adó, adótörvények
Adózás, helyi adók
AJKP
AJKSZP
AJTP
Alkalmazás
Alkotóház
Államigazgatás
Állatbarát
Állattartás
Belföld
Beruházás
Biztosítás
Civil hírek
Család
Dél-Alföldi Régió
Egészség
Egészségügy / szociális intézmények
Egészségügyi ellátás
egyenlő bánásmód és esélyegyenlőség
Egyenlő esélyek
Egyházak
Elektronikus ügyintézés
Életminőség
Életmód
Építési ügyek
Építészet
Érdekességek
Érzelmek
EU
EU pályázatok
Európa jövője
e-ügyintézés
Fejlesztés
Felhívás
Fiatalok
Foglalkoztatás
Gasztronómia
Gazdasági és kereskedelmi potika
Gazdasági hírek
Gazdaságpolitika
Hazai sport
Helyi önkormányzat
Helyi szolgáltatások
Ifjúság
Információ
Informatika
Innováció
Interjú
Internet
Internet / multimédia
Intézmény
Jegyzet
Jótékonyság
Jótékonysági rendezvények
képviselő-testület
Kiállítások, konferenciák
Kitüntetés
Koncert
Konferencia
Konferencia
Könyvismertető
Környezet
Környezetvédelem
Közbiztonság
Közérdekű információk
Közlekedés
Közlekedési információk
Közösség
Közvélemény
Kultúra
Kulturális programok
Megvalósult fejlesztések
Miniszterelnök
Munkaerőpiac
Műsorok
Nemzeti Fejlesztési Terv
Nemzetiségi ügyek
Nyilatkozat
Nyugdíjasoknak
Oktatás
Oktatás és képzés
Önkormányzat
Pályázat
Pályázatok
Politika, közélet
Portré
Programajánló
Rendezvény
Rendőrségi hírek
Sport / fittness / szabadidő
Sportrendezvény
Szabadidő
Szociális ügyek
Szociálpolitika
Társadalmi kirekesztés
Társadalom
Távközlés
Történelem
Tudás
Tudósítás
Turizmus
Ünnepi híradások
Vállalkozások, cégek
WRC-európai hálózat
|
A "barrikád" két oldalán I.
Kelet-európai sajátosság, hogy bárhová utazunk a régióban, olyan emberekkel találkozhatunk, akik ma akár egy háztömbben laknak, de a közelmúlt egy-egy fontos történelmi pillanatát a „barrikád” ellentétes oldalain élték át. Az 1956-os magyar forradalom kapcsán rengeteg történészi munka látott már napvilágot, részletesen ismerjük az események hazai kronológiáját és a világpolitikai döntések hátterét. Mégis sok újdonságot találhat, aki a volt Szovjetunió területén keres akár dokumentumokat, akár szemtanúkat. - Tótfalusi András riportja. A Szovjetunió széthullása után megalakult államok fővárosaiban, azok archívumaiban őrzik, egyebek közt, az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos jegyzőkönyveket, a Kommunista Párt Központi Bizottsága számára készített titkos jelentéseket. Ezek a dokumentumok magyar és szovjet ÁVH-s és KGB-s tisztek, határőrök és rendőrök beszámolói alapján készültek. Bár egy oldalról a hivatalos szovjet propagandát, az 56-os forradalom reakciós erők általi előkészítését és kirobbantását is hivatottak alátámasztani, azért - a tényeknek megfelelően - szólnak a magyar lakosság megszállók iránt érzett ellenszenvéről, sőt gyűlöletéről is.
Kelet-európai sajátosság, hogy bárhová utazunk a régióban, olyan emberekkel találkozhatunk, akik ma akár egy háztömbben laknak, de a közelmúlt egy-egy fontos történelmi pillanatát a „barrikád” ellentétes oldalain élték át. Így találkoztam Kisinyovban, Moldáviában a Vörös hadsereg volt tisztjével, aki ’56-ban a megszálló erőknél szolgált, és szomszédságában egy újságíróval, aki kijevi egyetemistaként szimpatizált a magyar forradalommal, és ezért öt év szibériai kényszermunkára ítélték. Fjodor Szegejevics Jakovenko, mint oly sokan az egykori Szovjetunióban, a katonai pályában látta a jövőt. Ezért, miután Kijevben elvégezte a szükséges iskolát, különösebben nem érte meglepetésként, hogy a hidegháborús időszak kellős közepén, 1954 nyarán Magyarországra vezényelték. Több évtized elteltével azután az akkori Moldáv Szocialista Köztársaság fővárosában, Kisinyovban utaltak ki számára lakást. Most is itt lakik, egy igencsak elhanyagolt négyszintes panelház - ún. hruscsovka - harmadik emeletén. A jól megtermett férfi mellett épphogy átférek a tengeralattjárókon használtakra emlékeztető, egyetlen vaslemezből készített biztonsági ajtón. Amikor frissen végzett hadnagyként Magyarországra vezényelték, két évet Pápán, ötöt Szolnokon és egyet Kecskeméten szolgált. Rövid időn belül megtanult néhány, a mindennapokban hasznos magyar szót. „Sör, bor, pálinka, kislány… az a szép, az a szép…”- sorolja a kifejezéseket. A kezdeti, viszonylag nyugodt időszak után az első éles bevetésére - sok ezer társával együtt - 1956 októberében került sor: „1956. október 23-án, du. 5-kor, amikor már éppen letelőben volt az aznapi szolgálatom, nagy hirtelen összehívták az ezredet, és bejelentették a fokozott harckészültséget, majd riadóztattak is bennünket. A mi egységünk feladata