A fenntartható fejlődés a modern kor nagy találmánya, de ha azt akarjuk, hogy a világ felüljön erre a vonatra, féket és kormányt is kell rá szerelni.

Régiónk hosszú idő óta a fejlődésre áhítozik, modern szeretne lenni, és igyekszik felzárkózni az élbolyhoz. A jelenkori globalizált világunkat működtető rendszert szokás késő kapitalizmusnak hívni, hogy ez mennyire igaz, nem tudom megítélni, de azt tudom, hogy a globális gazdaság és demokrácia nézőpontjából mi Közép-Európában késésben vagyunk. 1989-ben úgy tűnt, hogy a fejlődő piacgazdaság és a képviseleti demokrácia egyszerűen elérhető célok, akár a szocializmus, melyre Lenin a következő receptet ajánlotta: „villamosítás és nehézipar egyenlő szocializmus”.

A rendszerváltásra is volt kész receptünk: „piacgazdaság plusz többpárti választások egyenlő jóléti kapitalizmus”. Jean-Pierre Lehmann professzor, amikor a társadalmak által cipelt poggyászról beszélt, azt állította, hogy azok a dinamikus társadalmak, amelyek tudják, mit hordjanak magukkal, és tudják, mitől szabaduljanak meg és mikor. Ha mi hozzáadtunk valamit a rendszerváltozás receptjéhez, az a független nemzetállam ideáljának összeegyeztetése az egyesült Európába való tartozás eszméjével, illetve a globális fejlődésbe és gazdasági növekedésbe való belépés igénye, mely kéz a kézben járt az állami ellenőrzés alatt álló és államilag támogatott gazdasággal, szociális jóléttel és nemzeti kultúrával. Így, több mint tíz évvel a rendszerváltás után, a célkitűzéseknek ez a kombinációja egyre nehezebben összeegyeztethető és egyre ellentmondásosabb lesz. A liberalizmus és a nacionalizmus szociális, kulturális és politikai szövetsége, mely a változást elindította, lassan szétesik. Ha továbbra is fejlődni és növekedni akarunk, új utakat kell találnunk, nem elég az egyiket vagy a másikat választanunk.

A krízis szó eredeti görög jelentése szerint olyan időszakot jelölt, melyben egy társadalomnak vagy személynek döntést kell hoznia élete további sorával kapcsolatban, mely döntés alapjául nem használhatja fel a már létező formulákat és szabályokat, így kénytelen új utakat keresni. Úgy látom, jelenleg mi is ilyen helyzetben vagyunk, és nem csak regionális szinten, de globálisan is. Osztom Immanuel Wallerstein véleményét, mely szerint valószínűleg ötven évnyi krízis áll az emberiség egésze előtt, melyben benne rejlik a lehetőség, hogy a szó mindennapi értelmében is krízissé válik, lehetséges tehát, hogy zavaros, bizonytalan, veszélyes időknek nézünk elébe.
A berlini fal leomlása után megindult a nagy találgatás, miféle történelmi jelentése és főképp miféle hatásai lehetnek az eseménynek. Az első és legnyilvánvalóbb jelentése a huszadik század utolsó totalitárius rendszerének bukása volt, ami egyben azt is jelentette, hogy a történelem vége elérkezett, hiszen a már említett piacgazdaságnak és képviseleti demokráciának nem maradt rivális alternatívája. A 90-es évek konfliktusai és háborúi során – beleértve a szomszéd poszt-jugoszláv államokban zajló háborúkat is – a világ új globális diagnózist állított fel, mely a konfliktusokat a civilizáció és a barbárság összecsapásaként értelmezte, vagy képletes nyelven szólva a Jihad és a McWorld összecsapásaként.

2001. szeptember 11. óta tulajdonképpen megszületett az új paradigma, a McJihad. Emlékszem egy régi oxfordi konferenciára, melyen közép- és kelet-európai underground értelmiségiek találkoztak nyugati kollegáikkal, hogy megvitassák a Lengyelországban, Romániában, Jugoszláviában és Magyarországon kibontakozó eseményeket. Az eseményen a diadalmas jövőbe vetett hit féktelen optimizmusa uralkodott. Aztán a konferencia másnapján megtörtént a Tienanmen téri mészárlás, és a hangulat egy szempillantás alatt megváltozott. Mégsem maradtunk sokáig komorak, mert Kínát hamar félretoltuk, mint távoli országot, melynek sorsa minket nem érint. A szeptember 11.-i eseményeket és hatásait azonban nem lehet így lekezelni. Szeptember 11. és globális hatása végső adalék a „falomlás” jelentését és értelmét kereső gondolkodók számára, akik nagyvonalúan osztogatják a „poszt” prefixumokat, pl. posztindusztriális, posztmodern, posztkommunista, posztkoloniális, és hasonlók.
De hogy mi a poszt, és mi az, ami elbukott, azt a nemzetközi viszonyok globális egyensúlyviszonyai állapítják meg. Nem pusztán a bipoláris rendszer, melyet származási helyéről „jaltai rendnek” neveznek, és nem csak a szuverén és független nemzetállam.

Egyetértek azokkal, akik azt állítják, hogy az egész vesztfáliai rendszer odavan. A vesztfáliai rendszer szuverén területi egységek és nemzetállamok kombinációját szentesítette, melyek őrzött határaikon belül vállalják a törvény és a rend fenntartását, és ezzel együtt egy nemzetközi viszonyrendszert, melyben a nemzetállamok egyenrangú felekként állnak egymással szemben. Ez az európai találmány, ahogy legnagyobb csodálója, Otto Hintze hangsúlyozta, ez a rendszer tette Európát a világ vezető – sőt rövid ideig globális és szuper- – hatalmává.

A nemzetállam a mai napig fontos karakter, de egyre ritkábban kapja meg a főszerepet. A globális világ legfontosabb játékosai ma már azok az erők, melyek fittyet hánynak a határokra, és ellehetetlenítik a nemzetállamok igyekezetét, hogy a rendőrség, határőrség és nemzetközi szerződések segítségével ellenőrzést gyakoroljanak a fölött, ami az országban történik. Ezek a multinacionális vállalatok, a globális média, az Internet, és általában a globális kultúra, mely kitermeli saját különböző, univerzális életstílusait. A vesztfáliai rendszer szemszögéből nézve azt látjuk, hogy a hatalom nem összpontosul bizonyos szuverén központokba, miközben a valóságban a hatalom még az eddiginél is centralizáltabbá válik. A világ hatalmas részei válnak olyannyira hatalommentessé, hogy szinte eltűnnek szimbolikus világtérképünkről, mintha soha nem is léteztek volna, ez a helyzet Afrika nagy részével is. Ott van, de nem jelképez semmi mást, mint kirekesztettséget és elkeseredést. A nemzetközi rend eróziója, és a semmiféle biztonságot szavatolni nem képes régiók növekedése – nem csak a világ fejletlen részein, de a fejlett világ metropoliszainak gyomrában is – olyan közérzetet teremt, melyben a legfontosabb érték a biztonság lesz és a hatalom legfőbb forrása az lesz, ha valaki képes a jólét erődjét, vagy akár csak apró búvóhelyét fenntartani azoknak, akiknek részük van az egészség és gazdagság áldásaiban. Ez az irány azonban vészesen emlékeztet a Titanic útjára, melyen ezúttal egész civilizációnk utazik.

A társadalmak, melyek nem részesültek a modernizációból és a fejlődésből, rizikóforrássá váltak még jóval azelőtt, mielőtt a fejlett népek ráismertek volna a saját metropoliszaik mellékutcáiban settenkedő rizikófaktorokra. Egy globalizált világban nincs esélye a fenntartható biztonságnak, egy területileg lehatárolt védhető állam keretein belül, mint azt az Európa-erőd elképzelés vizionálja, és annak a globális rendnek sincs esélye, melyet egyetlen nemzetállam tart fenn, mely egyben a világ egyetlen központjává is válik, mint az az elképzelés, mely szerint az egész világ az USA hátsó udvarává válik. Nincs szükségünk tehát erődre, melyen belül a jólét biztonsága uralkodik, kívüle pedig a veszélyes nyomor garázdálkodik. Nincs szükségünk világcsászárra sem, aki megleckézteti azokat, akik nem engedelmeskednek a szent rendnek, mely a világot felosztja egy boldog kisebbségre és a kitaszítottak nyomorgó tömegére. Globális hegemóniára van szükségünk.

Hegemónia, a szó eredeti görög értelmében és még később Gramsci értelmezésében is olyan hatalmat jelent, melyet elfogadnak azok, akik felett uralkodik. 1989 és 2001 után felmerül a kérdés: a törvény és a rend fenntartására kötött globális, liberális, demokrata szerződésen kívül elfogadható-e más lehetőség? A hegemónia természetesen a hatalom folyománya, de többet jelent a szolga és az úr hatalmi viszonyánál. Olyan viszonyt jelent, melyben az, aki lemond a hatalomról, elfogadja pozícióját, és szükségszerűnek, elfogadhatónak tartja azt. Az, hogy a hegemónia csak manipuláció vagy elidegenedés eredménye lehet, ahogy azt a múlt század hatvanas éveiben hangoztatták, nem kielégítő magyarázat. A hegemónia nem manipuláció, a hegemónia a biztonság iránti vágy szükségszerű és kielégítő eredménye. Ahhoz, hogy a káoszból a rend felé mozduljunk, szükségünk van szabályokra és kiszámítható folyamatokra.
Most, a kétpólusú világrend megszűnése és a vesztfáliai rend felbomlása után a hegemónia hiányát tapasztaljuk. Nincs mindenki által elfogadott rend, mely keretet biztosítana a nemzetközi hatalmi játszmáknak. Ez az a helyzet, melyet Charles Péguy az időszakok és korszakok közti különbségként írt le. Az időszakok elmúltával változások állnak be, melyek lehetnek zavarbaejtőek, akár veszélyesek is, de mindenképp elfogadhatóak és kiszámíthatók – az állandó változás ellenére a játékszabályok használhatók. Ezzel szemben amikor egy korszak ér véget, az elsődleges tapasztalat a szabályok teljes hiánya. Többé nem tudunk mit kezdeni változó környezetünkkel, mert a változás nem a felszínen történt, hanem a mélyben, ahol tönkrementek a szabályok, szokások, törvények és sztereotípiák, melyek alapján emberemlékezet óta tájékozódtunk.

Új rendszer még nem alakult ki, de a régi szabályok már nem érvényesek. Ilyen helyzetben, és egyetértek Immanuel Wallersteinnel, hogy mi ilyen helyzetben vagyunk, döntéseket kell hozni, és gyakran vaktában és magányosan kell dönteni. Ilyen pillanat volt Kelet- és Közép-Európában a rendszerváltás pillanata, és bizony sokan örültek, hogy egy pillanatnál nem tartott tovább. Ez a köztes állapot az egész kilencvenes éveket magába foglalta, és katasztrofális következményekkel járt egész Jugoszláviára nézve, kivéve Szlovéniát. Amit „globalizációnak” hívunk, nem más, mint a régi hatalmi rendszertől – a nemzetállamok rendszerétől – való eltávolodás újfajta hatalmi rendszerek irányába, és az új rendszer hegemóniájának megszerzésére irányuló harc. Ahogy Mary Kaldor, az újkori háborúk neves szakértője fogalmaz, a világ veszélyes hely, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy tennünk kell valamit, hogy elfogadhatóbb környezetet teremtsünk az egész emberiség számára, hiszen mindannyian szeretnénk jobban élni, szeretnénk jóléti államban élni, és szeretnénk megőrizni emberi mivoltunkat.

