Csak e világ vége és az utána maradt üresség mutatta meg, hogy van itt egy egész szellemi kontinens. Ezért tölt el bennünket szomorúság, mintha elvesztettünk volna valamit, ami még nem is lehetett a miénk.

Kezdjük történetünket könnyed hangnemben, bár ezzel talán veszélyeztetjük a pillanat komolyságát, kezdjük egy utazó rövid beszámolójával, aki hosszú évekig fáradhatatlanul rótta Közép-Európa tájait egy régi civilizáció nyomait kutatva, melynek létét megkérdőjelezik: vita folyik arról, vajon valóban létezett, vagy csak mítosz volt, mint Atlantisz az ősidőkben.

Utazónk útlevele telis-tele van a legkülönbözőbb pecsétekkel: határátlépések és vízumok, borsos áron vásárolt AB-stemplik, amelyekkel szolgálati útra mehetett. Előfordult, hogy azért nem akarták kiadni a vízumot, mert jó előre megérdeklődték, kikkel találkozik utazónk. Egy nagykövetséget azzal haragított magára, hogy nemzeti kisebbségekkel és “szektákkal” (itt a görög katolikusokra gondoltak) akarta fölvenni a kapcsolatot, és amikor azzal érvelve tiltakozott, hogy másokkal is találkozna, tudomására hozták, hogy az még rosszabb, mert az említett személyek nem képviselik megfelelően a nemzetet. Ezért azt javasolták neki, hogy ha már ebbe az országba utazik, találkozzon hiteles személyiségekkel, azt is fölajánlották, hogy biztosítják a védelmét, azonkívül megtérítik az utazás és „mindenfajta szórakozás” költségeit. Amikor repülővel utazott, a gép elhelyezkedése már előre jelezte az útirányt, mert jellemző módon rendszerint nem volt hozzá „folyosó”, amelyen közvetlenül a fedélzetre sétálhat az utas. Egyszer már-már azt hitte, elrabolták, mert az autóbusz, amelybe a vámvizsgálat után beszállt, nem a felszállópálya, hanem egy lakótelep belseje felé indult, és keskeny utcácskákon kanyarogva jutott el a repülőtér legszélén árválkodó géphez. Ha autóval ment, sokszor irigykedett a nyugat-európaiakra, mert nekik nem kellett sorban állniuk. Előfordult, hogy csak egy matricát ragasztott a szélvédőre, sietősen ráfirkálta az angolos hangzású PRESS varázsigét, ennyi elegendő is volt ahhoz, hogy megkerülhesse a végtelenbe kígyózó sort. Ha viszont valamelyik nemzeti ünnepen érkezett a határra, akkor nem volt más megoldás – ki kellett várni, amíg lezajlik az ünnepség az alkalmi emelvényen; a rendezvényen részt vett a szomszédos határőrség szívélyesen üdvözölt delegációja, amellyel már hosszú évek óta eredményesen akadályozzák meg a közös határállomás felállítását, márpedig ez – mint tudjuk – mindkét fél jól felfogott közös érdeke. Megtörtént, hogy azon nyomban beleesett a furfangosan fölállított csapdába, mihelyt átjutott az áhított szomszédos országba – az erdőszélen ácsorgó vénséges vén autóroncsban radarral felszerelt rendőr lapult, majd a legközelebbi városkában a járőr átnyújtotta a büntetőcédulát a sofőrnek, szinte kivétel nélkül mindegyiknek, mert ugyan ki hajtana negyven kilométerrel az erdőben; ebben nyilvánult meg a legendás szláv vendégszeretet, mihelyt az ember betette a lábát az országba. Arra is volt példa, hogy rá se bagóztak a nagykövetségen beszerzett vízumokra és iratokra, és puskatussal taszigálták le az utazót az autóbuszról. Csak az segített, hogy ismerte az adott nemzet egy régi népdalát, és biztosította a határőröket arról, hogy – az embargó ellenére – minden vágya, hogy e nagy kultúra megteremtői is Európához tartozzanak; ezzel vette rá az őröket arra, hogy átengedjék a határon. De nem ülhetett vissza az autóbuszra egy kétségbeesett asszony a három gyerekével, aki a férjéhez indult – más vér folyt az ereiben, és ezt semmivel sem lehetett jóvátenni. Egy másik alkalommal érvénytelennek találták a határon utazónk zöld kártyáját, pedig kiváltotta minden európai országra. „Ez az ország nem tartozik Európához” – közölték vele, amikor márkáért nyúlt, hogy átnyújtson egy méltányos összeget. Az is megtörtént az egyik határon, hogy tíz márkát kellett fizetnie a fertőtlenítésért – döbbent arcát látva felvilágosították, hogy az a rozsdás cső, amely pár lépésnyire tőlük áll ki a földből, észrevétlenül lespriccelte, amikor áthajtott rajta, így fertőtlenítette az autóját. Azt még jegyezzük meg, hogy természetesen német márkáról van szó, és megnyugtatásként hadd emlékeztessünk arra, hogy Friedrich Naumann Mitteleuropája sosem volt más, csak megvalósítatlan Utópia.

