A jelenlegi cigánypolitikát nem a nyílt, hanem a burkolt asszimiláció jellemzi: a hatalom nem asszimilációról, hanem integrációról beszél, és nem hajlandó tudomást venni a cigányság belső tagolódásáról.

Rövid történeti visszatekintés

Elöljáróban szeretném megjegyezni, hogy az oláh cigányok nyelvi asszimilációjáról szóló jelen írásomban tudatosan törekedtem arra, hogy mondanivalómat hétköznapi nyelven fogalmazzam meg. Mindezt azért is tartottam fontosnak, mert úgy vélem, hogy az utóbbi évtizedek romákról szóló publikációnak nagy része - nemcsak jómagam és az átlagolvasó számára, hanem minden valószínűséggel a romák számára is - túlságosan tudományoskodónak tűnhet. Mintha az lenne a cél, hogy legkevésbé azok értsék meg, milyen megállapításokat tesznek róluk, milyen következtetéseket vonnak le velük kapcsolatban a róluk készült „vizsgálatok” során, akikről a jelentések és beszámolók készülnek.

Dolgozatomban mind a cigány, mind pedig a roma kifejezést fogom használni, annak ellenére, hogy a cigány kifejezésnek pejoratív tartalma van, ám, mint sok más, a cigányokkal kapcsolatos kifejezés, ez sincs pontosítva, nincs egy általánosan elfogadott változat.

A cigány kérdéssel foglalkozó szakértőknek és kutatóknak gyakran kellett szembesülniük az utóbbi 10-15 évben azzal a dilemmával, hogy az általuk vizsgált vagy képviselt népcsoportot cigányként vagy romaként definiálják-e. A roma terminus használata csak a rendszerváltást követően terjedt el.

A cigányok önelnevezésével foglalkozó kutatásoknak gazdag szakirodalma van. Anélkül, hogy a teljes áttekintésükre vállalkoznék, elsőként Tálos Endre nyelvészre szeretnék hivatkozni, aki szerint a rom (többes száma: roma) és ebből a melléknév: romano, az óind dómba névből ered, mely Indiában ma is használatos dóm formában. A dómok képviselői ma főleg Észak-Indiában élnek, és egyebek között zenéléssel is foglalkoznak, akárcsak ókori őseik és Európába szakadt rokonaik, a cigányok. A nyelvtudomány bizonyíthatónak tekinti nemcsak az európai cigány nyelv indiai eredetét, hanem önelnevezésüknek, a romnak az említett szavakkal való végső azonosságát is.

A mai európai cigányság nem azonosítható az indiai dómokkal, akik nem cigányul beszélnek, hanem valamelyik helyi nyelv rétegdialektusát használják. A különbségtétel fontosságára számos példán keresztül rá lehet világítani, pl. noha a „magyar” szó azonos a vogulok „manysi” önelnevezésével, ettől a magyarok még nem vogulok, és viszont. (Tálos: 2002)

Amikor a Magyarországon élő oláh cigányok vizsgálatának a lokális nyelvi asszimilációjáról kívánok beszámolni, elengedhetetlennek tartom, hogy utalásszerűen bár, de kitérjek a cigányság történetiségének a kérdésére, rávilágítsak arra, miként illeszkedik a „rész” az „egészhez”, és felvázoljam a magyarországi cigányság asszimilálásának egyes szakaszait.

Az „egész”, vagyis a cigányság - akár európai, akár honi - történetiségének leírására számtalan szociológus, antropológus, néprajzos, és nem utolsó sorban történész tett kísérletet. Az ő munkájuknak köszönhetően derült fény a „titokzatosnak” tartott nép eredetére. Amint azt Rajko Djuric megfogalmazza, a roma nyelv volt az egyetlen „könyv”, melyet magukkal vittek útjaikra: ez jelképezi a kollektív emlékezetüket, s ezen kívül fontos adatokkal szolgál a nyelvészek és történészek számára a cigányok eredetéről, az Európa felé tartó több évszázados útjukról. Az India északnyugati részén elterülő Pandzsábtól Európáig meglehetősen hosszú és viszontagságos utat tettek meg, hiszen mindenütt üldözés várt rájuk.

Az Európába való érkezésükről fennmaradt adatok szerint a német államokban 1414-ben, Franciaország területén 1427-ben, Lengyelországban 1427-ben, Olaszországban 1442-ben, Spanyolországban 1447-ben jelentek meg.

Azt lehet mondani, hogy a cigányság a világon mindenütt a társadalmi rendszerek perifériájára szorult, minden kisebbség közül őket sújtotta leginkább a xenofóbia. A cigány kérdéssel foglalkozó szakemberek többsége a marginalitás legfőbb okát az anyaország hiányában látja. Kelet- illetve Nyugat-Európa eltérő politikai és gazdasági helyzetéből fakadóan Keleten a kézműves-hiánynak köszönhetően viszonylag toleránsabb volt velük a többség.

