A történelem nem ismer példát arra, hogy a siker felülről születne. Az országstratégiából csak tragédia nőhet ki, a részek sikereiből azonban szükségszerűen az ország sikere lesz.

A feladatot időszerűnek tartom. Közép-Európa fogalmát sokféleképpen értelmezik. Többnyire a politikai földrajz elve alapján, amely szintén változó ismérvek alapján határozza meg. Ha pl. Bajorország önálló lenne, Ausztriához hasonlóan azt is Közép-Európához számítanánk. Mivel Németország része, ma Nyugat-Európához tartozik.

A fogalom kialakításában szerepet játszott az, hogy honnan lehet könnyen megközelíteni az atlanti kikötőket. Ebből fakadóan Közép-Európa nyugati határa a Duna és Visztula medencéje lenne. Ez azonban kizárná a Cseh-medencét és a történelmi Szászországot. Az északi határ még nehezebben tisztázható. A balti országok közül Észtország egyértelműen skandináv, azaz észak-európai. Ami a keleti határokat illeti, a lengyel határ több száz kilométert mozgott ide-oda; volt idő, amikor Ukrajna északnyugati része is Közép-Európához tartozott; Erdély ezer évig Közép-Európa, ma már a Balkán része. Horvátország esetében is változott a hovatartozás.

A kulturális közép-európaiság sem egyértelmű, legalábbis változó. Annak ellenére, hogy karakterét tekintve a kulturális élet számos tipikusan közép-európai sajátságot őriz, erős választóvonal szeli ketté a térséget. A bajorok, az osztrákok, a csehek és a szászok kulturális rokonságuk ellenére másként közép-európaiak, mint a poroszok, a lengyelek, a magyarok, a szlovákok és a horvátok. Amennyire vitathatatlan a rokonság, annyira nyilvánvaló az eltérés is, ami az elmúlt száz évben nem csökkent, hanem nőtt, főleg a gazdasági teljesítményben. A tudományos és technikai forradalom óta a bajorok és az osztrákok voltak a „siker-germánok”.

A magyar történészek figyelmek kívül hagyják azokat a társadalmi különbségeket, amelyek a nyugati és a keleti közép-európai társadalmak között mindig is megvoltak. A nyugatiakban a nyugat-európaiaknál nagyobb volt ugyan a nemesség aránya, de feleannyi sem volt, mint a keleti közép-európaiakban. A polgárságra lényegében ennek a fordítottja volt jellemző. A nyugatiaknak háromszor-ötször annyi polgáruk volt, mint a keletieknek. Amíg Nyugat-Európában egy százalék volt a nemesek aránya, Közép-Európa nyugati felén kettő-három, a keleti felén azonban a tíz százalékot is elérte. Vagyis a Közép-Európa keleti és nyugati fele közötti társadalmi, kulturális különbség a nemesek és polgárok számarányában mutatkozik meg. Mivel a 20. századra a poroszok eltűntek a térképről, a keleti oldalon három államalkotó nép, a lengyel, a magyar és a horvát maradt. (Az utóbbi annyiban lóg ki a sorból, hogy a nemessége aránya viszonylag alacsony volt, és Dalmácia már sokkal inkább a mediterrán kultúrához, mint a közép-európaihoz tartozott.)

Ha annak az okát keressük, hogy miért omlott előbb össze a feudális társadalom a bajor, osztrák és cseh nép esetében, és élt tovább a térség keleti felében, arra a két oldal társadalmainak a középkori struktúrájában találunk magyarázatot. Ez a különbség viszonylag keveset jelentett, amíg Nyugaton is feudális viszonyok voltak, de jóval többet, amikor ott győzött a polgári forradalom, és mára, a tudományos és technikai forradalom korában pedig nagyon sokat jelent. Ezt jól kifejezi az a tény, hogy a középkori Közép-Európában a nyugatabbra élő népek még szegényebbek voltak, mint mi, az ipari forradalom után már gazdagabbak, az elmúlt száz év során pedig alaposan elhúztak a keleti rokonaik mellett.Tévúton járnak azok, akik a poroszok eltűnését, a lengyelek és a magyarok lemaradását politikai okokkal igyekeznek megmagyarázni. Az ok ugyanis a társadalmi elmaradottságukban rejlik, melynek következtében az erejük egyre csökkent.

A lengyelek és magyarok felzárkózását csak a polgárosodásuk kiszélesedésével lehetett volna biztosítani. Ezt a feladatot mára megnehezítette, hogy e két nép (sőt, a térség minden népe) a 20. század közepére kialakult gyér polgárságának nagy többségét is kitaszította.