A végtelenségig lehetne sorolni a megalázó, máskor nagylelkűségről tanúskodó, tragikomikus helyzeteket, amelyekbe az egykori „béketábor” határain került, igazolva azt a tételt, hogy minél távolabbi vidékről, lehetőleg az említett „táboron” túlról érkezik az ember, annál jobban bánnak vele.

De most már térjünk le erről az anekdotázó csapásról, amelyre közép-európai levegője miatt tévedtünk mindjárt az elején, és vessünk egy pillantást arra a világra, amely a másik Európa tájain járó utazó előtt rajzolódott ki. Tekintsünk el attól, hogyan jutott el ezekre a helyekre, bár nem könnyű ellenállni a kísértésnek, hogy elmeséljük, melyik vidéken hogyan nyíltak meg a házak az utazó jövetelének hírére, hogyan fogadták szívükbe a házak lakói, akik sokszor egymástól távol eső közép-európai régiókban élnek, más-más nyelvet beszélnek, de valahol őrzik még a közös élet és a rokonság ősi emlékét, amiről fogalmuk sincs a saját hazájukban élő honfitársaiknak; hogyan hallotta meg váratlanul a legnemesebb, legtisztább állapotában megőrzött anyanyelvét egy kis hegyi faluban, amely több mint ezer kilométerre fekszik hazájától; hogyan jutott el egy városba bombázórepülővel, mert más mód nem volt, vagy páncélozott szállítójárművel, a nemzetközi csapatok fekete bőrű katonáinak oltalma alatt; milyen érveket hozott föl, hogy szóra bírja az embereket, akik évek óta hallgatnak arról, amit láttak, hogy legyen kulcs és kalauz az elrejtett és elfelejtett helyekhez; hogyan szabadult ki a kalauzok védőszárnyai alól, hogy eljusson oda, ahová nem akarták beengedni, vagy föltegye azokat a kérdéseket, amelyekre féltek válaszolni.

