Találjuk ki közösen a 20. századi magyar demokraták „emlékművét”. Nem monumentális, klasszicizáló márványépület lenne ez, hanem egy egészen kis, otthonos, emberi Pantheon.

Ami nem baj

Köztudomású, hogy az eszmei-ideológiai ellenségeskedést – melyről annyi szó esik, és amelyet Lengyel László is taglal vitaindító írásában - szorgosan terjesztgetjük a múltra is. Természetesen nem baj, hogy különféle világnézetű emberek különféle történelmi eseményeket ünnepelnek, és más szobrokat koszorúznak. Túl kevés történelmi hőssel rendelkezünk a közelmúltból ahhoz, hogy ne becsüljük meg valamennyit. Ki-ki a magáét. Az osztrák demokrácia elviseli, hogy az antiszemita Luegernek szobra áll Bécsben (mert polgármesterként sokat tett a városért), a francia, hogy Robespierre-ről teret neveztek el Párizsban, és az angol királynő fejéről sem esik le a korona a londoni Cromwell szobortól. Meg kéne tanulnunk elviselni egymás idoljait. Tudomásul kéne venni, hogy van, akinek 1945 elsősorban felszabadulás, és van, akinek elsősorban megszállás.
A bajok ezek után kezdődnek.

A bajok
1. A nyilvánvaló torzítás
Mindig is tudvalévő volt, és manapság még hangsúlyosabban állítják egyes posztmodern történészek és filozófusok, hogy a történelem nem maga a múlt, hanem a viszonyunk a többé-kevésbé megragadható múlthoz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a múltról e szakma szabályait felrúgva mostantól bármit lehet állítani. Ha közismertté vált Teleki Pál búcsúlevele (fakszimilében is), akkor nem lehet olyan mondatokról vitatkozni, amelyek nincsenek benne a levélben. Ha közismertté váltak Nagy Imre utolsó szavai (felvételen is), nem illendő ezek értelmét kiforgatni.

Ezek egy-egy kisebb mozzanatra vonatkozó torzítások, de ismertek egész konstruált folyamatok és összefüggések is. Ilyen például az első világháborút követő forradalmakkal kapcsolatos „tőrdöfés” elmélet: a harcoló országot eszerint az idegenlelkű szocialista és radikális forradalmárok szúrták hátba, így Trianonról valójában ők, és vezérük, a kriptobolsevista, gonosz, a magyar nemzetnek tudatosan ártani akaró Károlyi Mihály tehet. A hazug konstrukció vénséges vén, mégis igen jó egészségnek örvend.

Hasonlóan téves az az állítás, hogy Magyarországon 1945 és 1948 között ideális vagy legalábbis elfogadható demokrácia lett volna. Persze az, hogy nagyobb szabadság volt ebben az időszakban, mint ’44 őszén Budapesten és a Dunántúlon, vitathatatlan, bár nem nagy teljesítmény. Ez azonban a demokráciához kevés. Ha Telekit kritika éri - joggal - a második zsidótörvény miatt, mely magyar állampolgárok tömegét fokozta másodrendűvé, akkor miért feledkezünk meg arról, hogy 1946 és 1948 között más magyar állampolgárok tömegét üldözték el az országból marhavagonokba zsúfolva (nevezetesen németajkúakat). És akkor az állásvesztéssel fenyegetettekről (B-lista és társai), az 1945-ben nem engedélyezett konzervatív pártokról, az 1947-es sokszoros választási csalásról, a parlamentarizmus helyett működő pártközi értekezletesdiről és a szovjetek belpolitikai diktátumairól nem is beszéltünk. Vagy arról, ami Palasik Mária kitűnő könyvéből kiderül (A jogállam megteremtésének kísérlete és kudarca Magyarországon, 1944-1949, Bp, Napvilág, 2000), hogy már 1946-ban súlyos börtönbüntetéseket szabtak ki egyszerű piaci morgolódások, megjegyzések miatt. Előfordulhat-e ezek közül akárcsak egy is egy tényleges demokráciában?

Hasonló valótlanság, hogy a nyilasokból lettek az ÁVH-sok (és ily módon a két diktatúra egyfajta folytonosságot képviselt volna), ahogy az ÁVH-sok és a mai politikai baloldal közötti szoros kapcsolat elmélete is vaskos politikai lólábat próbál takargatni.

