Nem bársonyos, nem tulipános, nem rózsaszín, nem narancssárga - mint ahogy a térség eddigi áldozatok nélkül járó sikeres forradalmait nevezték -, hanem vérvörös, tragikus forradalmi kísérletet tett az egyébként is koldusszegény Üzbegisztán legnyomorúságosabb területének, a Fergánai-völgynek népe a minap -  Mérő Miklós tudósítása.

Miért közömbös a világ az üzbegisztáni vérengzéssel szemben?

Ártatlan halottak százait és sebesültek ezreit követelte a május 13-án kitört, és csak egy héttel később levert üzbegisztáni népfelkelés tüntetéssorozata. A fegyveres lázadással kezdődött elégedetlenségi hullámot Közép-Ázsia volt szovjet-köztársaságainak legkeményebb diktátora, Iszlam Karimov elnök kegyetlenül vérbe fojtotta. Az első öt-hatszáz halottról, valamint kétezer sebesültről - hiába adtak hírt róla a helyi emberi jogi szervezetek - nemigen vett tudomást a világ. Csak amikor a lázadás eszkalálódni látszott, újabb százak estek a hatalom erőszakszerveinek áldozatául, és úgy tűnt, hogy az ország határait is túllépi, szólalt meg a külföld. Akkor is csak halkan és eredménytelenül. Az a tény, hogy nem tiltakoztak, tiltakoznak ma sem a vérfürdő ellen a demokrácia éllovasai - hogy az ügy nem került az ENSZ elé, hogy nem avatkozott bele az eseményekbe sem az Egyesült Államok, sem Oroszország, hogy az Európai Unió is csak ejnye-bejnyézett, de még a közvetlen környezet, az Üzbegisztánt is a kebelében tartó FÁK-országok (Független Államok Közössége) szervezete sem hallatta a szavát az üzbég nép érdekében -, iskolapéldája a nagyhatalmak önző, kizárólag a saját érdekeiket szem előtt tartó, nem nagy túlzással akár cinikusnak is mondható magatartásának. Az üzbegisztáni eseményekről Mérő Miklós külpolitikai szakújságíró, a Népszabadság egykori munkatársa és a Magyar Rádió volt közel-keleti tudósítója készített összeállítást.

Az események
Az ország
A vezető
Az ok
Az orosz kapcsolat
Az amerikai kapcsolat
Európa hozzáállása
Csak a britek

Az események

A Taskenttől mintegy 400 kilométerre lévő Andizsán városában már hosszú ideje heves tüntetéseket vált ki az a per, amelyben 23 helyi üzletembert radikális iszlám eszmék terjesztésével és rendszerellenes tevékenységgel vádolnak. Tavaly júniusban tartóztatták le őket. A kiszabadításukért szervezett legutóbbi, május 13-i tömegtüntetésen azonban első ízben néhány tucat fegyveres tüntető is megjelent. Ezek megrohamozták a helyi börtönt, a fegyveres őrök egy hányadát a kialakult tűzharcban megölték, 10 rendőrt túszul ejtettek s közel 2000 elítéltet - köztük a 23 foglyot is - szabadon engedtek.

A lázadók csoportjához mintegy ötezer civil csatlakozott. A város főterén politikai és gazdasági reformokat követelve tüntettek, míg csak meg nem jelentek velük szemben az ország fővárosából, Taskentből odairányított, katonákkal teli páncélos járművek, amelyekből - nyilván a központ parancsára - a tömegbe lőttek. Szemtanúk beszámolói szerint a katonák a tömegből kivált menekülőket egyenként vadászták le, de fegyvereiket nem csak a tüntetőkre fogták, hanem azokra a felkelők által túszul ejtett rendőrökre is, akiket a katonák kordonján áttörni próbáló fegyveresek élő pajzsként maguk elé kényszerítettek, amikor előjöttek az általuk korábban elfoglalt kormányzati épületből. Szintén szem- és fültanúk számoltak be arról, hogy e szerencsétlen túszok hangosan könyörögtek a katonáknak azért, hogy kíméljék meg az életüket - hasztalan.