Szóval a Krisztus utáni második évezred végén utazónk megtekintette a világ vége utáni világot. Látott elvadult gyümölcsösöket és olyan vadonná nőtt parkokat, hogy Robin Hoodot lehetett volna játszani benne, mint a sherwoodi erdőben. Látott romba dőlt épületeket, melyeknek rendeltetése sem volt világos előtte, például gondolná-e ép ésszel bárki, hogy ebben a hegyi vadonban, ahol csak pásztorok járnak, egyszer valaki csillagvizsgálót épített. Látott egy gyönyörű hidat, amelyet még véletlenül sem valamelyik nemzetközi vasúti fővonal láncszemeként építettek, csak a helyi összeköttetést kellett biztosítania néhány kisváros között, ezt a hivatását egyébként már rég nem töltötte be. Látott egy másik hidat, azt a levegőbe röpítették, talán nem is azért, hogy mindörökre elválasszák egymástól a folyó két partján élő népeket, hanem azért, mert elviselhetetlen szépsége – egy idegen törzsből származó lángelme műve – túlságosan magasra emelkedett, míg minden más körülötte a fegyveresek ereje előtt hajbókolt. Látott más hidakat, országutakat, utakat, semmibe vezető vasúti töltéseket, amelyek hirtelen megszakadnak a frissen felállított határon vagy valahol a sűrű bozót csöndjében. Látott temetőket meggyalázott sírokkal és egymás hegyén-hátán álló sírkövekkel, rajtuk érthetetlen nyelvű feliratokkal, pedig az elhalálozás dátuma nem volt távoli; temetőket, ahová kecskék és marhák jártak legelni, így menekültek meg szerencsésen a sírok a buldózertől. A legváratlanabb helyeken talált sírköveket vagy töredékeket, mert ezekkel kövezték ki az emberek az udvarukat, ezeket használták az istállók alapozásához, lépcső, járda, kövezet készült belőlük… Több vallás templomában járt, az egyikben ringet alakítottak ki bokszolóknak, a másikban műtrágyaraktárat vagy az ateizmus múzeumát, kocsmát, mozit, tűzoltószertárat rendeztek be… Látott talapzatokat, ahonnan ledöntötték a keresztet, látott kereszteket, amelyekről lefűrészelték a fölöslegesnek talált keresztléceket, és látott köröket, amelyekből – Atlantisz egyik túlélője fogalmazott így – „kiherélték” a Dávid-csillagot. Látott kolostorokat, ahol marhákat tartottak és traktorokat tároltak, a szent könyvek pedig a korhadó födémet aládúcoló gerendákat támasztották alá. Útba ejtett egy egyetemet, amely egykor jó hírnévnek örvendett, most vizelettől bűzlik, ahol művészi archiktektúra, mesteri mozaikok és freskók ellenpontozzák az idomtalan bútordarabokat, a szennyet és az alacsony színvonalú oktatást; alig néhány évtizede tanult itt egy költő, akit az évszázad egyik legnagyobb művészének tartanak, de semmit sem tud róla – a beavatottak szűk körén kívül – a hallgatók több mint tízezres tömege. Egy másik egyetemen annak volt tanúja, hogy elkeseredett harc folyt az egyes nemzetiségeket képviselő csoportok között az intézmény nemzeti jellegéért, hogy alárendeljék valamelyik csoport partikuláris érdekeinek, mert az universitas szó jelentése – akárcsak a régi idők sok más szavának jelentése – már nem ismeretes mindenki előtt. Látott kolhozzá alakított vagy kihalt és porig rombolt udvarházakat és palotákat. Látott szemétdombot egy antik színház romjain. Látott régi bérházakat, ahol közeli és távoli tartományokból idesereglett jövevények telepedtek meg, ezekben a házakban minden, ami bővelkedett a legkifinomultabb ízlés kívánalmai szerint való szépségben, mégis finom szálakkal kötődött a hasznosság elvéhez, akár hétköznapokról, akár ünnepnapokról van szó, fölöslegesnek és megvetendőnek ítéltetett. Ezért lett a vágyak netovábbja a központi fűtéses panellakás, méghozzá olyan házban, ahol van lift és szemétledobó, ezért hagyták ott a régi városnegyedeket, az idegen és titokzatos lelkű bérházakat a nyomornak, a társadalom peremére szorultaknak és azoknak, akik utolsónak maradtak a régi értelmiségből. Látott olyan városokat is, amelyeknek belülről pusztították el a lelkét, amikor lerombolták az óvárost, hogy felvonulási tereket építsenek, és az ország vezetőinek mellszobraival benépesített parkokat létesítsenek. Az egyik fővárosban, amely egykor művészi és választékos szépségű építészeti együttesével dicsekedhetett, elnémulva állt meg utazónk a látóhatár pereméig nyúló sugárút roppant méretei láttán; olyan egyenes volt az út, mint egy ostorcsapás, melyet a régi képeslapokon még látható, de már nem létező, ódon villákból, keskeny utcácskákból és rejtett zugokból összeálló negyedre mértek. A sugárút két oldalán égbe nyúló panelházak sorakoztak, hátuk mögött fölfedezett egy egészen kicsike templomot, amely valamiféle csoda folytán maradhatott fönn, és nem sokkal volt magasabb, mint a mellette álló szeméttároló. A sugárút látóhatárba vesző végét egy építmény koszorúzta, amely messziről úgy nézett ki, mint egy szürrealista színielőadás díszlete. Fehérnek tűnt, de közelről piszkossárga színt öltött. Egyre növekvő félelmet érzett utazónk, ahogy közeledett hozzá, de amikor az építmény sarkához ért, és megpillantotta a másik, ugyanolyan hatalmas oldalfalat, csak akkor döbbent rá, hogy nem díszlet az, hanem palota, amelyet a nemzet vezérének emeltek. Látott panelházakat, ahol nincs csatornázás, nincs üveg az ablakkeretekben, és nincsenek ajtók, mert a letelepült életmódhoz alkalmazkodni képtelen nomádoknak építették őket, látott panelházakat, ahol ugyanígy nincs csatornázás, és nincs semmilyen más infrastruktúra sem, vannak viszont tévéantennák, amelyek a faházakban élő és évszázados hagyományaikat ápoló falusi lakosság civilizációs szintjének emelését szolgálják. Látott házakat és egész falvakat, villákat és városnegyedeket, ahonnan elmentek a menekültek, a szökevények, az áttelepülők, az emigránsok, bár ők még így is csak egész kicsiny töredékét teszik ki annak a nagy népvándorlásnak, amely ebben az évszázadban zajlott le ezen a tájon.

