogy vélt és valódi történelmi sérelmeinkkel együtt valamilyen módon egy közösség részei vagyunk?

Most, a 2000-es esztendőkben, miközben Európa folyamatosan bővül, és újabb részek integrálódnak, a közép-európai együttműködés iránt mintha csökkenő érdeklődés mutatkozna. Miközben a ’90-es évek elején közgazdászok és gazdasági szakemberek arra hívták fel a lelkes humán értelmiség figyelmét, hogy Közép-Európa országai elsősorban piaci versenytársai egymásnak, a gazdasági kooperáció alacsony százalékú és elenyésző, addig mára azt mondhatjuk, hogy a gazdaság és politika törvényei kikényszerítettek egy viszonylag koordinált kooperációt ezen országok között – gondoljunk a CEFTA-ra vagy az uniós tárgyalások eredményeképpen kialkudott kvótákra –, viszont az a magas fokú kulturális együttműködés, amelyet a közös megszabadulás és egymásratalálás eufóriája táplált, mára elerőtlenedett, nincsenek kvóták, s a kulturális együttműködés, amely akár még a turizmusban is testet ölthetne, eltűnik, elvész és csökken.

A Közép-Európa-fogalom mára, úgy látszik, „elvégezte” történelmi feladatát, amely elsősorban egy intellektuális tiltakozás kifejezése volt, tiltakozás az ellen, hogy Európát feketén-fehéren egy egyértelmű Nyugatra és egy egyértelmű Keletre osszák fel. A ’80-as évek közepén Milan Kundera még „Közép-Európa tragédiájáról” beszélt, mert a szovjetek a keleti Közép-Európa birtokbavételével a Nyugat egy részét rabolták el.

Mi jelenleg a helyzet? 2004. május 1-jével Közép-Európa törzsterületei bent vannak az Európai Unióban, s óriási erőfeszítéssel próbálnak megfelelni a gazdasági, szocializálódási és civilizációs elvárásoknak. S teszik ezt külön-külön, külön a csehek és külön a szlovákok meg a szlovének meg a magyarok és a lengyelek.

Miközben a köztük korábban szinte leküzdhetetlen akadályként fölállított határok egyszerre megszűnnek, s az egykor „hajózhatósága miatt” határfolyó Ipoly fölött hidakat lehetne építeni, miközben az 1920 – pontosabban az első világháborút lezáró békekötések – után lebontott utakat, vasutakat újraépítik, ezek az országok, ezek a kultúrák, ezek az állampolgárok (még) nem érzik azt, hogy a nagy közösségen, az Európai Unión belül egy kisebb, de saját országuknál tágasabb közösséghez, Közép-Európához tartoznak.

Létezett-e, létezik-e az a Közép-Európa, amelyre gondolunk?

„Egy közép-európainak nem kell, másnak pedig nem lehet elmagyarázni, hogy mi Közép-Európa” – mondta Emil Brix, a Közép-Európai Fesztiválon 1988-ban Londonban. Valóban így van ez? Valóban nem tudjuk elmagyarázni, és nem tudjuk megértetni, hogy a Bécs városa által teremtett kultúrában van valami közös, van valami rokon vonás a Budapest által teremtett kultúrával meg a pozsonyival, krakkóival, triesztivel, ljubljanaival? Azt gondolom, hogy egzakt módon nem. Mert mindamellett, ami ezekben közös (tradíciók, épületek, kulturális szokások, egymás ismerete és megítélése), szóval, mindezen attribútumok mellett vannak olyan jelenségek, amelyek meg is különböztetik e részeket egymástól. Más történelmi hatások, más kulturális hatások, más-más építészeti, vallási hagyományok.

De vajon létezik-e a Mediterráneum? Az éghajlat, a tenger, a kulináris hagyományok, az életvitel nem teremt-e egy közösséget? Vagy kérdezhetjük ugyanezt a skandináv államok-ról, az északi hagyományokról.

Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a kérdést, mintha földerengene valami Közép-Európa új lehetőségeiből.