A magyarországi cigányság történetével foglalkozó leírások szerint a cigányok két hullámban érkeztek az országba: a 15. és a 18. században. Mezey Barna levéltári kutatásai alapján a 15-16. században megállapodott cigány lakosság hozzáidomult a magyar viszonyokhoz, jelentős részük beilleszkedett. A többiek asszimilációját talán képes lett volna meggyorsítani a felvilágosult abszolutizmus rendeletsorozata. Azonban a török hatalom magyarországi felszámolásával, az elpusztásodott vidékek betelepítésével egy időben egy újabb hullámban nagyobb cigánycsoportok vetődtek hazánk területére. „Ezek az oláh cigányok - Tomka Miklós szerint - behozhatatlannak látszó hátránnyal rendelkeztek. Számukra teljesen ismeretlenek voltak a helyi szokások, nem lelték helyüket a társadalom szerkezetében, erkölcseik, tradícióik, belső viszonyaik éles ellentétben álltak a lakosság életmódjával.”

Asszimilációs politikák a kezdetektől napjainkig

A cigányügy, a cigánykérdés megoldása Európában, ezen belül pedig Magyarországon évszázados megoldatlan társadalmi probléma. Ha a magyarországi cigánykérdés megoldására tett „kísérleteket” hasonlítjuk össze a különböző társadalmi rendszerekben, akkor azt látjuk, hogy azok a megoldást illetően megegyeznek.

Amint arra Mezey Béla rámutatott, a „feudális társadalomban a cigánykérdés két szokásrendszer (a cigány közösségek és helyi lakosság közötti), valamint két politikai felfogás (az adóztató, felvilágosult abszolút állam és az autonóm szabadságban élő kompániaközösségek) közötti összeütközést jelentett”.

Ebben a rendszerben a cigányság a társadalom alsó rétegeivel egy szinten levő, bizonyos fokú „önállósággal” rendelkező népcsoport, akinek másságát a többség hallgatólagosan elfogadja, illetve nem vesz róla tudomást, egészen a Habsburgok hatalomra jutásáig: a 18. századig. A Habsburgok politikájának sajátossága - ami a cigány életmód ellen irányult - az erőszakos asszimiláció. Ennek érdekében - többek között - a cigányoknak megtiltották a lótartást, a „házaikat lerombolták”, nem rendelkezhettek útlevéllel, nem viselhették hagyományos öltözetüket, a magyar parasztok ruháit kellett viselniük, a gyermekeket elvették szüleiktől és parasztcsaládoknak adták oda „átnevelés” céljából.

Az intézkedések hatására a cigánysággal kapcsolatos előítéletek felerősödtek. A cigány lakosságból pedig az őket érintő intézkedések egyre nagyobb ellenállást váltottak ki. A felvilágosult abszolutizmus fenti intézkedései nem oldották meg a cigánykérdést, ugyanis a cigányoknak „jobbággyá” neveléséhez - Mezey Béla szerint - nem voltak meg azok a feltételek, amelyekkel napjainkban sem rendelkeznek, nevezetesen azzal, hogy „[…] a cigányputrik lerombolását követően a helységek magisztrátusainak biztosítani kellett volna a cigány lakosság számára a többiekéhez hasonló épületek megszerzésének lehetőségét, továbbá lehetővé tenni számukra a földhöz jutást, hogy áttérjenek földművelésre”.

A 19. század jelentős részében a cigányság a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyét illetően viszonylag stabilnak mondható, mivel ekkor még szükség volt az általuk végzett szolgáltatás jellegű tevékenységekre. Helyzetük a kapitalizmus térnyerésével rosszabbodik, ugyanis a tőkés gyáripari tömegtermelés - s az ennek kapcsán kialakuló szolgáltatási rendszer - a cigányság többségének felszámolta a létalapját. A 19. század végére újra felerősödtek az erőszakos asszimilációs törekvések. Kivétel ez alól a gyakorlat alól József főherceg volt, aki a cigányokat nem asszimilálni, hanem integrálni akarta. Ő készíttette el az első cigány szótárt, birtokaira cigány közösségeket telepített le, iskolát alapított számukra. Kísérlete azonban a hatósági támogatás hiányában kudarcot vallott.

A két világháború közötti időszakban egyre fokozódó diszkrimináció volt tapasztalható a cigánysággal szemben. A gazdasági válság idején a cigányság minden addiginál kedvezőtlenebb helyzetbe került.

Az 1945-ös év jogi változásokat hoz a cigányság életében: az állam deklarálja ugyan a teljes jogegyenlőségüket, de a cigánykérdést nem tekintette társadalmi problémának.

