Izgalmas könyv. És persze roppant intellektuális. A téma összetettsége ki is követeli magának ezt a külön elbánást. Közép-Európa ugyanis olyan jelenség, amelyet egyfelől állítanak, másfelől tagadnak. Lét és nemlét között lebeg, aszerint, hogy ki mit gondol róla.

Izgalmas könyv. És persze roppant intellektuális. A téma összetettsége ki is követeli magának ezt a külön elbánást. Közép-Európa ugyanis olyan jelenség, amelyet egyfelől állítanak, másfelől tagadnak. Lét és nemlét között lebeg, aszerint, hogy ki mit gondol róla. S hogy mit is gondol róla a kötetbe válogatott huszonkét szerző, az sok mindennek függvénye. Ahogy mondják, annak is, hogy miként szocializálódtak.

Divatos kifejezés ez, de a kölcsönvétel indokolt. A megszólalók származás szerint tíz országot fednek le (Ausztria, Egyesült Királyság, Horvátország, Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország, Olaszország, Románia, Szlovákia, Szlovénia). Ez azonban csak anyakönyvi tény. Esetükben többet mond az a körülmény, hogy írásaik anyajegyet viselnek, nevezetesen a közép-európaiságét. Vagy a sorsukban, vagy abban, ahogy viszonyulnak hozzá. És persze abban, hogy a kötetbeli jelenlétük is többgenerációs. A lengyel Czesław Miłosz (1911), a román Eug?ne Ionesco (1912), magyar Kosáry Domokos (1913), Hanák Péter (1921), de még Péter László (1929) is lényegében felnőtt fejjel élték meg a második világégést. Őket a kötet második generációja követi: a horvát Predrag Matvejevič (1932), a magyar Konrád György (1933), a szerb Danilo Kiš (1935), továbbá Lendvai L. Ferenc (1937), Granasztói György (1938), az olasz Claudio Magris (1939), szlovák Rudolf Chmel (1939), a magyar Schöpflin György (1939), az osztrák Erhard Buzek (1941) és a magyar Glatz Ferenc (1941) és Martonyi János (1944). A második világháború utáni nemzedék tagjai: a lengyel Adam Michnik (1946), a szlovén Drago Jančar (1948), végül a magyar Romsics Ignác (1951), Miszlivetz Ferenc (1954), a brit Timothy Garton Ash (1955) és az osztrák Emil Brix (1956) ezúttal egy nemzedékcsoportba soroltattak. Kétségtelen, hogy ők bizonyos értelemben nagyobb „távolságra” eszméltek az első generáció tagjaitól, mint a második generáció tőlük. De hát ez éppúgy vitatható, mintha más szempontokat alkalmaztunk volna.

Az a ma már közkeletű szempont, hogy ti. ki hol, mikor és milyen körülmények között szocializálódott, éppúgy lehetett volna a szerzők megítélésének egyik alapja. Ehhez azonban nagyon jól kéne ismerni az életpályát meghatározó elemeket. Azokat a magán- és intézményi történeteket, amelyek során az emberek szerepeket és értékeket sajátítottak el egy adott (vagy éppen több) társadalom kultúrájában. Azokat a hatásokat, amelyek személyiségét alakították.

A kötetben jól látható, olvasható ennek a „közép-európai szocializációnak” számos nyoma. A költő és író Czesław Miłosz, az „utolsó litvániai lengyel”, amerikai állampolgársága felvételéig ­legalább négy kultúra (litván, lengyel, francia, amerikai) született vagy fogadott gyermeke volt. És micsoda történelmi időkben! „A közép-európai irodalmak ­– írja Miłosz – ­legszembetűnőbb sajátossága a történelem állandó jelenléte.” Aztán így folytatja: „A nyugat-európai szerzők számára az idő semleges tényező… a közép-európai művekben viszont mindig intenzív… Azért van ez így, mert az idő azzal a nemzeti közösséget fenyegető veszéllyel kapcsolódik össze, amelyhez az adott író tartozik”. Miłosz A mi Európánk c. referátumában tulajdonképpen ezt nevezte közép-európai sorsközösségnek. Egyfajta ironikus realizmussal és az emigráció kellő távolságából gondolja végig Európának eme mindentől „elszigetelt” világát. Abban reménykedve, hogy van esély a közép-európai konföderációra.