Melyek volnának ezek az új lehetőségek? Az egymásrautaltság felismerése, a versenyképesség növelésének lehetősége, egy közös védernyő, egy közös keret megteremtésének a lehetősége.

1990-ben, az Európai Utas létrejöttekor a magyar értelmiségiek, közép-európai társaikkal együtt, kibocsátottak egy közös kiáltványt, amely lehet, hogy akkor patetikus volt, de tárgyszerű, és ha úgy tetszik, probléma-leltározó.

Íme, a kiáltvány:

Együttműködésre szólítunk minden közép-európai értelmiségit, kérjük a térség Kormányzatainak, Önkormányzatainak segítségét.

Európa e térségének legjobb szellemi erői a múltban rendszerint egy-egy bukás, vere-ség után ismerték fel – nemzeti hovatartozástól szinte függetlenül – az együttműködés tör-vényszerű szükségességét.

Mi – magyar értelmiségiek – most itt, Kelet-Közép-Európában a változás és nem a vereség pillanataiban keresünk társakat a kulturális együttműködéshez, a nemzetközi összefogáshoz. Még mielőtt a régi ellentétek újra megoszthatnák térségünket, sőt, éppen az ilyen tendenciák újjáéledése ellen szeretnénk egy olyan szellemi fórumot teremteni, ahol az együttműködés, a párbeszéd magától értetődővé válik.

A kizárólagosságra való törekvés nélkül (örömmel üdvözlünk minden hasonló, ilyen irányú kezdeményezést) társul hívunk minden olyan közép-kelet-európai értelmiségit, aki fontosnak érzi
a) a közvetítést a közép-európai régió országai, a térség nemzeti és nemzetiségi kisebbségei között;
b) az együttműködést a jelen geopolitikai meghatározottsága, a közös történeti hagyományok alapján, a múlt- és jelenbeli kultúrák megőrzését és fejlesztését;
c) a térségben élő kisebbségek jogainak védelmét kultúrájuk, etnikai egyediségük megőrzésében.

*
A kérdés csak az, hogy most, 2005-ben hiteles-e, aktuális-e egy ilyen összefogás iránti igény hangoztatása, hiszen az 1990-es elképzeléseket vagy azoknak az illúzióját véresen szétrombolta a délszláv háború, Csehszlovákia szétválása. Mindez igaz, mégis fel kell tenni azt a kérdést, hogy távolabb került-e ezzel egymástól Pozsony és Bécs, Zágráb és Ljubljana? Meszszebb van-e Prága Budapesttől amiatt, hogy már nem egy szomszédos ország fővárosa?

Vajon olyan történelmi időt élünk, amikor érdemes országonként, kultúránként külön történelmet, történelmi mítoszokat gyártani arról, hogy mi kizárólagos, egyedi, szuverén és nemzeti? Egy olyan városban például, mint Kassa vagy Bécs vagy Pozsony vagy Sopron? Nem versenyképesebb-e egy olyan város, amelynek nemzetközi múltja, közös múltja van?

Hadd hozzak egy közelebbi példát a kulturális hagyaték feldarabolásának hiábavalóságáról, csődjéről. Nemrég zárták be Budapesten Mednyánszky László kiállítását, azt a kiállítást, amely a legteljesebben mutatott be egy addig összességében nem közismert értékű életművet. Volt korábban egy „szlovák” Mednyánszky, a hegyek, a Tátra különös festője, volt egy „magyar” Mednyánszky, és volt az osztrákoknak sok-sok Mednyánszky-képük, amelyeket darabonként, egyenként őriztek múzeumok és magánszemélyek, és amelyeket darabonként és egyenként eladtak, elkótyavetyéltek, s szinte az utolsó pillanatban, ezen a gyűjteményes kiállí-táson, amely Budapest után Pozsonyba, majd Bécsbe megy, derül ki az, hogy milyen művészi érték, teljesítmény halmozódott fel ebben az életműben. Hol is? – Közép-Európában.