Ezzel párhuzamosan letartóztatták, majd kiutasították a városból az ott tartózkodó újságírókat. Ettől fogva híreket az eseményekről csak a taskenti belügyminisztérium közleményeiben hallhatott a világ. Ezek szerint Andizsánban a lázadók és a katonák közötti pénteki tűzharcban hetvenen haltak meg. Az orosz állami televízió hétfőn telefoninterjút készített az andizsáni kórház egyik orvosával, aki viszont azt mondta, hogy mintegy 500, a katonák által összehordott holttest hever a város egyik iskolaépülete előtt, ahová a város lakosai sorra érkeznek, hogy azonosítsák a hozzátartozóikat az áldozatok között. A sebesültek számát kétezerre becsülte.

Másnap az üzbég-kirgiz határon fekvő Kara-Szu településen újabb tüntetők elfoglalták a helyi önkormányzat épületét, és bejelentették, hogy céljuk egy iszlám állam megteremtése. Öt napig tartották ellenőrzésük alatt a várost. Ez idő alatt 900 üzbég menekülő áttört Kirgizisztánba. A kirgiz hatóságok fogadótábort nyitottak a számukra. Azóta is üzbégek ezrei próbálnak átjutni a határon. (Csak emlékeztetőül: Kirgizisztánban márciusban döntötték meg az üzbegisztáninál enyhébb, de szintén diktatórikus rezsimet.)

Hétfőn újabb helyszínen, Pahtabadban tört ki a lázadás. Ennek leverése - nem hivatalos adatok szerint - 200 újabb halálos áldozatot követelt.

Ezzel véget ért az üzbég lázadás. Legalábbis egyelőre…

Hogy az elején feltett kérdésre válaszolni tudjunk, néhány alapvető tényt tudnunk kell Üzbegisztánról, vagy, ahogy másképpen nevezik, Közép-Ázsia Mezopotámiájáról.

Az ország

Az öt volt szovjet közép-ázsiai köztársaság közül a legnépesebb. 447 400 négyzetkilométeren terül el. (Nagyjából azonos méretű Svédországgal.) Az Aral-tóba torkolló Amu-darja és Szir-darja folyók között helyezkedik el. Délről Afganisztán, keletről Tádzsikisztán és Kirgizisztán, nyugatról Türkmenisztán, északról Kazahsztán határolja. Területének 70 százalékát sivatagok (Kizil-kum, Usztyurt) foglalják el, a többit sztyeppék és gyapotföldek alkotják. Egyes adatok szerint 24 millió, mások szerint 27 millió lakosa van. 75-80 százalékuk üzbég, 7 százalékuk orosz, a többi tádzsik, kazah és tatár. 88 százalékuk szunnita mohamedán, 9 százalékuk orosz ortodox, 3 százalékuk egyéb vallású. Fővárosa Taskent, közel két és fél millió lakossal, a hivatalos nyelv az üzbég, a hivatalos pénznem a szom.

Az ország fő bevételi forrása a gyapottermelés és a pamutexport (a világon a második helyen áll), valamint az olaj- és az arany kitermelés. A 2004. évi hivatalos adatok szerint az ország egy főre jutó GDP-je 1700 dollár volt, az infláció 13 százalékos, a munkanélküliség 0,5 százalékos, és átlagosan 20 százalékos az alulfoglalkoztatottság. Az országnak - hatalmas ásványi kincseit rejtő földje miatt és fejlett ipara révén - gazdasági szempontból a térség vezető hatalmának kellene lennie. Mégis nagyon szegény, mert tőkehiány miatt nem tudja felszínre hozni több mint 350 millió tonna kőolaját, kétmilliárd köbméter földgázát és kétmilliárd tonna szénkészletét. A nyugati befektetők a mindent átszövő és egyre csak burjánzó korrupció miatt féltik a tőkéjüket, és még csak nem is gondolnak arra, hogy ott keressenek maguknak piacot. Üzbegisztán külső adósságállománya meghaladja az ötmilliárd dollárt. A lakosság egyharmadának a jövedelme nem éri el a létminimumot. A Fergánai-völgyben (a lázadás színhelye), ahol a gyapot túlnyomó többségét termelik, a lakosság fele munkanélküli. Az ország fehér aranyát, a gyapotot női és gyermekmunkával takarítják be.