Milyen más példa Eugene Ionesco esete. Miłosz mindvégig lengyel tudatú maradt. De európai gyökerű, aki a közép-európai nemzeti deficitekből jutott el a konföderáció szükségességéig. Ionescu gondolkodása viszont mindvégig francia talajon virágzik. De példái a román történelemből is erednek. „…Román származású lévén­ néhány társammal együtt –­ írja Ionescu A Monarchia ­ egy közép-európai konföderáció előfutára? c. tanulmányában –­ mindig úgy gondoltam, hogy az a véres felosztás, amely Erdélyt, Romániát és Magyarországot évszázadokon át elkülönítette egymástól, lehetett a kiindulópontja a Monarchia katasztrófába torkolló konfliktusának és végül szétesésének”. Ionescu tehát meg akarta érteni annak a Monarchiának a vesztét, amelyet „pluralista konföderációnak” tartott. Valójában Közép-Európát akarta megérteni. Be kell látni, ez a mérlegelés is érvényes lehet. Az állam és a nemzet közép-európai sorsa elemzése közül Ionescu a nemzetét választotta inkább. A bibói „kisállamok nyomorúsága” igazi okai derengnek itt fel. Meglehet, nem szaktudományos felvértezettséggel, de hitelesen. Fura dolog, de az irodalom szereplői ebben a kötetben valahogy hatásosabban esszéisták, mint a szaktudományoké.

Jut eszünkbe Danilo Kiš. A kötet második nemzedékét gazdagító szerb író is multikulturális (szerb, magyar, francia) jelenség volt. Képzettsége a komparatív irodalomtudomány területén eleve kiemelte a közép-európai provincializmusból. A Változatok közép-európai témákra c. írásából kiderül, hogy a Monarchiát nem szemléli olyan megértően, mint Miłosz vagy Ionesco. Következésképpen Közép-Európát sem. De a közép-európai szellemet igen. A Kiš-féle szöveg átültetője az une communauté de destins kifejezést – sorsközösség –­ nem fordította le magyarra, ráadásul rosszul és hiányosan adta meg németül. „Gemeirvschaft” (sic!). Helyesen: Schicksalsgemeinschaft. Pedig ennek a Közép-Európára vonatkozó Bruno Bauer-féle tézisnek azért van itt jelentősége, mert Kiš éppen ennek tagadásából indult ki. Mondván, erről: „…attól tartok, Jalta és Helsinki után már csak múlt vagy régmúlt időben beszélhetünk”. Kiš mint igazi összehasonlító elme a Közép-Európa-témát harmincnyolc variációban tárja elénk Ez az identitáskeresés Robert Musiltól Miroslav Krležán, Karl Krauson, Ady Endrén, Kosztolányi Dezsőn, Bartók Bélán, Petri Györgyön keresztül József Attiláig és Arthur Koestlerig, a horvát és szerb értelmiség Bécs-reakciójától, Franz Kafkától és a közép-európai zsidó értelmiségtől Esterházy Péterig és Milan Kunderáig etc. minden fontosat átfog. Kiš igazi Európa-tudatú szerb, aki meg is találta, amit keresett. Azonnal felismeri a művekben a „közép-európai poétikát”. Hogy miben? „Mindenekelőtt a kultúra immanens jelenléte megannyi allúzió, reminiszcencia, az egyetemes európai örökségből vett citátumok alakjában” – írta. Ebben a közép-európai irodalomban ott van „…a mű tudata, amely azonban mit sem von le spontaneitásából, az ironikus pátosz és a lírai kitérők légies egyensúlya. Ez nem sok. Ez minden.”

Ezek a tanulmányok a kötet második fejezetébe kerültek A Közép-Európa-fogalom reneszánsza az 1980-as években összefoglaló cím alá. Persze az első fejezet három tanulmánya – Lendvai L. Ferencé, Romsics Ignácé és Glatz Ferencé – nagyon hiányozna, ha nem lenne. A Közép-Európa-megnevezés ugyanis valóban tisztázandó. Persze, hogy ezzel kellett indítani. De az írók Közép-Európáját utólag könnyebb belehelyezni a szaktudományok ajánlotta (bár ott is vitatott), térben és időben megjelenő változatokba. A nagy felkészültségű és erudíciójú Lendvai L. Ferenc Közép-Európa mibenlétének problémája c. referátuma igazi szaktudományos bravúr. Legnagyobb erénye, hogy a problémakör úgyszólván teljes historiográfiájával segít értelmezni a generáltémát. Mind földrajzi, mind történelemfilozófiai szempontból. Az alternatívák felkínálása után így zárja bevezetőnek szánt gondolatait: „Ha… létezik Közép-Európa, akkor az csakis a német területek és bizonyos eredetileg kelet-európai területek egysége lehet: konkrétan Németországé és az úgynevezett Közép-Kelet-Európáé”.