A kérdés tehát az, hogy folytatódik-e Közép-Európa országainak, kultúráinak egymással szembeni önmeghatározása, egymás kulturális értékeinek kisajátítására irányuló törekvése, vagy konszenzusra jutunk abban, hogy vélt és valódi történelmi sérelmeinkkel együtt valamilyen módon egy közösség részei vagyunk?

Vagyis egy új közép-európaiság fogalmát kell megteremtenünk, elfogadtatnunk magunkkal és egymással, és elfogadtatnunk a világgal.

Emil Brix írja: „Közép-Európában az identitást elsősorban a történelem közvetíti. Ám a történelem üzenete fölöttébb sokértelmű. Inkább az időtől, mint a helytől függ, ki nevezheti magát nyertesnek. 1989 előtt egy varsói újságban megjelent egy névtelen apróhirdetés: ’Gaz-dag történelmet cserélek jó geográfiára.’ Csernovicban néhány hete restaurációs munkálatok közepette találtak egy szobrot, Ausztria allegorikus ábrázolását. Csak a szobor feje hiányzik. A lengyel Stanisław Jerzy Lec ötven éve megírta a szobordöntés gyakorlati útmutatóját a kö-zép-európaiaknak: ’A talapzatot ne bántsátok! Még szükség lehet rá’”.

De idézhetném Jellasics horvát bán zágrábi szobrának történetét is, s itt mindjárt a nemzeti történelmek egy sajátosságáról is példát mondhatok. A Magyar Honvédelem Napja sokáig szeptember 29-e volt, a Jellasics felett aratott pákozdi győzelem napja, ám erről a csatáról sem a horvát, sem az osztrák történelemkönyvek nem tudnak, írnak viszont a schwechati csatáról, ahol a Monarchia katonái hatalmas győzelmet arattak a rebellis magyarok fölött Jellasics horvát bán vezetésével. Jellasics lovas szobrát Zágrábban az 1867-es kiegyezés után avatták fel, ám azt Tito eltávolíttatta, majd a független horvát állam idején, az utóbbi években újra fölállították, csak épp kissé más tájolással: a bán kardja immár nem északnyugatra (Magyarországra), hanem délkeletre (Szerbiára) mutat.

További szobortörténetekről azért nem szólok, mert azt remélem, hogy Aradon a nemzeti megbékélés szoborparkja Zala György alkotásával és a vele szemközt felállítandó román szoborcsoporttal végre egészében megvalósul.

Mindezekkel arra akartam célozni, hogy Közép-Európa országai nem mindig ismerik jól történelmüket, és gyakorlatilag a nemzeti eszme megvalósulása óta, költőik, historikusaik, zeneszerzőik, szobrászművészeik, a nemzeti egységet erősítendő, mítoszokat tápláltak, legendákat éltettek.

Visszatérek az 1990-ben alapított Európai Utashoz. A folyóirat ma is 5000 példány fölött jelenik meg, írásait, interjúit átveszik azok a lapok, amelyekkel több évtizedes kapcsolatban állunk, konferenciáink, találkozóink idehaza és külföldön is jelentős érdeklődést váltanak ki, miközben mi is a nagy kulturális és kereskedelmi verseny résztvevői, és nem is a legjobban eleresztett résztvevői vagyunk. De létezik egy hálózat, néhol informálisan, néhol intézményesen és szervezetten, szerződésekkel szabályozottan, amely segít bennünket Ljubljanától Krakkóig, Bécstől Temesvárig, Londontól Párizsig, Munkácsig. Azaz létezik egy írástudó, közvéleményformáló réteg, az értelmiségiek és politikusok, újságírók olyan csoportja, amelyiknek nagyjából azonos víziója van az elkövetkező időszakról. Kipróbálhattam a kollegiális segítségnyújtás hasznát, megismerhettem az együttes fellépés eredményét. 1992-ben, amikor az Unió adta pénzen Párizsban Európai Kulturális Napot rendeztek, a mi delegációnkban a határon túli magyarok képviselői is részt vettek Szlovákiából, Romániából, de ott voltak a bécsi kollégák is, és a csehek, lengyelek csatlakozásával az Európa Napon belül a közép-európai kultúra együttes fellépése mind a politika, mind a sajtó figyelmét felkeltette. De Londonban, Rómában vagy éppen Szlovénia városaiban ugyanilyen hatásos és figyelemfelkeltő volt a külföldi kollégákkal, Közép-Európa ismerőivel és képviselőivel való együttes szereplésünk.