Hadereje 50 ezer katonából áll.

Történelme során soha nem volt önálló állam. Az ország területén az arabok honosították meg az iszlámot. A nomád török-mongol üzbégek a XVI. században érkeztek oda, a térség a XIX. század közepén teljes egészében orosz fennhatóság alá került. 1918-ban kikiáltották a Turkesztáni Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot. Ebből és az 1920-ban létrehozott Buharai Népi Szovjet Köztársaságból alakult meg 1924-ben az Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaság, amelynek végleges határait 1929-ben húzták meg.

A vezető

1990. március 31-én az Üzbég Legfelsőbb Tanács ülésén a szövetséges köztársaságok közül elsőként választottak köztársasági elnököt Iszlam Karimov, az Üzbég Kommunista Párt Központi Bizottsága első titkára személyében. Üzbegisztán 1991. augusztus 31-én kiáltotta ki függetlenségét, majd december 21-én csatlakozott a Független Államok Közösségéhez. Az 1991 decemberében megtartott első elnökválasztás a szavazatok 86 százalékával Karimovot erősítette meg tisztségében, azóta kétszer választották újjá, az ellenzék véleménye szerint se nem tiszta, se nem szabad választásokon. 1992 decemberében a Legfelsőbb Tanács elfogadta az ország új alkotmányát, amely polgári szabadságjogokat és plurális demokráciát biztosított, ugyanakkor az államelnöknek teljhatalmat adott.

A legfőbb törvényhozó szerv a 250 tagú Oli Medzslisz (Felső Gyűlés), amelynek tagjait öt évre választják. Az állam élén az öt évre választott és kétszer újraválasztható elnök áll. 2002 januárjában népszavazáson döntöttek a parlamenti reformokról, az egykamarás parlamentet kétkamarás váltotta fel, ugyanakkor az elnök mandátumát öt évről hét évre módosították, azaz 2007-ig újabb két évvel meghosszabbították Iszlam Karimov uralmát.

Karimov, a valamikori szovjet időszak erős embere vaskézzel irányítja rendszerét. A 67 éves elnököt az egykori szovjet közép-ázsiai térség legnagyobb zsarnokának tartják. Az ellenzéki pártoknak megtiltotta, hogy induljanak a tavaly decemberi parlamenti választásokon. Amikor leadta saját szavazatát, kijelentette: „Nem lehet eltűrni azt, hogy valaki a demokráciára hivatkozva ragadja meg a hatalmat. A nyugatiaknak tudniuk kell, hogy Keleten vagyunk, ahol más a gondolkodásmód.” Az elnök elérte, hogy országában felszámolják a független sajtó nagy részét. Börtönbüntetéssel jár, ha bántó megjegyzést tesznek az államfőre, csakúgy, mint az, ha valakinél megtalálják az iszlám állam megvalósítását célzó Hizb út-Tahrir al-Iszlami (Iszlám Felszabadítás Pártja) akár egyetlen röpiratát.

Nemzetközi emberi jogi szervezetek gyakran bírálják az üzbég hatóságokat és személy szerint Iszlam Karimovot az emberi jogok megsértéséért, a vélemény- és vallásszabadság korlátozásáért, a rendszer ellenzékének elnyomásáért, a politikai foglyok kínzásáért. Az Amnesty International nemzetközi emberjogi szervezet szerint legalább hatezer politikai fogoly ül az üzbég börtönökben kegyetlen, lealacsonyító körülmények között. A New York-i székhelyű Human Rights Watch nemzetközi jogvédő szervezet szerint is Karimov rendszerében mindennaposak a kínzások és a rendőri brutalitás. Karimov keménykezű politikáját a szélsőséges iszlám mozgalmak terjedésével és az ellenük folytatott harc szükségességével indokolja.

Az elnök keményvonalas politikája miatt feszültség keletkezett Üzbegisztán és a szomszédos közép-ázsiai államok között. A szélsőségesek elleni védekezés jegyében Üzbegisztán egyoldalúan aláaknázta a Kirgizisztánnal és Tádzsikisztánnal közös határait, kirgiz és tádzsik polgárok halálát okozva. Ezen országok között ugyanis egészen addig szabad volt az átjárás, az ősi hagyományos nomád életmód maradványai és a piaci kereskedelem miatt.