Az elmúlt évtizedek után hasonlóan megengedhetetlen az a „naivitás”, mely az illegális kommunista párt Ságvári Endre szerkesztette lapjának címét (Béke és szabadság) szó szerint veszi, mint „Ságvári mozgalmának” célkitűzését. Minket itt Kelet-Európában nemcsak a könyvek figyelmeztetnek e becsapásra. (Arthur Koestler például önkritikusan leírja, hogy a magukat elvontan humanista színben feltüntető, valójában kommunista szervezetek és sajtójuk 1933-ban – az akkor még kommunista Koestler aktív részvételével – sokakkal elhitették, hogy „a kommunista terror … csak náci kitaláció volt; a valóságban a kommunisták a szabadság és a demokrácia derék védelmezői, csak éppen bátrabbak és elszántabbak, mint a többiek. Dimitrovot Komintern-ügynöknek nevezni azt jelenti, hogy az ember a nácik nyelvén beszél; Dimitrov bátor és tiszteletre méltó modern liberális, antifasiszta figura lett. … Kitörölték a világ emlékezetéből: Németországban és másutt is éveken át erőszakot és fegyveres felkelést prédikáltak.” (A láthatatlan írás, 1952) Nos, azok, akik itt élnek, magukon illetve felmenőiken keresztül tapasztalták meg ama mozgalom által célul tűzött békét és szabadságot.

Az elfogulatlan szakmai közvélemény számára nyilvánvaló valótlanságok elmérgezik és megterhelik a különféle nemzeti emlékezetek együttélését; a szembenállók maradék féligazsága is elvész, az is hiteltelenné és hazuggá válik a másik fél szemében.

2. Kitalált magyar történelem
Nemcsak egyes tények, és nemcsak egyes korszakok - finoman szólva - hiper-posztmodern értelmezése létezik, de megjelent ennek az egész magyar történelemre kiterjesztett változata is. A rendszerváltáskor azt hihettük, hogy a történelmi üdvtan, vagyis a legkülönfélébb eseményeket veres pántlikára fűző, azok között folytonosságot feltételező történelemszemlélet kora 1989-ben lejárt. Tévedtünk, e szemlélet ma is létezik, csak most a pántlika nemzeti színű. A „száztíz éves Kun Béla-i és ezeregyszáz éves Szent István-i Magyarország” című tohuvabohut, és változatait komoly fórumokon hirdetik. (Erről lásd: A rácslátásról. )

És még itt sincs vége. Vannak, akik már több ezer évre, sőt évszázezredekre tervezik meg a Szent István-i Magyarországot - visszafelé. A hun-magyar azonosságot, sőt a sumer-indián-etruszk-japán-magyar rokonságot valló vajákos sarlatánság már a televízióból - a közszolgálatiból is - árad, mindenféle kritika és ellenvélemény bemutatása nélkül. Iskolai tankönyv jelenik meg, hősiesen szembeszállva a „Habsburg-idegenszívű-bolsevik-akadémiai” történelemszemlélet „hazugságával”, a finnugor rokonsággal és azzal a „mákonnyal”, hogy nem a magyar a legrégebbi és minden tekintetben legderekabb nemzet a fölön, hanem „csupán” egy a sok közül. Eszerint egyedül vagyunk a késve érkező és elkorcsosult (egykor persze szintén magyar) idegenek gyűrűjében.

Amíg Tisza István vagy Bethlen István tisztelete a pilisi világcsakra szívdobbanásával keveredik, addig utóbbi az előbbit is hitelteleníti a más hagyományokat tisztelők szemében.

3.A közös „demokratikus” 20. század hiánya

Ezzel vissza is tértünk a kétféle 20. századi hagyományhoz. A kétfelé idolnak választott történelmi alakok lehetnek mind nagyszerűek, de van egy közös sajátosságuk: egyikük sem volt az akkori értelemben vett demokrácia híve. (A jelző nélküli, tehát nem népi vagy más jelzős demokráciára gondolok.) Hogy a fiatal Károlyi Mihály 1918-as programja demokratikus volt, az kétségtelen. De az októberenként koszorúzott szobor formázta idős Károlyi 1946 és 1949 között nevét, nemzetközi tekintélyét adta az egyik legszörnyűbb 20. századi hazai diktatúra kiépítéséhez. (Igaz, a perbe fogott Rajk mellett már bátran felemelte szavát, de őmellette, és nem a demokrácia mellett.) Ellenfele, Tisza lehetett nagyformátumú, következetes, elvhű és bátor politikus, de a választójog kiterjesztésének akadályozásával, egész erőszakos tevékenységével szintén nem megy át a demokráciavizsgán.

