„Egyfajta bura alatt éltünk, amely viszonylagos létbiztonságot adott majdnem mindenkinek, de milyen áron! A szabad lélegzés lehetőségének elvesztése árán.”

Az 1956-os magyar forradalom kapcsán rengeteg történészi munka látott már napvilágot, részletesen ismerjük az események hazai kronológiáját és a világpolitikai döntések hátterét. Mégis sok újdonságot találhat, aki a volt Szovjetunió területén keres akár dokumentumokat, akár szemtanúkat. Tótfalusi András riportjának második részében ma Moldáviában élő egykori szovjet állampolgárok emlékeznek a forradalomra és az azt követő időszakra.

„Számomra az derült ki, hogy a magyarok jobban szeretnének élni.”

Viktor Szpiridonovics Gorobenko 1955-ben végzett a Leningrádi Katonai Műszaki Akadémián, és azon nyomban megkapta a parancsot, hogy vonuljon be a Szovjet Hadsereg Romániában, Aradon állomásozó 152. számú műszaki zászlóaljához.

- Itt ért bennünket az a bizonyos október 23-ai nap is – kezd bele a történetbe –, amikor hirtelen minden felbolydult, mint a méhkas. A reggeli órákban kaptuk a riadóparancsot: teljes harckészültséget rendeltek el a zászlóaljnál. Rögtön láttuk, hogy ez nem gyakorlat, hanem éles helyzet. A harci technikát kocsikra rakták, és még aznap elindultunk Magyarország irányába.

Nem magyaráztak nekünk különösebben semmit, csupán megkaptuk a parancsot, indulás, és kész! Csak annyit hallottunk, hogy ellenforradalom tört ki, a korábbi korszak tisztjei és az imperialista erők propagandája nyomán.

Gorobenko egysége a 33. sz. Önálló Műszaki Zászlóalj volt. A határ túloldalán, már magyar területen, előbb egy vidéki kisváros mellett települtek meg. Onnan aztán már másnap továbbindultak Budapestre. Arra nem emlékszik már pontosan, hogy melyik kerületben szállásolták el a zászlóalj egy részét, de egy orvosi egyetem vagy főiskola képe maradt meg benne, egy rozoga kerítéssel körbevett belső tavacskával az udvarán.

- Nem volt sok információnk, de annyit azért megtudtunk időközben, hogy a magyarok egy része elégedetlen volt a kommunista hatalommal, ezért vettek részt a felkelésben. Volt közöttünk ugyanis egy tolmács is, aki, bár magyarnak neveztük, származását tekintve nem volt az, orosz volt, Pavliknak hívták. Velem egyidős lehetett. Egy Magyarországon állomásozó szovjet katonai egység parancsnokának fiaként 1945 óta élt Budapesten. Egyszer kórházba került, és ott tanult meg magyarul.

Tehát Pavlik is, meg számos fiatal, akikkel találkoztam akkor, beszéltek arról, hogy mi is ez a felkelés valójában, és hogy nekünk, szovjet katonáknak semmi keresnivalónk itt. Hogy miért is elégedetlenek? Számomra az derült ki, hogy a magyarok jobban szeretnének élni. Magasabb életszínvonalon. Arról is beszéltek, hogy nem olyan iparra van szükség, mint amilyet a szocialista táboron belül kijelöltek Magyarország számára. Nyíltan beszélt mindenki, hiszen a fiatalok általában őszinték és keményen fogalmaznak. Azután hallottuk, hogy pogromok is voltak, szobrokat döntöttek le, például a Sztálin-szobrot, valamint a X. kerületben a Lenin-szobrot.