Az ok

Karimov most is a radikális iszlám mozgalmakat hibáztatta a zavargások kitörése miatt. Egy háromórás taskenti sajtótájékoztatón kifejtette, hogy a felkelések terv szerint „törtek ki”, e terveket Kirgizisztán déli részén, a Fergánai-medence határvidékén dolgozták ki, „ugyanazok, akik a kirgizisztáni Osban szervezték meg a felhajtást” – mondta, a szomszédos közép-ázsiai országban idén márciusban lezajlott hatalomváltásra utalva. (A kirgizisztáni fordulathoz vezető folyamat Andizsánnal átellenben, az üzbég-kirgiz határ kirgiz oldalán fekvő Osban kitört tiltakozásokkal kezdődött.) A grúziai és az ukrajnai rendszerváltások, valamint a Kirgizisztánban történtek a hírek szerint felbátorították az üzbég ellenzéket, de mint Karimov kijelentette: nem aggódik. Véleménye szerint az Iszlám Felszabadítás Pártja, a betiltott terrorszervezet áll az andizsáni felkelés mögött. „Államcsínyt akarnak végrehajtani, s azután iszlám államot alakítani” - mondta az elnök, majd így folytatta: „Abban reménykedtek, hogy a Kirgizisztánban látott zűrzavar a hasznukra lesz. Az üzbegisztáni állapotok azonban különböznek a kirgizisztániaiaktól. Úgyhogy én nem aggódom” - nyugtatta meg a hallgatóságát.

Az orosz kapcsolat

És valóban nem kell aggódnia. A lázadást és a tüntetéseket jól bevált, igazi orosz-szovjet módszerekkel vérbe fojtotta. Még attól sem kellett félnie, hogy kegyetlen módszerei miatt ellene fordul a világ, hogy a nemzetközi közvélemény elítéli, hogy a nagyhatalmak szankciókat alkalmaznak majd ellene, kiközösítik, vagy bojkottálják. Mert tudta, hogy a nagyhatalmakhoz fűződő hűsége sokkal fontosabb azok számára, mint néhány száz lázadó élete, vagy - kockáztassuk meg - akár az egész üzbég nép sorsa.

Karimov elnök nem buta ember, s mint általában az üzbégek, jó kalmár. Mindig tudta és tudja, hogy semmit nem adnak ingyen. A hatalomért pedig különösen magas árat kell fizetni. S amíg a szovjet rendszerben elegendő volt csak egy urat, Moszkva urát szolgálnia érte, azt szolgálta. Teljes odaadással. S mert Moszkva azt kívánta tőle - mint a többi közép-ázsiai tartományának vezetőjétől -, hogy minden erejével nyomja el birodalmában a kommunizmus eredendő ellenségét, a vallást, s az iszlám mozgalmaknak minden rezdülését, megtagadva hitét, de még saját nevét is, maradéktalanul eleget tett e kívánságnak. Ehhez a hadseregét a szovjet haditechnika legfejlettebb eszközeivel látták el, elnyomó politikájára pedig egyenesen ösztönözték. Hogy a világ tizenöt évvel ezelőtt megváltozott, és a szovjet birodalom felbomlott, Oroszország pedig foggal-körömmel ragaszkodik múltbeli befolyásához a térségben, az Karimovnak csak a hasznára vált.

Üzbegisztán csak látszólag önálló. Jelenlegi léte szinte minden tekintetben Oroszországtól függ. Ha Moszkva nem támogatná, nem csak a fennálló hatalmi struktúra, hanem gazdasága is összeomlana. Ha Üzbegisztánból valóban iszlám államot „csinálna” a lázadó iszlám mozgalom, az a dominóelméletet igazolva egy olyan láncreakciót váltana ki, amelynek a vége egy határok nélküli, hatalmas iszlám birodalom létrejötte volna a térségben, amely magában foglalná az összes jelenlegi „-isztán” államot, a maga hódító természetével.