Hasonló a helyzet kicsit az utóbbi évek többi idoljával is: jobb oldalon Mindszenty, Teleki, Bethlen, baloldalon Ságvári Endre vagy Nagy Imre. (Utóbbi, múltja ellenére, „tevőleges” demokratává vált, mikor felvállalta a forradalom célkitűzéseinek képviseletét, de tudjuk snagovi jegyzeteiből - pontosabban az ezekre való történészi utalásokból -, hogy a többpártrendszert hol kényszerű és taktikai visszalépésnek tekintette, hol pedig, az 1945-ös koalíció pártjaira vonatkoztatva, tartósan is hasznosnak, de a polgári pártok 1947-es felszámolását nem bánta meg utólag sem.) Lehettek tehát hősök, a szó legnemesebb értelmében (persze mind más és más), de egy dologban közösek: nem voltak meggyőződéses demokraták. Leonidászok ők, de nem Kleiszthenészek. Dantonok, de nem Condorcet-k.

Szeretném elkerülni a félreértéseket: nem állítom, hogy a Leonidászokat ne kéne ünnepelni (személy szerint Nagy Imre különösen rokonszenves és tiszteletre méltó a számomra), de állítom, hogy mellettük nem lenne szabad megfeledkezni a Kleiszthenészekről sem. Addig, míg ez nem történik meg, elmarad minden diktatúra és tekintélyuralmi rendszer általános és közös elítélése. Addig az egyik oldal egy kommunistákkal (és főleg a Kádár-korral) szemben elnéző harcos náciellenes múltat kreál, a másik a nácikkal (és még inkább a Horthy-korral) elnéző harcos antikommunistát épít magának. Addig mindkét félnek csak a másik diktatúrája igazán kegyetlen és elnyomó.

Pár javaslat
Először is azt hiszem, hogy a jelenlegi felnőtt nemzedék már nem sokat fog változni. A kilábalás a következő generációktól várható. Az ő nevelésüket kell tehát végiggondolni, ha nem akarjuk, hogy a történeti tudathasadás fennmaradjon, illetve - amire nagy esély látszik - még tovább súlyosbodjon.

1. Kevesebb történelmet
Furcsa gondolat egy történelemtanártól, de tisztázni kéne - tanárképzésben, iskolában, médiában -, hogy a történelemnek a nemzet mai állapota, közérzete és jövője szempontjából kisebb a szerepe, mint ahogy azt ma sokan hiszik. Lehet jó magyar az, aki nem Moháccsal fekszik, lyukas zászlóval takaródzik, és szittyakürtre ébred. Minél kevésbé lesz a történelem a nemzetet vezérlő lángoszlop, annál érdekesebb lesz tanulmányozni – és annál többet lehet ténylegesen tanulni belőle. (Erre utalt például Horthy Miklós unokája a nagyapa újratemetésekor.)

2. Kevesebb politikát a történelemben
Hasznos lenne tisztázni továbbá, hogy ez a bizonyos küldetésétől fosztott nemzeti múlt nem csak és nem is elsősorban politikai eseményekből áll. Sajnos a magyar nemzettudat ma főleg a történelem politikai - és főleg harci - cselekményeire épül. Ezt tükrözi például, hogy a pénzeinken szereplő személyek (nyolc fő) mind, kivétel nélkül politikusok, és közülük hatot konfliktusaik tettek igazán nevezetessé. Pedig a magyar történelem nagy korszakai között békés, építő, „folytató” korszakok is vannak, ahogy nagy alakjai között tudósok, művészek is. A történelemnek ez a vonulata kevésbé drámai, de fontos, közös és politikailag kettévághatatlan. Ebből a szempontból igen jó kezdeményezés volt az Álmok álmodói kiállítás a Millenárison, és érdemes lenne egy hasonló témájú, bár szűkebb (inkább csak a tudósokra koncentráló) állandó kiállítást létrehozni valahol.

3. Kevesebb kitalált történelmet
A fentiekből következik, hogy a helyére visszahúzódó politikatörténetet meg kell tisztítani a nyilvánvaló torzításoktól. Természetesen nem cenzúrára gondolok. Minden félnek elsősorban a maga térfelén fellelhető torzításokkal kéne aktívabban, kritikusabban, kevesebb elfogult engedékenységgel fellépni. Ugyanez vonatkozik a sarlatánságokra. A hiteles történészeknek több bátorságot kellene mutatniuk saját oldalukkal szemben. Eltűrhetőbbé válik a két hagyomány, ha megszabadul a szürreális kinövésektől.