Amikor ezt megtudták, Gorobenko egysége azt a parancsot kapta, hogy a Lenin-szobor megfelelő helyre szállításáról gondoskodjanak. A legnagyobb teherbírású teherautóik akkor a MAZ-ok voltak. Szerzett egy darut is. A szobor nem volt túlságosan nehéz, felemelték a platóra. November lévén a fákról már lehullott az összes levél, ott álltak csupaszon a téren, körben. A szoborban a felkelők nem tettek kárt, csak ledöntötték. Ott feküdt, közvetlenül a talapzat mellett, a földön. Az utasítás szerint a X. kerületi pártbizottság székházába kellett szállítaniuk.

A köréjük gyülekezők, elsősorban fiatalok, kérdezgették, minek viszik el a szobrot, hiszen itt már nem lesz többet szükség ilyesmire.

- A szobor alatt átvezettünk két erős láncot, majd a daruval elkezdtük emelni, hogy a teherautóra tegyük. Ekkor valahonnan lőni kezdtek ránk. Ha jól emlékszem, egy sorozatot adott le valaki. Minden bizonnyal nem az volt a célja, hogy megöljön bennünket, csupán figyelmeztetni akart, hogy jobb, ha távozunk. Azt sem tudom, hogy golyó vagy valami gránátrepesz talált-e el, de tény, hogy a térdemen megsérültem. Ahogy a lövések eldördültek, kiadtam a parancsot: feküdj! Én magam is a földre hasaltam, annál is inkább, mert mint mondtam, a térdem megsérült. Szorosan a szobor mellett feküdtem, szinte közvetlenül az arca előtt volt a fejem. Néhány perc elteltével elcsendesedett minden, így a szobrot elszállíthattuk a megjelölt helyre.

Amikor megérkeztünk a kerületi pártbizottságra, és az udvaron leemeltük a szobrot, egy kisebb terembe vezettek bennünket. Valamiféle tárgyaló lehetett. Tele volt emberekkel. Úgy láttam, hogy már több napot is eltöltöttek ott anélkül, hogy hazamentek volna. Egy nagy asztal körül ültek; sorban, mindenkinek bemutatkoztam, csakúgy, mint a parancsnokom. Úgy emlékszem, mintha csak tegnap lett volna. Az arcok élénken élnek az emlékezetemben, de a nevekből csak annyit értettem, hogy jellegzetesen magyar a hangzásuk.

Mindez néhány nappal november 7-e előtt történt, Gorobenko hadnagy arra tisztán emlékszik, hogy az évfordulót már a saját csapatánál ünnepelték. Egészen 1957. január 27.-éig volt Magyarországon, az egyik egységparancsnokot helyettesítette, mialatt az Moszkvában volt. Emlékezete szerint a magyarországi bevetés során senkire nem nyitottak tüzet, és közülük sem esett el senki. Január végén vonultak vissza eredeti állomáshelyükre, Aradra.

„…az amerikai légierő gépei több alkalommal is fegyvereket és robbanóanyagot juttatnak Magyarországra.”

A forradalom időszakában a korábbinál jóval nagyobb figyelem irányult Magyarországra a szovjet titkoszolgálatok részéről. Erről tanúskodnak az archívumokban őrzött jelentések is.

…a Kádár-kormány megalakulása után óriási lendülettel, szinte hadseregnyi méreteknek megfelelő mennyiségű harci eszköz és ellátó egység vonult át a szovjet-magyar határon.

A szovjet vezetés kiemelt figyelmet fordított a budapesti zavargásokra, különös tekintettel arra, hogy az ún. „béketáborban” az ötvenes évek közepétől, ha szórványosan is, de a fennálló rend megreformálására, esetenként megdöntésére irányuló szervezkedésekre derült fény. A veszélyes folyamatoknak éppen ezért igyekeztek a leghatározottabban véget vetni. Talán ennek, talán a továbbra is erős belső támogatottsággal rendelkező szovjet-orosz birodalmi elképzelések gyakorlati megvalósítása lehetőségének következménye, hogy a Kádár-kormány megalakulása után óriási lendülettel, szinte hadseregnyi méreteknek megfelelő mennyiségű harci eszköz és ellátó egység vonult át a szovjet-magyar határon. Az október elsején Lembergből Ungvárra költözött Szopkó Ferenc saját szemével láthatta a Magyarország felé igen sűrűn induló katonai szerelvényeket.