Fölmértük, hogy az együttes fellépés hatékonyabbá és versenyképesebbé tesz bennünket, s az eltelt másfél évtized alatt Közép-Európának kialakultak fesztiváljai, fórumai, kiala-kult egy olyan hálózat, amely kölcsönös információkkal látja el résztvevőit, tagjait. Míg a volt szocialista országokban általában az ellenzék korábbi tagjaiból kerültek ki társaink és partnereink, addig Ausztriában, Olaszországban, Németországban már létrejött intézmények, civil kezdeményezések, regionális kultúrcentrumok lettek társaink. A Bécsben működő Duna-völgyi és Közép-európai Intézet tavaly ünnepelte megalapításának 50. évfordulóját. Az észak-olaszországi Goriziában kb. 40 éve működik a Közép-európai Kulturális Találkozások Intézete, Münchenben a Délkelet-európai Intézet ugyanúgy segítette és segíti Közép-Európa kulturális együttműködését, mint a bécsi KulturContact vagy a rendszerváltás után a térségben rendkívül aktívan működő német, osztrák, svájci és európai alapítványok, intézmények.

Egy-egy nagy alkotó munkássága köré nagyon gyorsan fölépültek azok a kulturális centrumok, amelyek már piaci eszközökkel is harcba tudtak szállni az érdeklődésért, a fo-gyasztókért, a vásárlókért. Gondolok például a prágai Kafka Centrumra vagy a Ceské Krumlov-i Schiele Centrumra. Azok a társaink, akikkel Lengyelországban vagy a később önállóvá váló Szlovéniában együttműködtünk, ma már igen komoly intézményi rendszerrel rendelkeznek: Krakkóban a Jacek Purchla vezette Európai Kulturális Centrum vagy Szlovéniában az egykori jugoszláv ellenzéki kör, a Nova Revija értelmiségi csoportja, amely mára két folyóirattal, könyvkiadóval rendelkezik, vagy a vilenicai művészeti találkozó, amely a titói Jugoszlávia egykori kirakatrendezvényéből mára a közép-európai kultúra évenként ismétlődő szertartásává vált.

Ezen intézmények közé lépett be a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának vezetése által 2000-ben létrehozott Közép-európai Kulturális Intézet, amely az uniós csatlakozás teremtette, alapvetően új, megváltozó hazai és nemzetközi kulturális feltételek között képviselte idehaza Közép-Európa értékeit, és szervezte a külföldön történő közös fellépést. A hazai eredmények közül csak a nagyobb figyelmet kiváltó rendezvényeket sorolnám föl: a 2001-es Frantisek Kupka és Otto Gutfreund teljes életművét bemutató kiállítást, amely jelentős hazai és külföldi társszervezetek segítségével valósult meg, s amely minden sugalmazás nélkül kiváltotta a szakmai és az egyszerű érdeklődők között azt az értékítéletet, hogy Kupka, azon kívül, hogy cseh származású és absztrakt festő, alapvetően közép-európai. Ugyancsak Közép-Európáról kialakult vélekedésünket gazdagította a 2003-as nagy Thomas Bernhard-kiállítás vagy a még most is látható Márai-emlékkiállítás, amely magyar, olasz, osztrák, cseh, szlovák, lengyel közreműködéssel valósult meg, és amely először használta és hirdette Márai Sándor nevét Közép-Európa védjegyeként. Közép-európai ismereteinket, saját nemzeti történelmünk megítélését is árnyalta, befolyásolta az a várostörténeti kiállításunk, amely a kettéosztott és ezeréves történelemmel rendelkező Goriziát hozta szemközelbe: művészetét, identitását, kultúráját, gasztronómiáját. Mint ahogyan az a kiállítás, amely idén szeptemberben Budapesten és Sopronban az észak-itáliai Bolzano (németül Bozen) városának történetét mutatja be, s egyben a dél-tiroli autonómiamodellt, amelynek alapos megismerése bizonyára segít a térségünkre meghatározó erővel bíró kisebbségi kérdés, autonómiakérdés végiggondolásában is.