az volt, hogy megvédjük a szovjet harcálláspontot Pápa mellett, az esetleges ellenséges támadástól. Nekem egy géppuskás osztagom volt, amellyel földi és légi célpontokat támadhattunk. Lényegében egy óra leforgása alatt elfoglaltuk a kijelölt körzetet és védelmi pozíciót vettünk fel”- emlékezik. A hivatalos indoklás szerint Budapesten harc, sőt háború kezdődött, melyet fasiszta erők robbantottak ki. Úgy tájékoztatták őket, hogy nyugatról újabb és újabb fasiszta csapatok érkeznek, légihídon. Jakovenko hadnagy feladata tehát egy Pápa melletti - attól 3 km-re fekvő - szovjet egység védelmezése volt. A katonai alakulat méretére jellemző, hogy három ezredet és több kiszolgáló egységet foglalt magában. „Az egyik pillanatban kapom a jelentést, hogy közepes létszámú csoport közeledik egységünk felé. 15-20-an lehettek és láthatólag nem barátságos szándék vezérelte őket. Néhányuknál fegyvert is láttam. Megkérdeztem az egységparancsnoktól, hogy mit tegyünk. Azt válaszolta, hogy semmiképp se nyissunk rájuk tüzet. Próbáljuk meg, valamilyen eszközzel mégis visszafordulásra késztetni őket. Erre gyorsan egy-egy zászlót fogtam mindkét kezembe, egy fehéret meg egy pirosat, és integetni kezdtem - vissza, vissza! Hirtelen megtorpantak, majd kisvártatva vissza is fordultak, és eltűntek a távolban. Némileg a szerencse is közrejátszott, de végül is elkerültük a fegyveres konfliktust. De ha ők tüzet nyitottak volna ránk, azt mindenképp viszonoznunk kellett volna.” Jakovenko hadnagy még egy alkalommal került kapcsolatba a magyar felkelőkkel, 25.-én vagy 26.-án, amikor a szovjet csapatok már tűzparancs birtokában voltak. Egy Pápától távolabb eső katonai támaszponthoz kellett szállítaniuk utánpótlást. Páncélozott járművel hajtották végre a feladatot, és - visszaemlékezése szerint - ekkor látta először szemtől szemben azokat, akik ellen harcolnia kellett. Mint mondja, a jármű belsejében jól hallották, hogy az utcáról megdobálják őket, s bár nem értette a szavakat, azt felfogta, hogy a járókelők mindezt átkok és szidalmak kíséretében teszik. Az akkori értelmiség - elsősorban diákok, egyetemisták -, akik más forrásokból is információhoz juthattak, azonban nem, vagy nem teljes egészében hittek az egyoldalúan tárgyalt híreknek. Közéjük tartozott az akkor 20-as évei elején járó Borisz Marian is. Nemcsak a magyar ellenforradalomról kapott tájékoztatást igyekezett megcáfolni diáktársai körében, hanem többpártrendszert hirdetett, az 50-es évek második felében. Ez még abban a változatban sem nyerte el a hatóságok tetszését, hogy Borisz mindezt a szocializmus keretein belül képzelte el. Tevékenységét öt évnyi szibériai kényszermunkával honorálta a szovjet hatalom. Ez idő alatt számos verset is írt, amelyeket nemrégiben gyűjtött össze kötetbe. „A kijevi egyetem újságírói szakán tanultam, amikor 1956 októberében értesültem arról, hogy mi is történik Magyarországon. Bennünk, akkori egyetemisták fejében szinte azon nyomban megszületett a felismerés, hogy valami hasonlóra lenne szükségünk. Legalábbis lényeges változásokra. Hiszen akkoriban zajlott le a sztálini időszakkal való nyílt szembefordulás. Egyetemista körökben, legalábbis itt, nyílt szellemű viták zajlottak erről. Sokan közülünk a magyar felkeléssel is rokonszenveztek, bár be kell vallanom, nem láttunk mindenben elég tisztán. S néhányan, elkötelezett szabadság-pártiak, vagy úgy is mondhatnám, őrültek, mint én is, nyíltan támogattuk a magyarok forradalmát. Mondanom sem kell, ennek rövid időn belül híre ment, s az illetékes hatóságok nem nézték sokáig tétlenül az egyetemen zajló, számukra veszélyes folyamatokat” - mondja Borisz Marian, aki egy pillanatra sem bánta meg kiállását a magyar forradalom és a forradalmárok mellett. Pedig a börtönviselt emberek - még ha politikai okokból ítélték el is őket - hosszú ideig nem számíthattak a társadalom szimpátiájára az egykori Szovjetunióban. Mint mondja, újságíróként még ma is többször kap olyan éles hangú, bíráló leveleket egyes olvasóitól, amelyben szemére vetik, hogy a magyar forradalom ügyét képviselte és képviseli. De mint mondja, ez egyáltalán nem kedvetleníti el. Élete egyik legszebb pillanatának tartja, amikor Göncz Árpád akkori köztársasági elnöktől Moldáviában - az egyetlen tiszteletbeli magyarként - átvehette az 56-os emlékérmet és a vele járó elismerő oklevelet. A folytatásban a forradalom leverése és az azt követő időszak szemtanúival beszélgetünk. A szerző a Duna Televízió munkatársa. Szerző: Tótfalusi András |