Utazás közben, ahogy telt az idő, és újabb meg újabb területekre ért az utazó, felrémlettek benne egy dal ütemesen hangzó szavai, melyeket a költő jegyzett le: „más világvége nem kerül sorra… más világvége nem kerül sorra…” Látta a világ vége utáni világot. Létező világ volt, az élet többé-kevésbé normális mederben folyt. Szinte észre sem vették a világ végét. A magasból a medencébe ugró fiatalember nem tudja, hogy valamikor régen pap lépdelt föl az emelvényre, hogy a szent könyv tekercseit silabizálja. Lobotómia, vagyis az emlékezet törlése. Nem személy szerint vele történt, hanem a világgal, ahol felnőtt. Betegség vagy orvosság? Persze fönnmaradt jó néhány beszámoló, de ezeket rendszerint más országokban, távoli kontinenseken írták. Azonkívül a tanúvallomások gyakran ellentmondanak egymásnak, behódolnak a mítoszoknak… Vagy lehet, hogy az egész csak mítosz volt? Beszámoltak egy-egy szűkebb haza, városnegyed, nemzedék vagy nemzetiség végéről, mégsem beszéltek az egész civilizáció végéről. De még ha ki lehetne is olvasni valahonnan ezt a beszámolót valamiféle metonímia alapján, akkor sem venné tudomásul egyetlen mai közép-kelet-európai társadalom sem. Hiszen ez azt jelentené, hogy „mi” vagyunk az új barbárok, és ilyen énképet nem tudunk elfogadni. De ha a padlásra hordtuk vagy a szemétdombra hajigáltuk a régi tárgyakat – az elsüllyedt világ romjait, ha hagytuk, hogy tönkretegyék a régi templomokat és iskolákat, ha semmibe vesszük a tűzvészből megmenekült öregeket, ha kitörölték az emlékeinket, akkor tevőlegesen vettünk részt egy egész civilizáció elpusztításának végső aktusában. Mégis óvakodunk attól, hogy alaposan átgondoljuk ezt a tényt. Inkább kicsit ironikusan beszélünk e vidék mítoszáról, hiszen ez a vidék a valóságban nem is létezett. Ez a mi Atlantisz-komplexusunk. Nagyon nagy árat fizetünk ezért, csak egy pillanatig tart az a magabiztos, gunyoros mosoly, és csak a társaság kedvéért ült ki az arcunkra. Hiszen így sem tudjuk eltitkolni, hogy gondjaink vannak az önazonosságunkkal, az ideiglenesség, a bizonytalanság érzése gyötör minket. Amikor olyan országban járt az utazó, amely épp akkor vívta ki függetlenségét, azt hallotta: „de ha már nem velük vagyunk, akkor kivel tartsunk?” Nagyon jellemző ránk ez a szorongással teli tépelődés, ezt az emésztő vágy is mutatja, hogy egy erősebb személyhez csatlakozzunk, kitörjünk erről a helyről, melynek – egy európai méltóság szavai szerint – „különösen homályos a látóhatára”. És mert ez a régió a maga egészében – Atlantiszhoz hasonlóan – nincs, és talán nem is volt sohasem, valahol a tudatunk alatt lesben áll ez a szürrealista drámából vett baljós meghatározás: „itt, vagyis sehol”.