Ezért állt Karimov mellé már az andizsáni lázadás napján a Kreml. Az orosz külügyminisztérium szóvivője határozottan elítélte a tüntetést, amelyet üzbég szélsőségesek túlkapásainak minősített, s kijelentette: „Az orosz fél a nehéz pillanatban támogatja a baráti Üzbegisztán vezetését”, mintegy szabad kezet adva Karimovnak a lázadás bármilyen áron történő leveréséhez. A diplomata ezen túlmenően felhívta a figyelmet arra, hogy „Üzbegisztán stratégiai partnere Oroszországnak”. Mi mást jelentene ez, ha nem azt, hogy ha kell, Moszkva fizikai – értsd: katonai – segítséget is hajlandó nyújtani Taskentnek.

A lázadás vérbefojtása után pedig maga az orosz külügyminiszter, Szergej Lavrov nem csak megvédte a Karimov rezsimet a lázadás kegyetlen és drasztikus leverésének és vele az ártatlan emberek legyilkolásának vádjától, de - rámutatva a „mumus”-ra - meg is indokolta annak szükségességét: „Eléggé nyugtalanító értesülések szerint a felkelést előre eltervezték. Személyek több olyan csoportjával állunk szemben, akik közül egyeseket terrorizmusért köröznek, s a térségből, Afganisztánból és a tálibok táborából jöttek. Értesüléseink szerint a tervező csoport főként a tálibok bizonyos képviselőiből áll. Ha hagyjuk tevékenykedni a terroristákat, az egész térséget a válság szélére sodorjuk.” Vagyis fenntartások nélkül egyetértett Karimov módszereivel.

Az amerikai kapcsolat

Az üzbég elnök azonban - mert, miként említettük, jó kalmár és reálpolitikus - két urat szolgál. Oroszország mellett az Egyesült Államokat is. 2001-től, az afganisztáni háború kezdetétől engedélyezte országa területének felhasználását az afganisztáni hadműveletek céljára, mi több, ahhoz is hozzájárult, hogy az USA egy légi támaszpontot tartson fenn Üzbegisztánban, az afgán határtól 145 kilométerre, hogy az amerikai erők onnan indíthassák az Afganisztán elleni akcióikat. De Üzbegisztán az Egyesült Államok szoros szövetségese volt az Irak elleni offenzíva során is. Nem csoda hát, hogy Washington nem foglalt állást azzal kapcsolatban, hogy kit terhel a felelősség a több száz halálos áldozatot követelő üzbegisztáni zavargások miatt.

A Fehér Ház mindössze „önmérsékletre” intette úgy az üzbég kormányt, mint az andizsáni tüntetőket. S míg terroristáknak nevezte azt a fegyveres csoportot, amely megrohamozta a börtönt - jó lapot osztva ezzel Karimovnak -, nem túlzott lelkesedéssel, de belátta azt is, hogy az üzbég népnek van oka az elégedetlenségre. Scott McClellan szóvivő szerint „Üzbegisztán népe a közakaratot jobban kifejező és demokratikusabb kormányt szeretne, de ehhez békés úton kellene eljutni, nem erőszakkal.” És természetesen nemzetközi vizsgálatot sürgetett az andizsáni eseményekkel kapcsolatban, hogy tisztán lássa a világ, mi is történt ott. Ám amikor Iszam Karimov ennek lehetőségét azonnal elutasította, akkor az amerikai külügyi szóvivő, Richard Boucher - miként azt a hírügynökségek kommentálták - „csalódottságának adott hangot”. És hozzátette, hogy az Egyesült Államok diplomatái a vizsgálat lefolytatása érdekében kapcsolatba léptek az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) és az ENSZ képviselőivel, valamint több európai kormánnyal.

Európa hozzáállása

Az EBESZ taskenti képviselője, Miroslav Jenea a szervezet bécsi székhelyére eljuttatott közleményében arra intette az üzbég kormányt, hogy „tanúsítson mérsékletet, és vegye figyelembe a zavargásokba belesodródottak emberi jogait”.