Romsics Ignác a „Közép- és / vagy Kelet-Európa?” címet adta tanulmányának. Lám, maga a cím is lebegtet. Méghozzá megkettőzve. Nyíltan utalva arra, hogy vele kapcsolatban a szaktudományok is fenntartásokkal élnek. A régióban magát kivételesen otthon érző szerző nagy ívű historiográfiai összefoglalót ad a lengyel, a cseh, a francia, a brit és a magyar történészek interpretációiról. Romsics azt reméli, „egyetlen olvasónk sem várja, hogy megfellebbezhetetlen érvényű fogalomhasználatot ajánljunk számára”. Hozzá azonban mégis a lengyel Oscar Halecki Közép-Európa-tipológiája áll, amelyet szerinte a cseh Jaroslav Bidlo, az angol A. J. Toynbee és Samuel P. Huntington és mások által hangsúlyozott civilizatórikus szempontokkal kell kombinálni. Tegyük hozzá, hogy köztük éppen a magyar Szűcs Jenő szempontjaival. Csak sajnálhatjuk, hogy Milan Kundera The Tragedy of Central Europe (1984) c. írása szerzői jogi vita miatt nem kerülhetett be a kötetbe. Túl sok helyen fordul elő hivatkozási alapul. Ráadásul éppen ebben a kötetben.

Glatz Ferenc Közép-Európa helyének újragondolása c. vitairata a szó legszorosabb értelmében sokkoló. Így kezdi: „A közép-kelet-európai régiót nem ismerik a világban. Sem Nyugat-Európában, sem Amerikában. A világ más részein pedig miért is ismernék?” Pedig Romsics még arról írt, hogy a Nyugat mennyi folyóiratot és intézetet alapított a két világháború után e kérdéskör beható kutatására. Akkor most honnan táplálkozik a Glatz-féle pesszimizmus? Mindenekelőtt onnan, hogy az 1990-es évek délszláv konfliktusaiba beavatkozó nagyhatalmakról azt állítja, hogy nem volt „Közép-Kelet-Európa-ismeretük”. Azaz nyugat-európai mércéket alkalmaztak a helyzetértékelésben. De azt sejteti, hogy a nemzeti konfliktusok ügyében az amerikaiakról sem derült ki, hogy döntésüket valamifajta stratégiai elemzés előzte volna meg. Glatz Ferenc írása vitairat-műfajával is elüt a többitől. Ezért hangvétele is más. A délszláv térségben követett nagypolitikai magatartás kritikai számbevétele a követendő regionális stratégia jegyében. Elgondolkoztató kísérlet ez a közép-kelet-európai régiók meghatározására, működése leírására, továbbá nem érdemtelen problémafelvetés a Kelet-Európa-kutatás műhelyeinek sorsára vonatkozóan.

Visszatérve már most A Közép-Európa-fogalom reneszánsza az 1980-as években c. második nagy fejezet anyagára, ott –­ a fentieken kívül –­ nem kisebb személyiségek szólalnak meg, mint Konrád György, Erhard Buzek, Hanák Péter, Claudio Magris, Schöpflin György és Timothy Garton Ash. Az írások 1984-1989 között születtek. Tehát a mai közép-európai tudásunk felől nézve azért érdekesek, mert mi már az idő folyamának túlsó partjáról nézzük és értelmezzük a rendszerváltás előtti Közép-Európa-képet.