A pártállam kisebbség- és cigányságpolitikáját ugyancsak az asszimiláció jellemezte. Vannak történészek, akik az MSZMP KB Politikai Bizottságának 1961. június 20-i határozatát a magyarországi cigányság történeti fejlődése szempontjából pozitív értelemben vett fordulópontnak nevezték. A cigányságnak a társadalomban elfoglalt helyét törvényerőre emelt és szokásjoggá tett alkotmánysértéssel jelölték ki az MSZMP Politikai Bizottságának 1961. június 20-i ülésén: „[…] a cigány lakosság felé irányuló politikánkban abból az elvből kell kiindulni, hogy bizonyos néprajzi sajátossága ellenére sem alkot nemzetiségi csoportot. […] A cigánykérdés megoldásával kapcsolatban még számos helytelen nézet érvényesül. Sokan nemzetiségi kérdésként fogják fel és javasolják a cigány nyelv fejlesztését. […] Ezek a nézetek nemcsak tévesek, de károsak is, mivel konzerválják a cigányok különállóságát és lassítják a társadalomba való beilleszkedésüket.”

Ugyanakkor vannak olyan „radikális” roma politikusok, mint például Zsigó Jenő, akik a fenti határozat és a felvilágosult abszolutizmus cigánypolitikája között azonosságot látnak. „Több százezer, rasszjegyek alapján jól megkülönböztethető és diszkriminatívan is megkülönböztetett, jelentős számban nem magyar anyanyelvű, kettős kötődésű magyar állampolgár mássága, hagyományai, kultúrája, nyelve, melyet a többség sohasem ismert és most sem ismer ítéltetett értéktelennek, elpusztítandónak a ’haladás’ és a ’humánum’ nevében.”

A rendszerváltás, a jogállamiság cigánypolitikáját nem a nyílt, hanem a burkolt asszimiláció jellemzi, ahol a hatalom nem asszimilációról, hanem integrációról beszél, ahol a politikai vezetés nem hajlandó tudomást venni - amint a korábbi hatalmak sem - a cigányság belső tagolódásáról, arról, hogy - többek között - más kultúrája van a magyar cigánynak, más az oláh cigánynak és megint más a beás cigánynak.

Amint az a romák történetiségének rövid összefoglalásából kitűnik, a magyarországi cigánykérdés megoldhatatlansága több okra vezethető vissza. Mezey Barna szerint az első ok az országnak a Nyugathoz viszonyított gazdasági elmaradottságában rejlik. „A burzsoá Magyarország történelmi sajátosságokban és a gazdasági életben gyökerező okok miatt objektíve képtelen volt rendezni a cigánykérdést. Sikerrel csak a gazdasági élet szolgálhatott volna: ha a gépi nagyipar teljes egészében pótolni tudta volna a vándorcigányok létalapját adó vándorháziipart, és ipari szolgáltatásokat és ezzel egy időben, munkát biztosítani számukra.”

Ez a képlet napjaink cigánykérdésének megoldatlanságára is igaz, ugyanis a magyar gazdaság még most is mélyponton van.

A második ok abban keresendő, hogy a megoldás kulcsát minden társadalmi rendszer politikai vezetése - talán kivételt képez ez alól a feudális rendszer - hol nyíltan erőszakos, hol a cigányok létét fenyegető „puha” módszerek alkalmazásával az asszimilációban találta meg.

Addig, amíg a romák belső „vándorlása”, migrálása, a munkaerőpiacon való elhelyezkedésük - mint puha kényszerítő módszer - automatikusan felgyorsítja az asszimiláció, s ezen belül a nyelvcsere folyamatát, addig a munkanélküliség, a társadalmon kívüliség, az előítéletek a romák szegregációjához vezetnek ugyan, de a kirekesztettség egyben az önazonosság erősödésének és nem utolsó sorban a hagyományok, a kultúra, a nyelv fennmaradásának a záloga is.

Úgy ítélem meg, hogy a romáknak a gazdasági életből való „kizárása” mindig is akadálya volt a teljes beolvadásnak. Példa erre a svábok asszimilációjának folyamata: „Míg a magyarosodás - írja Bindorffer Györgyi - a német polgárság esetében vonzó perspektívaként jelent meg, a mezőgazdasággal foglalkozó eredeti faluközösségekben a zártság miatt és a gazdasági érdek híján a sváb parasztok asszimilációja a teljes magyarországi német vertikumon belül lassan felfutó folyamat volt.”

Természetesen az erőszakos asszimiláció - mint például a felvilágosult abszolutizmus cigánypolitikája - hatásai maradandó sebeket ejtettek a roma nyelven, ugyanis nagy valószínűséggel a mai magyar cigány „ romungro” csoportnál ekkor következett be a drasztikusnak mondható nyelvváltás.