A mára ukrán és magyar akadémiai tagsággal egyaránt rendelkező egykori főkönyvelő munkahelyének megváltozása miatt költözött ifjú feleségével a kárpátaljai városba.

- Pontosan emlékszem azokra a napokra, mert az állomás épületével átellenben kaptunk lakást. Szinte óránként gördült át a városon egy-egy újabb, páncélozott járművekből, tankokból és a sorállományt szállító vagonokból összeállított vonat Magyarország felé.

A következő, a kijevi Központi Archívum polcain őrzött, Magyarországgal kapcsolatos titkos jelentés a KGB és az SZKP illetékeseinek fokozott figyelmét tanúsítja. Nem is egészen véletlenül, hiszen Ukrajnában a szovjet megszállás után még hosszú ideig léteztek kisebb-nagyobb, az ország önállóvá válását kivívni szándékozó, szeparatista csoportok.

„…egészen a gorbacsovi peresztrojkáig hallgatás övezett mindenfajta szabadságtörekvést ebben a fegyverek és a képmutatás által összetartott birodalomban.”

A magyar forradalom eléggé megosztotta a közvéleményt, de a szabadságharcosokkal szimpatizálók - érthető módon - többnyire csak szűk családi, baráti körben mondták el véleményüket. Ukrajnában és Moldáviában azonban, főleg értelmiségi és művészkörökben, a valóságnak megfelelő információk is terjedtek a magyar eseményekkel kapcsolatban. Jurij Kanasin szobrászművészt, egyetemi oktatót például az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc tiszteletére létesítendő emlékműre kiírt nemzetközi pályázat indította gondolkodásra.

- Ez a téma igen közel áll hozzám, mert nem csupán hallomásból vannak ismereteim Magyarországról és a magyarokról, hanem jó néhány művésszel és ún. köznapi emberrel is személyes kapcsolatba kerültem már évekkel ezelőtt. Az emlékmű tervezésekor olyan formát, olyan plasztikus alakot kerestem, amely szerintem a legközelebb áll a nemes törekvéshez: szabaddá válni. Ezért szándékosan nem a már - talán sok hasonló esetben megszokott - nőalakot, hanem egy kevésbé konkrét figurát, egy fiatal férfi alakját mintáztam meg. A talapzaton pedig a magyar mitológiára és történelemre utaló motívumokat helyeztem el.

Annak idején magam is foglalkoztam a magyarok forradalmával. De csak nagyon óvatosan és családi körön belül lehetett erről beszélni az ötvenes-hatvanas évek Szovjetuniójában. Tudja, sokan elmondták már, de talán nem árt ismét és ismét hangsúlyozni, hogy egészen a gorbacsovi peresztrojkáig hallgatás övezett mindenfajta szabadságtörekvést ebben a fegyverek és a képmutatás által összetartott birodalomban. Egyfajta bura alatt éltünk, amely viszonylagos létbiztonságot adott majdnem mindenkinek, de milyen áron! A szabad lélegzés lehetőségének elvesztése árán. A magyarok forradalma azért is példaértékű számunkra, moldávok számára, mert véráldozatok árán ugyan, de ki tudták vívni szabadságukat egy hatalmas birodalommal szemben. Ezt a heroikus - olykor sárba tiport - küzdelmet kívántam érzékeltetni az emlékműtervemben.

Az emlékműnek egyelőre csak a makettje van meg. Jurij Kanasin olyan vállalkozó szellemű magyar városra - esetleg budapesti kerületre - vár, amelynek vezetése képes némi pénzt áldozni arra, hogy megfelelő helyre kerülhessen, már amennyiben terve elnyeri tetszésüket.

A szerző a Duna Televízió munkatársa.

Szerző: Tótfalusi András
Publikálás dátuma: 2005.11.08 12:28