Konrád György már a második szerzői generáció képviselője a kötetben. Az olvasókönyv második fejezetébe sorolt tanulmányok közül azonban időben elsőként gondolta végig a kérdést Van-e még álom Közép-Európáról címmel. A nyolcvanas évek dereka már megengedőbb volt Magyarországon, de érvényes volt még a tiltás, tűrés, támogatás szentháromságának korlátja. „Talán nem is lehet a mi kontinensünkön az etnikai térképnek megfelelő politikai térképet csinálni” – írta. Beszélni sem lehetetett róla. Közép-Európa e térségben e tekintetben akkor még némaságba és szamizdatba burkolózott. Vannak azonban Konrádnál olyan mondatok, amelyek bizonyosan borzolták volna a hatalomgyakorlók kedélyét, ha az esszé nem marad 1990-ig az asztalfiókban: „Közép-európai az, aki Európa kettévágott állapotát nem tekinti sem természetesnek, sem véglegesnek”. Ez a mondat sokkal inkább fedte a Jalta utáni rögvalóságot, mint az akkor nem is remélt közeljövőt. Mára azonban kiderült, hogy a jaltai bilincsek megszűnte után is igaz a szerző egyik kulcsmondata, miszerint „Közép-Európa voltaképpen nem több, mint egy álom”. Konrád esszéjét az az igény vezeti, hogy elemzése történetileg szakszerű legyen. Pedig irodalmár-szociológus fejjel teszi ezt. Az Osztrák-Magyar Monarchia megértő bírálata még jelen van ebben az elemzésben, de a Szovjetunió nem. Ebből az elemzésben szemléleti deficit jött létre. A térség nacionalizmusairól való gondolkodás egyensúlytalansága. Így aztán szüksége volt valamire, ami szerinte túlmutat a hatalmakon. Ez lett a nagyváros, a város, az urbanizmus. „Kormányzatot és rendszereket a nagyváros túlél, és marad az a meghatározhatatlan egyéniség, amely nem adja meg magát”. Nagy árat fizet érte. A militarizmusellenes demokrácia megszületését az etatizmussal szembeállítható „civil polgár” létében álmodja meg. Eközben és ezen az eszmei alapon annyi definíciót kínál a „közép-európaiságra”, hogy a Közép-Európa meghatározás mintegy kioltódik benne.

Az egykori, néppárti osztrák alkancellár, Erhard Buzek Bécs és Közép-Európa cím alatt közölt tanulmánya is az 1980-as évek derekán készült. Az akkor hivatalban lévő politikus hosszan idézi is Konrádot. Persze Bécsre vonatkozóan, Bécs egykori szerepére utalva. Az idézett részlet Konrád fenti tanulmányából került át annak egyik bécsi előadásába. Amíg azonban Konrád egyáltalán nem foglalkozik másokkal, Busek nem hallgatja el, hogy kikre támaszkodott (Karl Schmitt, Konrád György, Claudio Magris, William Johnston, Carl Schorske, Milan Kundera, Leszek Kolakowszki). Azokra, akiket akkortájt a Bécs 1900 körül című kiállítás írásra ösztönzött. Bécsre akkortájt újkori szerepek, ahogy Busek mondta ebben az 1986-os beszédében, feladatok vártak: „Lehetőségeink katalógusában Bécs és Közép-Európa viszonyának kis és nagy feladatai állnak”. Az egész kötetben ez az egyetlen közvetlen politikusi megszólalás. Ha műfajrokonságot keresünk, azt a Glatz-féle írásban lehet felfedezni. Itt azonban osztrák önképelemzésen alapuló szerepkeresés folyik. Avval a távolságtartással, amellyel a politikusok szoktak élni. Olyan közép-európai politikai helyzetben, amelyben a semleges Ausztriára – ­benne természetesen Bécsre –­ maguk a nagyhatalmak osztottak közvetítő szerepeket. Valljuk meg, sok álszerepet. A politikus Busek Man?s Sperbert idézve zárja gondolatait: „…a kérdés most ez: vajon Bécs, habár város a határokon, képes-e ismét aközép városa lenni, közepe Közép-Európának egészen Délkelet- és Kelet-Európáig?” Igazságtalan utólag azt mondani, hogy ezt a „közép-szerepet” csak a nagyhatalmi konszenzusok osztották Bécsre? És hogy önön szerepének kiterjesztése már akkor is anakronisztikus volt?

