A magyar törzsek egy része valószínűleg már évtizedekkel a honfoglalás előtt megismerkedett a bizánci rítusú kereszténységgel. A másik keleti irányzattal, a nesztoriánus keresztényekével is már ebben az időben vagy kicsit még korábban kialakultak az első kapcsolatok.

A magyar törzsek egy része valószínűleg már évtizedekkel a honfoglalás (895) előtt megismerkedett a bizánci rítusú (pravoszláv) kereszténységgel. A másik keleti irányzattal, a nesztoriánus (monofizita) keresztényekével is már ebben az időben vagy kicsit még korábban kialakultak az első kapcsolatok.
Annyi bizonyosnak látszik, hogy Cirill és Metód már térített meg magyar előkelőket a Kr. u. 860-870 közötti időszakban. E térítések jelentős része persze nem jelentett tartós, pláne nem végleges áttérést (legfeljebb egy töredékük esetében). Ebben az időszakban (VIII–X. sz.) a magyar törzsek hitvilágában jelentős átalakulás következett be. A pogány - törzsi eredetű - táltoshit elemei keveredtek a nesztoriánus és bizánci kereszténységgel, valamint az iszlám (volgai bolgár hatás) és a judaizmus (kazár elit hatására terjedő karaita judaizmus) elemeivel. Mégis - a vallási sokféleség mellett is – átmenetileg a X. sz. folyamán a keleti keresztény irányzatok játszották a vezető szerepet.

Bár a X. sz. végén megindult a nyugati rítusú (katolikus) térítés is, a X. sz. nagy részében mégis inkább a keleti irányzatok terjedtek. A középső és felső rétegekben (vezető harcosok, törzsfők) erőteljes volt a bizánci térítés, míg a „pogány” tömegek és az alsó középréteg körében főképp a nesztoriánus irányzat terjedt, keveredve a táltoshit elemeivel. Előbb Bulcsu vezér(horka) keresztelkedett meg keleti rítus szerint, 949 körül Bizáncban (később ő - kazár felesége hatására - áttért a karaita judaizmusra, majd elesett Augsburgnál). Majd az erdélyi Gyula keresztelkedett meg ugyanitt, ő családja egy részével együtt, térítő püspököt is hozván haza. 952-ben Gyulafehérváron létrejött az ország első keresztény püspöksége, Hieroteosz püspök irányításával, mely természetesen bizánci rítusú volt. E püspökség ugyan csak néhány évig (kb. 960 körülig) működhetett (valószínűleg a megromló magyar-bizánci politikai kapcsolatok miatt). A keleti püspökség megszűnése és a fel-fellobbanó magyar-bizánci politikai ellentétek ellenére a X. század hetvenes éveire a keleti keresztény irányzatok a lakosság jelentős részét megtérítették, különösen Erdélyben és az Alföldön értek el nagy sikereket. Ugyanakkor a 970-es évek folyamán - különösen a nyugati határszélen és a Dunántúlon - megindult a nyugati keresztény (katolikus) rítusú térítés.
E kettős rítusú megosztottság azután (a keleti rítusú irányzatok és a nyugati rítus rivalizálása) egészen a reformáció felbukkanásáig fennmaradt, a főleg katolikus oldalról kiinduló homogenizáló törekvések ellenére. Az Árpád-kor nagyobb részében a kétféle rítus - kisebb-nagyobb konfliktusaik ellenére - együtt élt, és a keleti hatásokat még nem szorították háttérbe. Sőt, néhol az ortodox keleti irányzat átmenetileg uralkodóvá vált, például I. András (Endre) király (1046-1060) uralma idején, illetve III. Béla (1172–1196) uralmának első felében. III. Béla - Mánuel császár utódjelöltjeként - sokáig Bizáncban nevelkedett, s onnan plántálta át többek között az uralkodói kancellária intézményét. De I. Géza (1074–1077) és Szent László (1077-1095) uralma alatt is - főleg a liturgia területén - erős volt a bizánci befolyás.