A Közép-európai Kulturális Intézet a térség más kulturális műhelyeivel együttműködve évente kulturális kalauzt jelentet meg, amely a térségben tartott évfordulók, kulturális rendezvények, találkozók tájékoztatója, propagálója. A közös fellépés hatékonyságát bizonyítja az intézetünk által rendezett két kiállítás is, amelyek XIX. századi metszetek segítségével mutatja be a Duna-völgyet, a XIX. századi építészetet, viseletet, s amely Párizsban, Bécsben, Berlinben, Olaszország különböző városaiban, s jövőre valószínűleg Brüsszelben, Strassburgban fogja felhívni rá a figyelmet, hogy milyen volt, és milyen lehet ez a térség határok nélkül.

Közép-Európa fogalma tehát a 2000. esztendőtől – de elsősorban az uniós csatlakozás pillanatától kezdve – történelmi fogalomból, ha úgy tetszik, védjeggyé változhat, az itt született, az itt élőkre jellemző művészi alkotások és életforma védjegyévé. S meg vagyunk győződve arról, hogy a mai kulturális versenyben az itt élő kis lélekszámú kultúrák együttesen versenyképesebbek. Múltjuk, jelenük és jövőjük könnyebben megismerhetővé válik a nagyvi-lág számára. Közös belső piacuk segíti az egyenként gyenge belső piacokat, közös fórumaik reklámhordozóként is működhetnek – íme: ez Közép-Európa.

Az egész világon hatalmas verseny folyik, s a régi értékek, amelyek elsősorban erkölcsi értékekként, művészi értékekként, vélekedésekként fogalmazódtak meg, mára hatékonyabbá és érdekérvényesítőbbé váltak. Megszervezték önmagukat. Henry Kissinger kérdezte meg egykor némi gúnnyal, amikor újságírók és politikusok arról beszéltek, hogy Európa sok szempontból másként vélekedik, mint Amerika: – És mi Európa telefonszáma? Hol lehet fölhívni? Nos, tudjuk, azóta Európának vannak felhívható telefonszámai, sőt, bizonyos kérdésekben célszerű is föltárcsázni ezeket a telefonszámokat.

De ha azt kérdezzük: mi Közép-Európa telefonszáma, erre egyetlen központi számmal nem tudunk válaszolni, mert ennek a térségnek sok-sok központja van. Nem akarom fölsorolni a városneveket Krakkótól Bécsig, Prágától Pozsonyig, Budapesttől Ljubljanáig. Nyilvánvaló, hogy célszerű ezeket a központokat összekapcsolni, építeni a tradíciókra, amelyeket inkább érzünk, mint egzakt módon megfogalmazunk. De érdekeink is összekapcsolnak minket, és talán ez a legfontosabb, hogy tudjuk érdekeinket érvényesíteni, és tudjuk értékeinket megmutatni.

A közép-európai kulturális hálózat létezik, van. Van olyan ország, ahol központi in-tézmény segíti az együttműködést, van, ahol regionális, van, ahol helyi, máshol társadalmi. Megszerveztük már annyira önmagunkat, hogy közös pályázattal fordultunk az Unióhoz, amelyben közös identitásunk, kulturális sokszínűségünk felmutatásához kérünk támogatást és figyelmet. A kulturális identitás megvalósulása személyenként, régiónként is helyben tartó erő lehet. Az utaknak nemcsak a városokat kell összekötniük, hanem a kultúrákat is. Azok termé-szetesen másfajta utak, de éppoly fontosak.

Magyarországon a közép-európai együttműködés története most újabb fordulatot vesz: a Közép-európai Kulturális Intézet állami intézményből társadalmi intézménnyé válik. Reméljük, így sem lesz sikertelenebb, mint korábban volt.

Szerző: Módos Péter
Publikálás dátuma: 2005.02.26 11:16