Hanák Péter ugyan első generációs szerző itt a második fejezetben, de ő képviseli itt Schöpflin Györggyel a szaktörténetet. Schöpflin azonban igazi multikulturális gondolkodó magyar származással, brit iskolázottsággal, felesége révén észt (balti, orosz) rátekintéssel. Hogy kettőjük közül most mégis a szerzők második generációjába tartozó Schöpflinnel kezdjük, annak az az oka, hogy Kelet és Nyugat (Oroszország és Európa) összehasonlító – kulturális és történeti – elemzését egyedül ő végezte el a kötetben. Az autonómia nála európai kulcsfogalom, amely többek között a hatalommegosztás európai megjelenésének terméke. Ez Keleten (Oroszországban) nem épült be a kulturális-politikai hagyományba: „Oroszországmaga ­– írja Schöpflin –­ nem volt része az európai kulturális fejlődés folyamatának, s az orosz forradalommal és annak következményeivel még inkább kizárta magát belőle”. Ebből homlokegyenest eltérő gondolkodás- és magatartásminták alakultak ki Európában és Oroszországban a hatalomgyakorlás és az egyén szintjén is. Azaz szokásokban és normákban is. Schöpflin azonban arra is figyelmeztet, hogy az európai hagyomány mennyire eltér az Egyesült Államokétól. Nem részletezi ugyan az amerikai fejlődést, de azt a szerepet igen, amelyet Európa tulajdonít(ott) neki. Nevezetesen az európai emigráció elvárásait, hogy ti. Amerika testesítse meg „az alternatív Európa álmát. Ennek a szerepnek –­ folytatja a szerző –­ az Egyesült Államok természetesen nem tud megfelelni”. Hogy Oroszországgal szemben ez az igény, ilyen mítosz fel sem merült Európában, az közismert, kivéve ez európai baloldalt, amely politikai entitást keresett a Szovjetunióban. „A tömegek tudatában azonban a Szovjetunió mítoszának egy enyhébb változata még ma is él…” ­– szögezi le Schöpflin. Innen kell a közép-európai régiót megítélni. Innen kell a közép-európai identitást is megközelíteni. Itt Schöpflin ­– nagyon helyesen –­ túl is megy a történelemtudomány módszerein. A közép-európai identitás-meghatározások (marxista, nacionalista, liberális demokrata) szembeállítása helyett az identitásképzés mechanizmusára hívja fel a figyelmet. Úgy gondolja, hogy az új meghatározások fő hajtóereje az, hogy Közép-Európát megkülönböztesse a szovjet-orosz hagyománytól. Erre helyezte a hangsúlyt az 1980-as évek első felében Milan Kundera is a disputát ösztönző tanulmányában. Vagy kulturálisan Czesław Miłosz is. És mint Kelet és Nyugat határán fekvő régió Közép-Európa közvetítő szerepet is kapott a latinitás és az ortodoxia között. Viszont az olyan hagyományokkal való érintkezés, mint az ortodox és az iszlám, az európai értékrend közép-európai fellazulásához vezetett. A nyugat-európai intézmények itt vagy átalakultak, vagy idegenek maradtak. Ez a közép-európai átmenetiség és közvetítő jelleg lényege. De ilyen megkülönböztető tény a térség szó szerint veendő határterület jellege is. Schöplin nagy érdeme, hogy Czesław Miłosz és Milan Kundera Közép-Európa-felfogását idézve azok korlátaira is figyelmeztet. „Az európaiságnak… az a lényege, hogy egy olyan tág hagyományt jelent, mely szerint létezhetnek egymással ütköző vagy egymást átfedő végső kritériumok, és hogy ezek egyikét sem lehet kizárólagosnak elfogadni”. Ez a felfogás megfelel annak az igénynek, amely szerint Közép-Európa identitása sem korlátozható. Schöpflin nem is tartja kizártnak, hogy itt az „emberek… esetleg egymásba csúszó vagy éppen egymást kizáró identitásokban ismerjenek magukra”. Lényegében csak ezek után tért ki a háború utáni Közép-Európa helyzetének elemzésére, az „1914-45-öseurópai polgárháború”, az „idegen, mindent megváltozatni akaró forradalom” következményeire, a szovjet befolyás alá került „közélet nyelvének” érthetetlenségére, valamint a nemzet, a nemzeti lét és a nacionalizmus kérdéskörére. „A Közép-Európa-vitát végig az élteti ­– írta 1989-ben Schöpflin –,­ hogy azt egy olyan identitás keretei közé illesszék, mely elég hiteles ahhoz, hogy szervező elve legyen mindazoknak, akik a szovjet típusú valóság helyett valami másban szeretnének élni”.