A polgárosodásukat két jelenkori változás könnyíti meg: egyrészt a jelenkori polgári státushoz nem vagyon, hanem kiművelt képesség kell, másodszor, hogy az önerőből nem lecserélhető nemességüket a bolsevik rendszer lecserélte.

A megvalósuláshoz azonban idő kell. A történelem ugyanis nem ismer példát arra, hogy az első generációs polgár polgárként viselkedjen. Ez a helyzet most mind a lengyel, mind a magyar társadalomban.

Siker

A félfeudális társadalmi viszonyok összeomlása óta két ellentétes feltétel között vizsgálhatjuk a hazai sikerek okát.

A számára idegen bolsevik rendszerben jól vizsgázott Magyarország népe, még a cseheknél és a keletnémeteknél is jobban. Képesek voltunk igazodni a barakk kötöttségeihez. A volt hódoltsági terület az átlagnál is jobban vizsgázott: az alföldi, már részben paraszt-polgárosodott lakosság sikerrel alkalmazkodott a viszonyokhoz: álszövetkezeteket, kert-Magyarországot épített magának. Ezen a területen volt a legnagyobb a gazdasági szabadság, a legtöbb magánjövedelem. (Ezt jósolta meg Erdei Ferenc már a két háború között.)

Ebben a túlcentralizált lágerben is jelentkeztek az egyedi különbségek. A jobb megyei pártitkárok, városi polgármesterek és nagyvállalati vezetők teljesítménye eredményekben jelentkezett. A falvak jobban vizsgáztak, mint a városok.

Az egyéni sorsa alakításában jól járt, aki igyekezett a politikától függetleníteni magát, és a saját teljesítményére épített, legyen az tudományos teljesítmény vagy kisvállalkozás.

A rendszerváltás után egészen más játékszabályok jelentek meg. A kívánatosnál gyorsabb privatizáció viszonyai között Budapest és a Dunántúl északi része gyorsan fejlődött. Az északkeleti volt iparvidék azonban összeomlott, és lassan talál magára. A megyékre bontott gazdasági teljesítményt vizsgálva az derül ki, hogy a százötven évvel ezelőtti analfabetizmus és a mai gazdasági színvonal között szoros a korreláció.

A falvakat mind a bal-, mind a jobboldal magára hagyta. A korábbi sikereket a visszazuhanás váltotta fel.

Az országrészek átlagához képest akadtak azért örvendetes eredmények is. Ezekben a megyei vezetők képessége még akkora szerepet sem játszott, mint a szocialista rendszerben, ami azt bizonyítja, hogy a megyerendszer nem felel meg a kor követelményeinek. (Szerencsénkre ezt az EU vezetése is érzékeli.)

Jó néhány város és település a vezetőinek köszönhetően ért el kiemelkedő eredményt. Az élet azt bizonyítja: a lakosság számára nem az a fontos, hogy ki vezeti a kormányt, hanem hogy ki a polgármestere.

Az egyének teljesítményében megsokszorozódtak a különbségek. A társadalom felső tizede gyorsan gazdagodott, és a felső harmada is lényegesen növelte jövedelmét. A középső harmad azonban alig érezte meg pozitívan a rendszerváltást. Az alsó harmad nemcsak a jövedelméből veszített, de kiszakadt a társadalomból, elvesztette létbiztonságát. Ők a rendszerváltás vesztesei.

Országstratégiák

Ettől félek. Ne az országnak, hanem az egyéneknek, családoknak, városoknak, országrészeknek, szakmáknak legyen stratégiájuk. Az állam vezetése ne az országot akarja győzelemre vezetni, hanem igyekezzen olyan feltételeket biztosítani, amelyek lehetővé teszik a részek számára a sikert. Nem az ország sikerétől járnak jól annak részei, sejtjei, hanem csak a részek és a sejtek sikeréből nőhet ki az ország sikere.

Az országstratégiából csak tragédia nőhet ki, a részek sikereiből azonban szükségszerűen az ország sikere lesz. Ezt Európa keleti felén nehéz elhitetni, annak ellenére, hogy a történelem nem ismer példát arra, hogy a siker felülről születne. A hazai szakvéleményekkel szemben a finn vagy az ír csoda nem „fent” született, hanem a két nép sajátos erényeinek spontán gyümölcse.

Az a tény, hogy mára minden puritán értékrend szerint élő nép gazdag, a többiek pedig mind szegények, azt bizonyítja, hogy az állam vezetésének feladata nem országos stratégiai tervek kivitelezése, hanem a nép nevelése.

Új kiegyezés

Én félek a kiegyezéstől. Ha egy országban nincs egyetértés, akkor nem szabad kiegyezni, ha meg van, akkor nem kell. Abból mindig nemzeti tragédia származott, ha kiegyezés temette el a tényleges társadalmi ellentéteket.

Az 1867-es kiegyezést is romantikus nemzeti sikernek tartjuk, pedig az ország felosztódását azzal alapoztuk meg. A bölcs Deák elhitette a magyar közvéleménnyel, hogy nekünk a Habsburg uralkodóval kell kiegyeznünk. Ebben a siker-illúzióban eltemettük az egyetlen fontos ellentétet, amely az ország lakosságának és területének nagyobbik felét érintő kisebbség és a magyarság között feszült. A kiegyezést előkészítő Deákot és liberális társait gyorsan félretette a konzervatív rendi arisztokrácia, és a nagyobb nemzeti szabadságot arra használta fel, hogy fokozza a kisebbségek nyelvi és vallási elnyomását.

Nem kiegyezésre, hanem politikai türelemre van szükségünk. Ha türelmesek vagyunk a miénktől eltérő véleményt képviselőkkel szemben, akkor nincs köztünk árok, amelyet be kellene temetni.

Az európai polgár

Ilyen nincs. A reformáció óta a sokféle európai polgár közül fokozatosan kiemelkedett a nyugat-európai, azaz puritán polgár. Róla mondta száz éve Max Weber, hogy egyedül alkalmas a társadalmi és gazdasági élvonalba kerülésre. Száz éve már el kellett hagyni a nyugat-európai jelzőt is, mert Észak-Amerika puritán polgárai még az európai őseiken is túltettek. Ötven éve pedig azt tapasztaljuk, hogy a Távol-Keleten élő puritánok, a konfuciánus értékrendet követők sok erényük tekintetében a nyugatiakon is túltesznek.

Elfogadhatjuk a puritán polgár fogalmi meghatározást, ha kiegészítjük azzal, hogy mit értünk alatta: egyrészt szellemi és anyagi önállóságot, másrészt viselkedési normarendszert.

Polgár az, aki megengedheti magának a szellemi és gazdasági függetlenséget, azaz nem rabja sem pártnak, sem ideológiának. Ha ilyen, lehet párttag, lehet jobb- és baloldali.

Puritán az, akit az alábbi viselkedési normák jellemzenek: takarékos, szorgalmas, tisztaságszerető, a tudása gyarapítására törekvő, önként vállalja a fegyelmet, másokkal szemben szolidáris.

Aki e kettős feltételnek megfelel, az mindenütt puritán polgár.

Mit tenne ma Széchenyi, Kossuth és Deák?

Széchenyi ugyanúgy kétségbe volna esve a mai Kossuthok karrierizmusa miatt, mint annak idején. Azt hirdetné, amit Móricz Zsigmond: Ne politizálj, építkezz! Ma még kevésbé figyelnének intő szavára, mint akkor.

Kossuth azt csinálná, amit Orbán Viktor. A két politikus között bámulatos a hasonlóság.

Deák mai viselkedését nehezen tudom elképzelni. Deák bölcsessége nagy volt, de a világlátása szűk. Trianon után belátta volna tévedéseit, de ma nem szerezne akkora tekintélyt, mint a saját korában. Erre a honlapra biztosan sok bölcs dolgot írna.

Kultúra

A kultúrában nem egységre, hanem sokszínűségre lenne szükség, csak a színek ne üssék, hanem támogassák egymást. Minél modernebb a világ, annál inkább fogynak az egymással össze nem férő színek, nemcsak a festészetben, a társadalomban is. Erre lenne szükség az élet minden területén.

Ebben a tekintetben sem értek egyet a pesszimistákkal. Az egyet nem értést ugyan ripacskodásnak, ízléstelennek és károsnak látjuk a politikában, pedig ezerszer üdvösebb, mint a diktatúrák egyszínűsége.

Korábban a származás, a vallás, a nyelv szinte áthághatatlan falat jelentett még a családalapításban, a társasági kapcsolatokban is. Ma legfeljebb a párthoz való tartozás emel falat, ami az egyik napról a másikra összeomolhat. Én az emberi kapcsolatok terén jelentkező acsarkodást a korábbi, sok évszázados társadalmi falakhoz képest napi kocsmai veszekedésnek tekintem. Gyorsan jött, gyorsan el is fog tűnni.

A szerző közgazdász.
www.kopatsy.hu

Szerző: Kopátsy Sándor
Publikálás dátuma: 2006.02.26 16:01