4. Több ismeretet a környező népekről
Miközben a sumero-hungarológia megkezdte beszivárgását az iskolai történelemtanításba, az egészséges nemzettudathoz nélkülözhetetlen kelet-közép-európai ismeretek beáradása késik. Pedig nagyon szükséges lenne azoknak a népeknek a megismerése, amelyekkel a magyar közös régiót alkotott és alkot, amelyekhez rengeteg kulturális szállal kapcsolódik, és amelyekkel keveredett. Sokan elmondták már, hogy a magyar diák akkor találkozik a történelem tanulása közben szlovákkal, románnal, szerbbel, amikor a viszony konfliktusos. (Ez igaz a zsidókra is, a romák történetével meg jószerivel sehol nem találkozik.) A szomszédok megismerésével magunkról tudunk meg többet: mi az, ami közös a térségben, miben vagyunk egyediek. Nagyobb teret kellene szentelni e területnek az iskolában, az ismeretterjesztő könyvkiadásban, valamint dokumentumfilmek, CD-ROM-ok, internetes anyagok készítésekor. (Ma a hatalmas magyar nyelvű televíziós dokumentumfilm-kínálatban évszámra nem lehet látni egyetlen olyan filmet sem, mely a környező népek történetével vagy annak egy szeletével foglalkozna.)

5. Elő a magyar Kleiszthenészekkel!

Meg kell mutatni a jövő nemzedéknek a magyar 20. század demokratikus mozgalmait és politikusait. Azokat, akik életük egyetlen meghatározó szakaszában sem szolgáltak semmiféle diktatúrát vagy tekintélyuralmi rendszert. Felmerül persze a kérdés, hogy voltak-e ilyenek? Sokan látják úgy, ahogy például Fencsik Flóra, hogy ebben a században nincs más, csak „eltévedések, árulások, megcsalatások, kiábrándulások, amerre csak nézünk. Bajcsy-Zsilinszkyk, Ságvárik, Teleki Pálok, Nagy Imrék ambivalenciákkal teli életútjai jelzik e bizarr századot”. (Ő legalább visszalőtt.) Szerinte utoljára Petőfi élete volt egységes; a 20. században ilyenek nincsenek.

Nos, ez nem így van.
A magyar „antifasiszta” mozgalom résztvevőinek listája korántsem csak abból a harminckét névből áll, mely mind Ságvári Endréé. Először is mindjárt a baloldalon ott van a szociáldemokrata párt, Peyer Károly vagy Kéthly Anna, akik a parlamentben, pár fős frakciójuk nevében bátran szóltak a humánus értékek mellett, több száz „hazaárulózó” kormánypárti és nyilas képviselő hangorkánjában. Szóltak, szavaztak és írtak a zsidótörvények és a diktatórikus törekvések ellen egy olyan korban, amikor ezért nyomasztó fenyegetettség és közmegvetés járt. Mindaddig, míg le nem fogta őket a Gestapo (Peyer, Valentiny stb.) vagy illegalitásba nem kényszerültek (Kéthly). Többet közülük ki is végeztek a nyilasok, mint Mónus Illést, vagy egyszerűen lelőttek, mint Koltói Annát - és folytathatnánk a sort. Az ő mozgalmuk célja - ellentétben Ságváriéval – ténylegesen a szabadság volt, hiszen a kommunista előretöréssel szemben ugyanolyan keményen felléptek, míg menekülésre nem kényszerültek (Peyer), vagy el nem hallgattatták őket (Kéthly). Azt is érdemes lenne az utókor számára felidézni, hogy a nagyobb pártok közül egyedül a szociáldemokraták ellenezték a németek szégyenletes kitelepítését 1945 után.