Mély értelme van annak, hogy egészében vizsgáljuk egy régi civilizáció pusztulását. Ha tudomásul vesszük, hogy majdhogynem a szemünk láttára, vagy nem sokkal születésünk előtt lezajlott a világ vége, melynek távoli visszfényét a mai napig is észlelhetjük, akkor már elindultunk a közép-európai azonosságunkhoz vezető úton. És ne féljünk az „új barbárok” elnevezéstől. Sok igazság van benne, függetlenül attól, hogy akik előttünk éltek, azok ugyanazt a nyelvet beszélték, vagy valami egészen mást. A barbárok nemcsak rombolást hoznak, hanem az új élet ígéretét is.

A közép-európai tájakon járó utazó hosszú éveket töltött az alkonyzónában, és pontosan a vég és az utána támadó űr megtapasztalása segítette hozzá ahhoz, hogy ráérezzen az egészként felfogott civilizációs tér közösségére. Azelőtt talán sosem volt valóságos ez a tér. Csak e világ vége és az utána maradt üresség mutatta meg, hogy van itt egy egész szellemi kontinens. Ezért tölt el bennünket szomorúság, mintha elvesztettünk volna valamit, ami még nem is lehetett a miénk.

Valahol a távoli peremvidéken élete új szakaszához ért az utazó, amikor kulturális események helyszínévé tette a régi civilizáció pusztulása után fennmaradt iskolát és templomot. Egyszer ellátogatott ide egy idős költő az óceán túlsó partjáról. Egymásra találtak: az új életet kezdő barbár és Atlantisz lakója, aki visszatért a szülőföldjére, amelyre a világ vége előtti időből emlékezett. Az öregember kíváncsi volt a körös-körül sarjadó új életre, óvakodott attól, hogy régi klisét helyezzen arra a másfajta világra, amelybe most került, nem botránkozott meg és nem sajnálkozott azon, ami elveszett, segíteni akart, és örült az újnak. A fiatalember, akinek erőt és hitet adott az idős költő hozzáállása, elkísérte barátját azokra a helyekre, ahol született, ahol gyerek volt, ahol egyetemre járt, és ahol felnőtté érett. Szüksége volt a költő jelenlétére, a szavaira és a könyveire, hogy megfejthesse azt a helyet, ahol élnie adatott, és megfejtse önmagát. Megértette, hogy az észrevétlenül lezajlott világ vége pecséttel zárta le lakóhelyét. Jövevény volt, aki letáborozott a régi város kapujában, és nem mehetett be rajta, míg meg nem fejtette és meg nem értette a titkos kódot. Vajon egész Közép-Európa ilyen lepecsételt régió lenne? Nemzetállamok határain belül élünk itt, megmaradtunk a szellemi kontinens peremvidékén, mert a Közép Európájába való belépés kódja a civilizáció kódja. Nem építhetjük föl azonosságunkat ex nihilo, homogén nemzetként, mintegy amellé települve, ami azelőtt volt itt. Hiszen az azonosság abból születik, ha eggyé válunk azzal a hellyel, amely egészként rendeltetett nekünk, vagyis lekerült róla a pecsét, és bejuthatunk a belsejébe.

A szerző a Krasnogruda folyóirat főszerkesztője, a Határvidék Alapítvány vezetője.

Mihályi Zsuzsa fordítása

Szerző: Krzysztof Czyżewski
Publikálás dátuma: 2005.04.29 12:44