Schöpflin György komparatív, egyben megengedőbb Közép-Európa-felfogásához képest Hanák Péter felfogása nyelvében és szemléletében is lényegesen konzervatívabb. Lehet, hogy ebben Hanák generációs hovatartozása is ludas? Az Alkotóerő és pluralitás Közép-Európa kultúrájában címet viselő dolgozata 1988-ban készült a Salzburgi Ünnepi Játékok megnyitójára. Annyiban már nem „hiteles”, hogy itt az öt évvel később átdolgozott változata olvasható. Azaz a rendszerváltás után újraértelmezett formában és tartalommal. Tehát nem az eredeti szöveggel van dolgunk. Közép-Európa meghatározása összetett ugyan, de ismert sztereotípiákra hagyatkozik. „Közép-Európa az a térség, ahol vagy ahonnan Brahms, Liszt, Chopin – utóbb Bartók, Kodály, Janáček­ – a sokszínű folklórból összeurópai muzsikát komponált, ahol Párizs után új színekkel virágzott ki az operett, ahol a kávéházban, de a külvárosi kisvendéglőben is bécsi keringőt játszott a szalonzenekar és magyaros cigányzenét a cigányzenekar, ahol a promenádon mindenütt mindent, indulót és operettnyitányt játszott a katonazenekar”. Dolgozatát mégis inkább a közép-európai fin-de-si?cle magaskultúrájának szenteli, benne pedig a Monarchián belül legmozgékonyabb csoport, a zsidóság kultúrszerepének. A régió sötét korszakának felidézése után azt a meglepő tételt fogalmazza meg Kunderával szemben, hogy 1918-1919-ben „Közép-Európa, a kis népek régiója önmagát törte szét”. És hogy ezt a Nyugat csak szentesítette. 1945-ben „így Sztálin könnyen végrehajtotta az ítéletet”. Az bizonyos, hogy Hanák Péter előadásának végső víziója már a rendszerváltás után került a szövegbe. „Vajon–­ kérdezi végül a szerző a délszláv háborút látva –az integrálódó Európa valaha is befogadja-e ezt a szétszaggatott, belviszályokba merült Közép-Európát?” Hanák Közép-Európa-felfogását egyfajta pesszimizmus lengi át annak jövőjét illetően. Arról nem beszélve, hogy a közép-európai kisállamiságot nagyobb felelősséggel ruházza fel önsorsa alakulásában, mint azokat a nagyhatalmakat, akik ezt a közép-európai Kleinstaaterei-státust és kiszolgáltatottságot létrehozták.

Az egyik legsodróbb lendületű tanulmány Claudio Magris trieszti születésű olasz irodalomtörténészé. A német irodalom egyetemi tanáraként már alig huszonöt évesen tanulmányt írt a Habsburg-mítosz irodalmi jelenlétéről. Közép-Európa –­ egy fogalom igézete c. itt megjelent opuszát is irodalmi példák idézésével indítja (Johannes Urzidil, Franz Werfel, Robert Musil, Franz Theodor Csokor, Karl Kraus, Joseph Roth). Magris azt mondja: „A Habsburgok, miután képtelenek megteremteni a német egységet, melynek élére Poroszország áll, egy új feladat keresésébe fognak a nemzetek feletti identitás biztosítása végett. Ez a történelmi szakadás áll a Habsburg-Közép-Európa mítosza mögött”. Ezt a mítoszt hivatott leleplezni az általa idézett irodalmi szemelvényanyag. Innen talán már érhető, hogy szerinte „Közép-Európa feltámadásában a szuggesztív, avagy az irodalmi dominál”. Ez a literátori indulat vezeti mindvégig Magris tollát. Mert azt aztán nem lehet mondani, hogy jóindulattal kezelné Közép-Európa sorsát. Mindenekelőtt az Osztrák-Magyar Monarchia mélységes lenézése hatja át, amit kivételes felkészültségéhez méltóan sok irodalmi példával illusztrál. Azt is, ahogy Közép-Európa német eszméje megszületett. Nem csinál titkot belőle, hogy nem hisz a Közép-Európát állítólag egyesíteni hivatott közös nyelvben, a görög mintára koinénak nevezett kommunikációban (amely persze lehet építészeti, hagyománybeli, magatartásbeli stb. kommunikáció); sem német, sem Habsburg, sem semmilyen koinéban. Ilyen, a különbözőségeket egyesíteni képes, „harmonikus” politikai, társadalmi, szellemi közép-európai „nyelvjárásokat” nem ismer. „A közép-európai kultúrára eszerint –­ írja Magris –­ nemcsak az üresség jellemző, hanem az, hogy tudatában van az ürességnek, a valóság és a modern tudásformák nihilisztikus jellegének”. Ettől a kultúrától „idegen minden szintézis” –­ mondja a szerző. Mindehhez közgazdasági, jogelméleti és politikai, valamint a szépirodalomból (Friedrich List, Franz von Sartori, Constantin Frantz, Adrian Werburg, Zoltan Konstantinovič, Hermann Broch, Setfan Zweig stb.) vett, tendenciózus válogatásban közölt idézeteket társít. Magris nagy tudású, szellemes tanulmánya mindenesetre kijózanító.