És nem csak a baloldalról van szó. Jellemző: mikor arról folyt a vita, hogy illik-e szobrot állítani a zsidótörvényt beterjesztő (bár lengyeleket menekítő) Telekinek, a támogatók azzal érveltek, hogy azokban az időkben az antiszemitizmus szinte közmegegyezéses nézet volt. Ez bizony igaz. De sem a támogatóknak, sem az ellenzőknek, sem a liberálisoknak, sem a konzervatívoknak nem jutott eszükbe, hogy javasolják olyan egykori eszmetársaik emlékének ápolását, akik mégis ellene szavaztak, írtak, tettek e közmegegyezéses diszkriminációnak, akik a demokratikus eszméket akkor is képviselték, mikor a kontinensen nem voltak divatban. Pedig volna teendő: a két háború közötti liberális ellenzék vezéralakjáról, Rassay Károlyról például - tudomásom szerint - még egy gyalogátkelőhelyet sem neveztek el. Sőt, a Magyar Kódex című reprezentatív könyvsorozat huszadik századdal foglalkozó kötetében elő sem fordul a neve. Követőiről, elvbarátairól már nem is beszélve. Tisza és Bethlen bátor demokrata ellenfelének, Vázsonyi Vilmosnak szobrát - úgy olvastam - a család pénzén egy bevásárlóközpont tetőteraszán állították fel. Szinte elfeledett az a Pfeiffer Zoltán is, aki 1944-ben az ellenálló Magyar Frontban Bajcsy-Zsilinszky közvetlen munkatársaként vett részt, és aki olyan merészen szállt szembe a kommunistákkal is 1947-ben. És sorolhatnánk még a 20. századi demokratákat, akik egyként voltak Horthyék, a nácik és a kommunista rezsim ellenállói: Kovács Imrét, Sulyok Dezsőt, Jászi Oszkárt, Nagy Vincét, Garami Ernőt, Bibó Istvánt, Barankovics Istvánt, Bartha Albertet, Varga Bélát, Nagy Ferencet. A névsor csonka és tarka: sokan vannak közülük, akik egy-egy alkalommal hibásan döntöttek, vagy akik egymásnak is ádáz ellenfelei voltak. De egyiküknek sem kellett olyan hajtűkanyarban kapaszkodnia, amilyenről Fencsik Flóra ír, mert alapeszméik nem változtak. Arról, hogy jelentős hatalomhoz nem juthattak, nem ők tehettek, hanem az a magyar huszadik század, mely nem sok esélyt adott a magukfajtának.

Egy kezdeményezés

Kérdés persze, hogy kinek mi lehetne a szerepe a bajok orvoslásában? Azt hiszem, a politikusoké a legkisebb: elég, ha saját megnyilvánulásaikat jobban átgondolják. A történésztársadalomé, a szülőké, a tanároké és maguké a diákoké annál nagyobb. Ennek jegyében született az a kezdeményezés, melyet a Taní-tani című Alternatív iskolai folyóirat karolt fel (2004/2005 tanév, 1-2. szám). Lényege, hogy találjuk ki közösen a 20. századi magyar demokraták „emlékművét”. Nem monumentális, klasszicizáló márványépület lenne ez, hanem egy egészen kis, otthonos, emberi Pantheon. Mondjuk egy internetes honlap, életrajzokkal, művekkel, képekkel, filmekkel, anekdotákkal, linkekkel. Vagy egy széles körben elérhető CD-ROM, hasonló tartalommal. Vagy egy folyamatosan bővíthető kert, mindenkinek egy-egy fával, felirattal. Vagy bármi, amiben több az emberi, a tartalom, mint a hamis pátosz. Találjuk ki, hogy mi.

Akármiféle Pantheon lenne is ez, tartsák fenn azok, akiknek fontosak a demokrácia értékei: tanári, tudományos és jogvédő szervezetek. Segítsenek, ha akarnak és tudnak, az állam alapítványai. Minél több diák, fiatal vegyen részt kiépítésében és működtetésében. Vitassák meg ők egy-egy új név „felvételét” és a felvétel morális és politikai kritériumait. Támaszkodhassanak közben a hozzászólókra: kutatókra, egykori elvbarátokra, ellenfelekre és mindenkire, akit érdekel, balról és jobbról. Lesz majd e diákoknak bőven kin és min vitatkozniuk. De ez nem baj. Ezek a múlttal kapcsolatos viták érlelhetik meg a jövő demokratáit, akik nem lesznek semmilyen diktatúra vagy tekintélyuralom irányában elnézően feledékenyek.

A kezdeményezéshez csatlakozni, a Pantheonnal kapcsolatos ötleteket adni, közreműködést vállalni az alábbi címeken lehet:
csgez@freemail.hu

Szerző: Lőrinc László, történelemtanár, az
Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban tanít.
Publikálás dátuma: 2005.04.04 12:37