Társadalmaink évszázadok óta igyekszenek utolérni a modernitást. Az úgynevezett megkésett modernitásnak van egy örök dilemmája, mely mindig más néven jelentkezik, de mindig ugyanaz a lényege. Ha olyan fejlettek és progresszívek szeretnénk lenni, mint a világ élmezőnye, akkor követnünk kell azt, aki az élen halad. De legalább ilyen fontos, ha nem fontosabb, hogy egyediek és autentikusak maradjunk. A dilemmát néha úgy is megfogalmazzák, mint a francia és a német fejlődési és felvilágosodási modell közti különbséget, mely a tizennyolcadik században gyökerezik, és melynek egyik oldalán az egyetemes emberi jogok, a másik oldalán pedig a néplélek áll, mely a történelemben akarja kifejezni magát. Ma ez már nem helyi vagy regionális, hanem globális probléma. A gond az, hogy választani nem az autentikus hazai és az idegen külföldi közt kell, és nem megoldás az, ha valamelyik mellett döntünk. Akármikor sikerült így vagy úgy döntenünk, megtapasztalhattuk, hogy választott modellünk nem működik. Ha hazai illetve idegen tulajdonról, beruházásról, kultúráról, életmódról beszélünk, az azt jelenti, hogy ez a dilemma ma is megoldásra vár.

A globális világból való kiiratkozás nemcsak lehetetlen, de gazdasági, társadalmi és kulturális csődöt von maga után. Sajnálatos, hogy efféle katasztrofális próbálkozásokra a mi régiónkban is akad példa. Az is igaz azonban, hogy a globális világ – egyetlen reális választási lehetőségünk – nem feltétlenül kellemes és szép hely. Milyen változásokra van hát szükségünk? Forradalmi – terrorista – válaszok már születtek. A késő kapitalizmus géprombolói a globális fejlődés sivatagaiban ütötték fel fejüket. Nemcsak a földgolyó legsötétebb sarkaiban, de gyakorlatilag mindenhol. Ha a 20. század fő társadalmi problémája a munkanélküliség volt, ezé a századé a társadalomból való kirekesztettség lesz, az élet céltalansága. A társadalmi kirekesztettség következménye az úgynevezett kétharmados társadalom, mely termékeny talaja a szociális apátiának és ataraxiának, az antiglobalista géprombolásnak, terrorizmusnak és kiváltképp a populista szélsőségeknek.

Szeretném hangsúlyozni, hogy nem a jóléti állam mechanizmusainak globális szintre emelését szorgalmazom. Valamit persze muszáj tenni, de képtelenek leszünk igazságosan újraosztani a világ javait, ha pusztán a jóléti állam rég bevált módszereit emeljük globális szintre. Társadalmilag felelős tulajdonlásra, társadalmilag felelős igazgatásra, és mindenekelőtt társadalmilag felelős globális politizálásra van szükség azok részéről, akiknek hatalmában áll irányítani a fejlődés folyamatát.

Mi tehet egy piacgazdaságot társadalmilag felelőssé? Saját alapvető érdekei. Az a profit, ami tönkreteszi a munkaerőt – vagy Pierre Bourdieu szavával a társadalmi tőkét –, az emberi és természetes környezetet, saját későbbi profitját teszi tönkre. Az a beruházás, mely egyetlen nyereséges üzlet után sivatagot hagy maga után, melyben csak az elkeseredés terem, kalózgazdaság. A fenntartható fejlődéshez elengedhetetlen a szociálisan érzékeny profit termelése, mely nemcsak igazságos és morálisan igazolható, de az egyetlen módja a kompetitív fejlődésnek, melynek végén ott áll az, amit már a felvilágosodás gondolkodói is megelőlegeztek az emberiségnek: szabad versenyen, gondolatok, javak és tőke szabad áramlásán alapuló jólét.

Ahhoz, hogy ezt elérjük, sürgető szükségünk van szabályokra és egy kis biztonságra, akárcsak évszázadokkal ezelőtt, amikor a nemzetállamok kialakultak, hogy biztonságos határokat teremtsenek a fejlődésnek és termelésnek azzal, hogy kezeskednek róla, hogy minden szereplő engedelmeskedik bizonyos szabályoknak. Ilyesfajta globális szabályokra volna szükség régiónk fejlődéséhez, hiszen aligha válhatunk versenyképesekké és sikeresekké, ha nem tisztázottak a feltételek, és a játékszabályok sincsenek jobban körülírva, mint az iszapbirkózásnál.

A szerző a ljubjanai egyetem filozófiaprofesszora

Bart Dániel fordítása

Szerző: Lev Kreft
Publikálás dátuma: 2005.02.28 09:41