Magyarország sosem lesz az EU-nak az, ami Ausztriának volt – egyenlő partnere és létfontosságú élelemforrása. Ahhoz, hogy az EU-ban sikeres legyen, Magyarországnak állandóan változó taktikai szövetségekbe rendeződve kell megvívnia csatáit.

H. H. Munro, angol író és gondolkodó mondta egy évszázaddal ezelőtt a világnak erről a feléről, hogy „az itt élő emberek több történelmet termelnek, mint amennyit el tudnak fogyasztani”. Az a gyanúm, hogy ma Magyarországra ugyanez érvényes.

Minden kultúrának megvan a maga aranykora, a maga szentimentális, túldíszített álma. A magyar mítoszban három fő szál különböztethető meg.

- az elkeseredés szála, melyet egy kis nemzet érez a legyőzhetetlennek tűnő hatalmak gyűrűjében (törökök, osztrákok)
- a hősiesség szála (Eger védői 1552-ből, az 1848-as szabadságharc, és az 56-os forradalom)
- és a valódi aranykor mítosza. Noha ez a legderűsebb szál, egyben ez a legaggasztóbb is.

Új aranykor?

A legtöbb magyar számára a valódi aranykor az 1867 és 1918 közti időszak marad, amikor Magyarország Ausztria egyenlő partnerévé vált, és gyors társadalmi, gazdasági fejlődésen ment keresztül. Sok magyar úgy érzi, hogy az 1990-nel kezdődött jelenlegi időszak annak a korszaknak a megismétlődése. Tény, hogy vannak meglepő hasonlóságok: a közelmúltban is gyors társadalmi és gazdasági fejlődésnek lehettünk a tanúi, amit főleg a külföldi tőke beáramlása hajtott, és akárcsak a múlt század végén, Magyarország ismét feladta teljes függetlenségét, és részévé vált egy nemzeteken felüli testnek, mely számtalan gazdasági és diplomáciai előnyt kínál.

De ezek a hasonlóságok alapvető különbségeket takarnak. Az Ausztriával való szövetség két legyőzött állam szövetsége volt. Magyarország függetlenségi törekvéseit Ausztria és Oroszország törte le 1849-ben, Ausztria németországi hegemóniáért vívott harcának a poroszok vetettek véget 1866-ban. Akkor Magyarország szabadságvágyát azzal elégítették ki, hogy hatalmat adtak neki mások felett, konkrétan a szlovákok, horvátok és románok felett. Utolsósorban pedig az akkori Magyarország nemzetközi cselekvési lehetőségei a nullával voltak egyenlők - az ország egyértelműen lemondott nemzetközi helyéről cserébe a hatalomért és a munkahelyekért.

Az EU nem az Osztrák-Magyar Monarchia

Más a helyzet az EU-tagsággal. Az EU nem unió a szó klasszikus értelmében, hiszen az EU nem alakított ki egységes külpolitikai arculatot. Azt sem lehet róla elmondani, hogy tagjai egyenlő partnerek lennének – a magyarok egy olyan klubba nyertek bebocsátást, melynek tagjai néha nem igazán akarták befogadni, és amely továbbra is hátrányosan különbözteti meg őket. De a legfontosabb, hogy az új tagság nem jelenti a magyar diplomácia végét. Csakhogy most már az EU-n belül kell a magyar diplomáciának helyt állnia, ami elképzelhetetlen lett volna az Osztrák-Magyar Monarchiában.

Az EU az Osztrák-Magyar Monarchiával ellentétben nem a kisebbségpolitika fóruma. Hacsak a régiók és a fővárosok ellentétét nem tekintjük annak, mely vitában az EU a régiók mellé állt, a nemzetiségi politikának - ahogy azt Magyarországon látják - nincsen előzménye az EU-ban, és azt az érzelmi töltetet sem értik, mellyel a kisebbségek ügye jelen van a magyar politikai életben. Az EU-n belüli igazi diplomáciai viták a nagy és a kis országok érdekei, a globalisták és a protekcionisták, az atlantiak és az eurocentrikusok közt folyik, és egy európai ország diplomáciai sikereit ezek alapján mérik. Hová tűntek azok a csatlakozások előtti kijelentések, melyek szerint Magyarország Hollandiát és Írországot tartja a követendő társadalmi és gazdasági modellnek? Úgy tűnik, ezeket felváltotta a nemzetpolitika és Horvátország tagságának támogatása (talán Ausztria kivételével) az EU teljes közönyével szemben.

Magyarország sosem lesz az EU-nak az, ami Ausztriának volt - egyenlő partnere és létfontosságú élelemforrása. Ahhoz, hogy az EU-ban sikeres legyen, Magyarországnak ki kell lépnie a megnyugtató kiegyezés-korabeli gondolatrendszereiből, és állandóan változó taktikai szövetségekbe rendeződve kell megvívnia csatáit a fent említett témakörökben – a kis országok jogairól, Európa és a NATO viszonyáról, a gazdasági globalizációba való belépésről vagy az abból való kimaradásról. A Visegrádi Négyek sorsa figyelmeztetésként is szolgálhat Magyarországnak, hogy a jelenlegi nagy és sokszínű Európában a területi közelségen alapuló szövetségek nem szolgálnak megbízható öndefinícióval. Közép-Európa újra kitalálása sokak szemében visszalépés az Osztrák-Magyar Monarchia álomvilágába, melyben a szabályok adottak voltak, és Magyarország erős volt. A magyar külpolitikának nagy szerepe lesz az elkövetkező években az ország sorsának alakításában, és szégyen volna, ha a kormány mögött ülők a jövő helyett a múltba függesztenék tekintetüket.

A szerző a magyar EU-delegáció volt kommunikációs és hírközlési igazgatója.

Szerző: Tom Glaser
Publikálás dátuma: 2005.10.14 09:44