A cigány kérdés megoldatlansága - az asszimilációs kísérletek mellett - arra a téves politikai szemléletre is visszavezethető, amely a cigányságot homogén társadalmi alakzatként kezelte, illetve kezeli napjainkban is.

„Az állami adminisztráció (és ugyanúgy a lakosság) nem különböztetett a cigányság két rétege: a megtelepült és a kóbor cigány között. Ezért a különböző intézkedések egymást keresztezték, a pozitív és a negatív hatások egymást oltották ki. Csak egyetlen példa erre: a cigányösszeírások az esetek legnagyobb százalékában azokról szóltak, akik már gyökeret vertek valahol.” (11)

A magyarországi cigányság tehát hosszú évszázadokon keresztül azért nem tudott a többségi társadalomba teljes mértékben „beolvadni” sem nyelvileg, sem kulturálisan, mert a társadalmi előítéletek megakadályozták, de akár azt is mondhatjuk, hogy megóvták a teljes önfeladástól.

A homogenitás problémája

A cigányságon belül mindig is voltak választóvonalak. Választóvonalat jelentett a vándorlás, a letelepedettség, ebből adódóan a beilleszkedés foka, és a roma nyelv elvesztése illetve megtartása.

„A roma csoportok sokrétűsége - Bárány Zoltán szerint - eleve lehetetlenné teszi az általánosításokat, mégis több tudós szerint a nomád cigányok - letelepedett társaikkal ellentétben - nagyobb valószínűséggel önálló vállalkozóként általában rugalmasabbak a munkavállalás és a gondolkodás terén, továbbá jobban megőrzik a roma hagyományokat, szokásokat és nyelvet.”

Téves az a szemlélet, mely szerint a cigányság Európa bármely országában homogén népcsoportot alkotna, ugyanis ők is megkülönböztetik önmagukat törzsi hovatartozás, foglalkozás, nyelv alapján. A. Fraeser szerint a volt Jugoszláviában mintegy húsz cigány törzs élt, sokat közülük további alcsoportokra lehet osztani.

Magyarországon a cigányságnak három, nyelvében, kultúrájában, hagyományaiban eltérő csoportja él.

Az oláh cigányok, elsősorban nyelvészeti leírások szerint, Romániából érkeztek, a 19. század végén. Ők még beszélik a roma nyelvet.

A beások hozzávetőlegesen kétszáz éve élnek Magyarországon, és a román nyelv egy archaikus formáját beszélik.

A magyar cigányok ( romungrók), a vándorlás első hullámában érkeztek, és kb. a 16–18. században telepedtek le, ők nem beszélik a roma nyelvet.

A magyarországi cigányságról többé–kevésbé közismert az a tény, hogy nem alkot homogén társadalmi alakzatot, noha a cigány kérdés megoldása során mindig is egységes népcsoportként kezelték őket. Az egységesítő ideológia elsősorban a politikai szférában, míg a heterogenitás a kérdéssel foglalkozó tudományok, elsősorban a néprajz, antropológia, szociológia területén kap különös hangsúlyt.

„A 19. század második felében akár a képzőművészetben, akár az irodalomban, vagy a köznapi tudományosságban két egymástól élesen megkülönböztethető cigányképpel találkozunk. Az egyik oldalon azok a cigány csoportok állnak, melyek a társadalom egészével, különböző intézményeivel és csoportjaival együttműködő viszonyt alakítanak ki, alkalmazkodnak az írott és íratlan szabályokhoz, míg a másik oldalon azok a csoportok szerepelnek, melyek minden körülmények között igyekeznek megőrizni autonómiájukat, kimaradva a társadalom intézményrendszeréből, általában a polgári életrendből.

Az egyik cigány „ideáltípus” szolgálatkész, törvénytisztelő, alázatos, készséges, törekvő, igyekszik beilleszkedni, gyermekeit taníttatni.

A másik csoporthoz tartozó cigány „ideáltípus” szabadságszerető, vad, szilaj, a törvényeket nem tiszteli, idejét tánccal, nótázással üti el, a társadalom testén élősködik, állítja Szuhay Péter.

Az első csoport a magyar cigány vagy romungro, míg a második az oláh cigány csoport.

Cigányságkép

Mielőtt a romáknak a nem cigányok által, illetve a romák önmagukról megkonstruált képet mutatnám be, előtte lássunk néhány adatot a cigányok létszámáról.

A népszámlálási adatok tízévenként valamennyi országban rögzítik létszámukat, ennek ellenére pontos számuk nem ismeretes.

Jean-Pierre Liégeois Roma, Gypsies, Travellers (1994) című könyvének becslése szerint a térség országaiban a romák száma a következő: