Ami 2004-ben Közép-Európában történt, az nem más, mint a régió kapcsolódása a nyugati világ jelenlegi nagy problémáihoz. A hosszú átmenetnek vége, a régió új problémái már nem „tranzitológiai” problémák.

2004. május 1-jén tíz európai ország csatlakozott az Európai Unióhoz, köztük a sikeres visegrádi országok: Csehország, Lengyelország és hazánk. A csatlakozás pillanatában mindhárom országban balközép kormány volt hatalmon. Lengyelországban már másnap lemondásra kényszerült Leszek Miller baloldali kormányfő. Júniusban lemondott Vladimír Spídla cseh szociáldemokrata miniszterelnök. Még véget sem ért a nyár, amikor augusztusban váratlanul lemondásra kényszerült a harmadik visegrádi ország balközép kormányának vezetője, Medgyessy Péter is.

Ötletszerű kormányzás
A kormányzó koalíciók ugyan nem buktak meg, vezetőik azonban igen. Mindhármukkal szemben olyan vádak fogalmazódtak meg, hogy „gyenge kezűek”, „erélytelenek”, nem értettek szót sem az őket támogató koalíciós pártokkal, sem pedig a néptömegekkel. Noha mindhárman magas népszerűséggel kezdtek kormányozni, ez mégsem adott elég erőt nekik, hogy határozott fellépéssel gátat szabjanak a korrupciónak. A materiális-redisztribúciós politika kezdeti sikerei gyorsan elhalványulni látszottak az emberek emlékezetében. A kollektív emlékezet ugyanis csak akkor hívható elő, ha a megélt élmény felfűzhető egy közösen átérzett, megértett történetre. Ha egységes történetként, „népmeseként” elraktározható az állampolgárok fejében. Habár a gazdaság egyik országban sem volt rossz állapotban – éppenséggel mindenütt növekedett –, a politikai élet szereplői, megfigyelői mégis vezetési válságot érzékeltek. Azt érzékelték, hogy egyre inkább hiányzik a leadership, mert a kormányzás ötletszerű, s a döntések nem fűzhetők fel egy többé-kevésbé koherens narratívára. Nem tudták, hogy mi, miért történik. A politikai stratégia kommunikálása helyébe a pusztán reagáló, stratégiát pótló kommunikáció lépett. Sokan úgy érzékelték, hogy ezek a kormányok nem tudnak egy hihető történetet elmondani arról, hogy miért kormányoznak, hivatástudatukat milyen eszmék és alapelvek szolgálatába állítják. Mindaddig, amíg az ellentábor az utcákon háborúzott, elég volt a társadalmi béke üzenete. Amint azonban az ellenfél lehiggadt, a béke és normalitás hívószavai önmagukban kevésnek bizonyultak. Sokan úgy érzékelték tehát, hogy a „dolgok” – a biztató induláshoz képest – rossz irányba fordultak.

De miért éppen akkor „fordultak a dolgok rossz irányba”, amikor a közép-európai országok történelmük egyik legfontosabb, meghatározó politikai lépését hajtották végre? Azt a lépést, amelyet népeik oly régen akartak: a felzárkózás valódi esélyét, a csatlakozást Európa gazdagabbik és szerencsésebbik feléhez, a belépést az „európai klubba”, amelynek lehetőségétől évtizedekre megfosztotta őket a vasfüggöny és a szovjet uralom? Az európai csatlakozás támogatásáról szinte mindenütt nemzeti konszenzus volt, úgy tűnt, hogy ez nem is igényel további érveket. Kézenfekvőnek tűnt, hogy ez a közjó része. A történelemben nem túl sok példa van arra, hogy egy ország rövid idő alatt sikeresen felzárkózzék a félperifériáról a centrum-országok közé. Megtette ezt legutóbb Spanyolország, Dél-Korea, Portugália, Finnország és Írország. Nagy teljesítmény volt. Most pedig remélhetőleg meg fogja tenni ugyanezt Csehország, Lengyelország, Szlovénia, Szlovákia és Magyarország. Nem mindenkinek adatik meg ez az esély – nekünk megadatott.

A beteljesített feladat után persze meg lehet bukni. A futók is a célszalag átszakítása után esnek össze. Láttunk már politikusokat megbukni, diadaluk pillanatában, egy sikeresen megvívott háború után. Vajon véletlen fátum, vakszerencse okozta-e, hogy három sikeres posztkommunista demokráciának is egyszerre, egyidejűleg lettek erélytelennek tartott vezetői? Véletlen-e, hogy mindhármuk helyére sokkal fiatalabb, más szemléletű új miniszterelnökök kerültek? Vagy talán e kormányfőváltások mögött olyan törvényszerűség húzódik meg, amely túlmutat az egyes miniszterelnökök személyes tulajdonságain?

Az lesz nyilván gazdag, aki demokratikus
Közép-Európa népei azt várták a rendszerváltóktól és az őket követő politikai elit tagjaitól, hogy először is legyen demokrácia, másodszor legyen piacgazdaság, harmadszor legyen világosan azonosítható politikai közösség, nemzeti identitás, és végül, negyedszer, hogy országuk „csatlakozzék Európához”. De mindegyik kívánság mögött ott volt a jólét vágya. E társadalmak hihetetlen történelmi igazságtalanságként élték meg – mint ahogy az is volt –, hogy akaratuk ellenére a Vasfüggöny rossz oldalára kerültek. A magyarok úgy gondolták, az a „természetes”, ha ugyanazon az életnívón élnek, mint az osztrákok. Ha a sógoroknak jár, nekünk is jár. Mert megérdemeljük. A lengyelek és a csehek hasonlóan látták ezt, amikor önmagukat a németekhez viszonyították.

A magyarok a demokrácia fogalmába már a rendszerváltáskor beleértették a jólétet. Azért is akartak demokráciát, mert úgy látták, hogy a demokratikus országok egyúttal gazdagok is. Az lesz nyilván gazdag, aki demokratikus. A kapitalizmus kifejezést ugyan már akkor sem szerették, de a „működő piacgazdaság” szófordulattal még le lehetett venni őket a lábukról. Úgy látták, hogy azért kell a működő piacgazdaság, mert az hozza el végre a jólétet. A nemzeti identitás és a politikai közösség újradefiniálása – elsősorban az újonnan létrejött posztkommunista nemzetállamokban – azért volt fontos, mert tisztázni kellett, hogy ki lehet majd a „szuverén nép” tagjaként a jólét részese. Ki a szlovén és ki nem? Ki tartozik a szlovák nemzettesthez? Ki a mélylett, ki a híglett? Csak azért, hogy világos legyen, kik között osztható fel a torta. Végül az európai, euroatlanti integráció is abban a célkeresztben jelent meg, hogy csatlakozni kell az erősekhez és sikeresekhez.

Mindaddig, amíg a társadalom elvárásai külső, nemzetközi elvárásokként is megjelentek, és formális, intézményes választ lehetett adni rájuk, a lengyel és magyar kommunista utódpártok technokrata, pragmatikus, menedzser szemléletű, modernizációs elitje kiválóan teljesített. A nemzetközi politikatudományi szakirodalom elismerően beszél a lengyel és magyar utódpártok 1989 utáni demokratikus átalakulásáról, reformkészségéről, valamint a kilencvenes években tanúsított válságkezelő szakértelméről. Nem is csoda, hiszen e pártok vezetői – akik a marxizmus utáni, „Dimitrov téri” közgazdasági reformperiódusban szocializálódtak politikussá – önmagukat a mindenfajta ideológiával szembenálló, „semleges szakértő” pozíciójában látták legszívesebben. Ők voltak a pragmatikus reformerek, akik úgy irtóztak a politikai eszméktől (mert az számukra a rossz emlékű marxizmus-leninizmust jelentette), mint ördög a tömjénfüsttől. Ráadásul, ahova néztek, mindenütt káoszt, rendszerválságot láttak maguk körül. Azt kellett bebizonyítaniuk, hogy képesek elszakadni az előző kommunista generáció ideologikus gondolkodásmódjától. Hogy képesek a problémát – „ideológiai lózungok” nélkül – önmagában látni. Azt kellett bizonyítaniuk, hogy képesek az ügyeket – ha nem is megoldani, de – legalább „kezelni”. Ennek a generációnak az jelentette élete kihívását, hogy képes-e „válságkezelésre” a szűkös politikai lehetőségek és a „közgazdasági racionalitás” közötti mozgástérben. Míg elődeik még „gúzsba kötve táncoltak”, a reformerek lassan lerázták magukról az ideologikus gondolkodás láncait. Az volt a missziójuk, hogy már akkor lássák „az alagút végét”, amikor a többiek még a sötétben botorkálnak. Hogy lámpásként világítsanak, és végül kivezessék népüket az alagútból az ígéret (értsd: a gazdasági racionalitás) földjére.

Baloldal és jobboldal: háztartásvezetés és politikai testépítő szalonok
A kommunizmusban már régóta senki nem hitt, a marxizmusból is csak annak kiüresedett gondolati váza maradt: valamiféle progresszió, s mögötte egy elmosódott, lineáris, „szélessávú” történelemkép, amelyet azonban már nem lehetett világmegváltó tartalmakhoz kapcsolni. A rendszerváltást követő években úgy vélték, csak a konkrét helyzet konkrét elemzése számít, az ügyek lelkiismeretes vitele, a válságok kezelése. Így került az üres vázába a modernizáció virágja. A posztkommunista elit ideológiamentes, konszenzusos, normális országot akart. Mivel az elérni vágyott konszenzust akkoriban történetesen „washingtoni konszenzusnak” hívták, a politikai menedzserréteg magától értetődően belecsúszott a nemzetközi neoliberális diskurzusba. Úgy gondolta, jöjjön előbb a működő tőke, mert abból lesz a működő társadalom. Működő demokrácia meg majd azoknak lesz, akik hajlandóak elmenni szavazni. A transzformáció krónikus betegeit tőkeinjekcióval kezelték, a munkaerőt pedig gyors fogyókúrával és alacsony bérekkel tették „versenyképessé”.

Ezt a politikát addig lehetett folytatni, amíg a rendszerváltás, az intézményépítés, a gazdasági stabilizáció, a demokratikus konszolidáció és az EU-csatlakozás történelmi akadályfutásán csak a külső erők állította akadályokat kellett leküzdeni. Mindaddig, amíg nem kellett azon is elgondolkozni, hogy mit jelent a baloldali identitás. Miközben a jobboldal – csaknem egy évtizeden át – önmaga újraépítésével volt elfoglalva, a „baloldalnak” jutott a feladat, hogy válságot kezeljen, jobboldali kormányok által meg nem valósított privatizációs politikát „vezényeljen le”, az ország mosolygósabb arcát mutassa szomszédaink és a Nyugat felé, továbbá kitakarítson, elmosogasson, kifizesse a számlákat, majd végül, távozás előtt, leoltsa a villanyt.

Miközben a baloldal a háztartást vezette, a jobboldal sikeresen felépítette identitását a legmenőbb politikai testépítő szalonokban. Az új jobboldal meg akarta mutatni magát, kihívóan, konfrontatív módon, oroszlánkörmeit próbálgatva. Büszke, új identitását mindenáron, minél előbb, mindenkivel szemben érvényesíteni akarta. Kamaszos zavarában azonban elvétette a mértéket. Ereje tudatában még az élő fába is belekötött, ellenfelei már attól is megijedtek, ha késsel-villával látták. Az országot kettéosztotta a kommunista múlt hanyatló, dekadens és a nemzeti jövő felemelkedő, bicepszes erőire. Nem csoda, hogy a társadalom – 2001-ben Lengyelországban, 2002-ben pedig Magyarországon – visszamenekült a „békebeli”, ismerős, lapos, de normális baloldalhoz. Félelme a baloldali győzelemmel oldódott csak fel. Úgy gondolta, a szimbolikus politika idejétmúlt, nevetséges dolog, a sikerhez elég csak az ügyeket megbízhatóan vinni.

Az elmúlt évek közép-európai politikatörténete azonban megmutatta, hogy a baloldal – ha sikeres akar lenni – nem maradhat egyszerűen „békepárt”. A balközép koalíció nem állhat flakonpártokból, amelyekbe hol hideget, hol meleget lehet töltögetni. A jobboldal már újraalkotta a maga identitását, és most a baloldalon a sor, hogy – jókora lemaradással – megteremtse azt. A régi gondolkodás, a külső elvárásoknak megfelelni akaró, belsőleg „értékmentes”, „semleges”, „szakértői” politika 2004-re összeomlott.

A „jóléti rendszerváltás” Medgyessy által bevezetett fogalma alkalmas volt egy valóban komoly társadalmi probléma azonosítására, a rendszer legnagyobb politikai adósságával való szembenézésre. Hiszen a nép szemében nem érték a demokrácia, ha általános marad a szegénység; nem érték a nemzet, „ha a Himnuszt üres hassal kell énekelni” (Szabó Dezső); nem érték az Európai Unió, ha az csak a gazdagok bulija. Nem véletlen, hogy Közép-Európában megdöbbentően kevesen vettek részt 2003-ban az EU-csatlakozásról rendezett népszavazásokon és különösen az idei EP-választásokon. A nép úgy látta, ez nem az ő ügye, illetve csak hosszú távon lesz az. Nem ellenezte, de támogatása passzív maradt. Az európai választásokon a nacionalista és kommunista erők erősödtek meg, miközben a szociáldemokrata pártok az új EU-tagországokban csaknem mindenütt vereséget szenvedtek. A jóléti kérdés megoldatlanságának előtérbe állítása után azonban az is bebizonyosodott, hogy a jóléti fordulat véghezvitelére egyetlen kormány, egyetlen parlamenti ciklus nem elég. A külső akadályok sikeres átugrálása csak feltétele volt az előrelépésnek. Egyetlen ország, politikai erő sem várhatja sorsa jobbra fordulását másoktól, ha nem tesz érte meg maga is mindent. Sok múlik azon, hogy a közép-európai országok polgárai hogyan ismerik fel erőiket, gyengeségeiket, és hogyan gazdálkodnak azokkal. Hogyan építenek alkalmi vagy tartós szövetségeket más régiókkal és országokkal? Mert erejük a másokkal való együttműködésben rejlik.

Világválságban a baloldali gondolkodás
A probléma rövid távú megoldására való képtelenség vezetett a korábban még csak idézőjelesen „baloldali” – a kilencvenes évek válságkezelésében még sikeres – politikai erők jelenlegi válságához. Vannak ügyek, amelyeket már nem lehet a régi módon, a régi sémákat követve megoldani, mert a jó válasz stratégiai gondolkodást, innovációra való képességet és politikai értékek melletti elkötelezettséget is kíván. Ez nem technikai, válságkezelési vagy modernizációs feladat. Ez már annak kérdése, hogy mi a szociáldemokrácia politika tartalma. Ennek értékeit már nem a szakértőknek kell kitalálniuk a politikusok helyett. Politikai értékválasztásnál nem lehet a „szakértelem” álarca mögé bújni.

Mindazonáltal a szocialista pártok válsága, átalakulása, generációs és szemléletbeli megújulása reményteli folyamat. Azt a reményt kínálja, hogy a posztkommunizmus 15 éve után lassan helyükre kerülnek a dolgok. Talán többé nem a baloldal lesz a jobboldal és vice versa. A kilencvenes években Közép-Európában minden fordítva volt: például amíg a „baloldal” spontán privatizált, addig a „jobboldal” államot épített. Ennek vége lesz. A váltást, a megújulást sürgetővé teszi, hogy a világban nemcsak az egykori kommunistából átalakult szocialista és szociáldemokrata politika jutott el az önmagával való szembenézés kényszeréig. Seattle, azaz 1999 vége óta válságba került a neoliberalizmus; 2001. szeptember 11-e után visszaesett az antiglobalista mozgalom hatása, de meg kell újulnia a néhány évvel ezelőtt még oly sikeresnek látszó „harmadik út” újszociáldemokrata politikájának is. Kérdés, hogy a neoliberalizmus hanyatlása magával rántja-e annak balközép, alternatív variánsait.

Ami 2004-ben Közép-Európában történt, az nem más, mint a régió kapcsolódása a nyugati világ jelenlegi nagy problémáihoz. A hosszú átmenetnek vége, a régió új problémái már nem „tranzitológiai” problémák. Ahogy 1960-ban (tizenöt évvel 1945 után) sem Németországot, sem Olaszországot nem nevezték posztfasiszta országnak, úgy ma, 2004-ben (tizenöt évvel az 1989-es rendszerváltások után) Lengyelországot, Magyarországot és Csehországot sem érdemes többé „posztkommunista” országnak nevezni. Ami a politikát és a gazdaságot illeti, strukturális-intézményes értelemben „felzárkóztunk”. Nem érdemes „régi” és „új” demokráciákról beszélni, szembeállítva a kettőt. Mások a hagyományaink, de hasonlóak a problémáink. Ezeket már nem a tranzitológiai megközelítéssel, hanem a demokratikus intézményrendszer működésének „minőségvizsgálatával” – és demokratikus kritikájával – célszerű megközelíteni. Nem érdemes azt kérdezni, hogy vajon megakadt-e a „demokratikus átmenet” Oroszországban, inkább meg kell vizsgálni, hogy milyen típusú tekintélyelvű rendszer van ott. A kérdés, hogy milyen demokrácia van Bulgáriában, Itáliában, Máltán és az Egyesült Államokban, éppoly legitim, mint annak vizsgálata, hol tartanak a Balkán országai a demokratizáció rögös útján.

Többfajta kapitalizmus és többfajta demokrácia van. De úgy tűnik, hogy Közép-Európában a kívülről vezérelt, identitását kizárólag külső forrásból merítő, a politika autonómiáját és morális kontextusát tagadó, felzárkózó-mintakövető politizálás lehetőségei kimerültek. A posztkommunista korszak véget ért.

A szerző politológus, 2005 februárja óta a Magyar Köztársaság kulturális minisztere

Szerző: Bozóki András
Publikálás dátuma: 2005.03.17 12:16