A kötet második fejezetének legfiatalabb szerzője a brit politológus, Timothy Garton Ash. Kortárs történészkéntafféle német és orosz szakértő, akit nem lehetne könnyen eladni a közép- és kelet-európai rendszerek értelmezési piacán sem. Létezik-e Közép-Európa? c. esszéje akár a kötet címe is lehetne. Itt jegyezzük meg, hogy a kötet címe: Közép-európai olvasókönyv, lehangolóan rossz cím. Didaktikus, ami szemben áll a közölt esszék szikrázó gondolatiságával. Lebeszéli szinte az olvasót arról, hogy ránézésre valami intellektuálisat tételezzen fel róla. Az olyan szerzők, mint Ash, szerencsére ellentmondanak ennek. A szerző ugyanis arra vállalkozik, hogy elvégezze három olyan entellektüel gondolkodásának összehasonlítását, akik a keleti blokk országaiban élték meg a szovjetrendszert. A cseh Václav Hávelről, a magyar Konrád Györgyről és lengyel Adam Michnikről van szó. Ash nyilván nem akarta, de írása végül leleplező is lett egyben. Itt jut eszünkbe, hogy nemigen érthető, miért nem szerepel Václav Havel egyetlen írása sem a kötetben.

Ash komparatív jellegű írása tehát nem Ash nézeteit foglalja össze Közép-Európáról, hanem az említett gondolkodókét. Ő tehát bizonyos fokig „visszavonult”, hogy átadja a terepet. Ash először azokat a szempontokat listázta ki (antipolitika, a jobb- és baloldali kategóriák használatának elutasítása, a jó és rossz ellentétpár használata, a szovjetrendszer ideológiai hazugságainak leleplezése, a civil társadalom mint önszervező erő igenlése, erőszakmentesség, a belső társadalmi béke helyreállítása), amelyek e három szerzőt összekötik. Aztán azokat, amelyekben szembeötlően különböznek (az alulról jött nyomás és a hatalomgyakorlók viszonya, a felszabadulás nemzeti útjának elutasítása, az autonóm intézményekről való gondolkodás). Végül gondolkodásuk (ha tetszik, rendszerbírálatuk) gyengéit és hiányosságait, köztük elsősorban azt, hogy a szerzők egyike sem mutatott érzékenységet a gazdasági kérdések iránt. Továbbá azt, „ahogy Közép-Európa még mindig legfontosabb regionális hatalmáról, Németországról gondolkodnak”, persze még az egyesítés előtti Németországról. Abba az európai hagyományba sorolja őket (még ha kritikai felnagyítással is), akik kozmopoliták, világi humanisták és racionalisták egyben, a felvilágosodás óta Közép-és Kelet-Európában jelenlévő Zivilisationsliteraten-jelenségek közé. Ash végül megkérdi: „...nem lehetséges-e, hogy mindaz, amit közös alapként próbáltam ábrázolni, végül is nem több, mint a közös hatalomnélküliség mellékterméke?” A közép-európai kötetnek és mindenekelőtt Ash dolgozatának címére reflektálva ezt válaszolhatjuk, Ash mondatát idézve: „az antipolitikus azzal válaszol, hogy követelményként állítja fel az igazság szerint való életet, az erőszakmentességet, a civil társadalomért folytatott küzdelmet ­ és a Közép-Európa eszmét. De ez az új Közép-Európa éppen ennyi: eszme”. Ebben a bírálatban mégis megértés lakik, mert a tárgyalt szerzők intellektuális felelőssége, integritása és bátorsága olyan tulajdonságok, amelyek Nyugaton már nem lelhetők fel.