A nagyböjtöt és a húsvéti ünnepkört illetően különösen erőteljes volt a bizánci liturgia hatása: azaz a böjtöt - akár keleten - ekkor még két nappal előbb, vajhagyó hétfőn kezdték, ellentétben a - nyugati rítusú - hamvazószerdai böjtkezdéssel. (László egyik törvénye büntette a „hétfő megsértését”.) Továbbá László király nem írta elő a világi (nem szerzetes) papok számára a cölibátust (pedig a pápaság már követelte ezt papjaitól). I. András (Endre) király pedig - aki házassága révén a Kijevi Russzal is baráti kapcsolatokat ápolt – kifejezetten bizánci orientációjú politikát folytatott. 1054 őszén például megfigyelővel képviseltette magát a - nyugati kiátkozás ellenlépéseként összehívott - keleti zsinaton, mely megszavazta a nyugatiak kiátkozását (András küldötte nem szavazott). 1055-ben pedig újonnan alapított tihanyi monostorába befogadta a dél-csehországi Sázava elűzött keleti szerzeteseit, akik a - nyugati orientációjú - cseh király üldözése elől menekültek. Ezen gesztusok persze nem változtattak a pápasággal ápolt kapcsolatokon, valamint az egyházi szervezet (klérus) nyugati (pápai irányzatú) elkötelezettségén. Ennek ellenére sokszor alakult ki konfliktus a keleti orientációt fontosnak tartó királyi udvar, valamint a nyugati irányzatú püspökök között. A pápai kúria is sérelmezte néha a keleti liturgikus elemeket és a keleti szerzetesek és kolostorok befolyását, de a XI-XII. sz. folyamán mégis kénytelen volt e dolgokat eltűrni lehetséges szövetségese részéről a német császár elleni harcában. E helyzet igazából akkor kezdett megváltozni, amikor a XII. sz. végén - a német-római birodalom és a bizánci császárság egyidejű gyengülésével - megerősödött a pápaság (III. Ince pápa felállította az inkvizíciót). Ettől kezdve egyre erősebbé vált a nyugati (katolikus) irányzat túlsúlya. Bár a magyar királyok egy ideig igyekeztek védeni a keleti kereszténységet (I. Imre király még keleti püspökség alapítását is tervezte, mely azonban korai halála miatt meghiúsult), mégis - főleg Bizánc latin keresztesek általi átmeneti megszállása után (1204) - a keleti irányzatok rohamosan gyengültek Magyarországon. A nesztoriánus irányzat el is tűnt gyakorlatilag, felszívódva a népi kereszténység és az eretnek mozgalmak irányzataiba, míg az ortodox kereszténység kisebbségként az ország keleti vidékeire szorult vissza. A magyar keleti hívők - önálló püspökség híján - a munkácsi ruszin püspökség joghatósága alá kerültek. S nagyjából ekkor válik (a XIII. sz. végére) a kisebbségi ortodox egyház kifejezetten nemzetiségi jellegűvé („oláh” egyház, „rác” egyház), mivel magyar híveinek száma - a tatárjárás és a térítések következtében - megcsappan. Valószínűleg ebben az időben kallódhattak el - a magyar ősgeszta elvesztével párhuzamosan - a korai magyar nyelvű keleti liturgikus szövegfordítások.
Az Anjouk - különösen I. (Nagy) Lajos - uralma idején már üldözöttnek számít a keleti kereszténység, csupán a bizánci császárok - különösen Kantakuzénosz János - tiltakozása vet gátat Lajos térítő buzgalmának. Lajos egy rendeletében minden nemest a katolikus hit „megvallására” akart kötelezni, különben „eretnekként” elveszíti nemesi kiváltságait. Végül ugyan - bizánci tiltakozásra - elállt rendelete végrehajtásától, de uralma így is tovább apasztotta a keleti hívek számát. Később pedig - a XVII. századi ellenreformáció idején - a görög katolikus (unitus) irányzat létrehozása csökkentette tovább a keleti kereszténység
befolyását. Pedig - amint az „óhitű” kifejezés és a „pap” szavunk tőbeli hasonlósága a „pópa” szóval jelzi - a keleti keresztény irányzatok (az ortodoxia és a nesztorianizmus) ismertették meg a magyarsággal eredetileg a keresztény tanításokat. Ennek ellenére a XVIII. sz. végén mégis lényegében az elmagyarosodott görög, délszláv és ruszin népességből kikerült vallásos értelmiségnek kellett újjászerveznie a keleti kereszténység vallási intézményeit Magyarországon.

A szerző történelemkutató és író.

Szerző: Marczinka Csaba
Publikálás dátuma: 2005.10.11 08:22