Az ENSZ menekültügyi főbiztosa, Louise Arbour az üzbegisztáni erőszakkal kapcsolatban „aggodalmát” hangoztatta, szintén egy független vizsgálatot szorgalmazott, önkényesnek nevezte a biztonsági erők tömeg elleni bevetését, és aránytalan mértékűnek az andizsáni felkelők és tüntetők ellen alkalmazott erőt. No és felszólította az üzbég hatóságokat: „Tartsák tiszteletben az emberi jogokat, beleértve a véleménynyilvánítás és a gyülekezés szabadságát.”

A fentieket figyelembe véve nem csoda, hogy Oroszország és az Egyesült Államok kormánya nem akar konfrontálódni az üzbég vezetéssel. De hogy az európai közösség miért hallgat - azon az egy „nesze semmi, fogd meg jól”, gyengécske hozzászóláson kívül, amit az EBESZ taskenti képviselője, Miroslav Jenea a szervezet bécsi székhelyére eljuttatott közleménye tükröz, melyben arra intette az üzbég kormányt, hogy „tanúsítson mérsékletet és vegye figyelembe a zavargásokba belesodródottak emberi jogait”, külön elemzés tárgya volna. Először is azért - mondják a szakemberek -, mert Üzbegisztán nem tartozik Európához, vagyis semmi köze nincs hozzá. S bár ez területileg igaz, nem ez a fő ok. Az is gyenge érv, hogy az andizsáni események és azok megoldása jogilag Üzbegisztán belső ügye, amelybe nem avatkozhat be külső erő. Az érdektelenség s a látszólagos semlegesség fő oka azonban Európa páratlan félelme az iszlámtól. Amit Karimov elnök pontosan tud. Nem véletlenül okolta a lázadásért a szélsőséges muzulmán szervezeteket, s festette fel a rémképet a határok nélküli iszlám állam veszélyéről. S ha Washington is, Moszkva is a zászlajára tűzhette Afganisztánban, Irakban, illetve a Csecsenföldön a radikális iszlám szervezetek elleni felszabadító háborúját, miért ne tehetné azt ő is, aki maga is muzulmán, s az iszlám tenger közepén egy általa világinak mondott köztársaságot vezet?

Európa egyik vezető hatalmának, Franciaországnak a rettegése saját, több milliónyi muzulmán állampolgárától közismert. Párizs egész közel-keleti politikáját az határozza meg. Ott megalkuszik az iszlámmal, de Üzbegisztánban ez nem kötelessége, jól jön hát neki, hogy Karimov gyengíti azt az erőt. Lényegében ugyanígy gondolkodik Németország is, Hollandia is.

S ha igaz az a Nostradamus óta hangoztatott nézet, mely szerint a huszonegyedik század legnagyobb válságát az iszlám okozza majd - márpedig ennek egyre markánsabb jelei mutatkoznak -, s pusztító, hódító szándéka ellen minden más felekezet és hatalom összefog, akkor ebbe a képletbe igencsak belefér Európa kurta-furcsa hozzáállása az üzbegisztáni eseményekhez.

Mint az ENSZ Menekültügyi Bizottságáé is. A szervezet főbiztosa, Louise Arbour az üzbegisztáni erőszakkal kapcsolatban ugyanis szintén csak „aggodalmát” hangoztatta, és csak egy független vizsgálatot szorgalmazott, mert - mint mondta - önkényes cselekedet volt a biztonsági erők tömeg elleni bevetése és aránytalan mértékű az andizsáni felkelők és tüntetők ellen alkalmazott erő. Az pedig, hogy felszólította az üzbég hatóságokat: „tartsák tiszteletben az emberi jogokat, beleértve a véleménynyilvánítás és a gyülekezés szabadságát” - nem vall az üzbég diktatúra túlzott elítélésére.

Csak a britek

Csak Jack Straw, a brit diplomácia vezetője ítélte el egyértelműen az üzbegisztáni vezetést a tüntetők ellen végrehajtott véres katonai akcióiért. „Az üzbég hatóságok súlyosan vétettek az emberi jogok ellen” - mondta a BBC rádiónak adott nyilatkozatában és azt követelte, engedjék be az országba a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőit és más külföldi szervezetek megfigyelőit, hogy ellenőrizni lehessen a több száz halálos áldozatról szóló szemtanú-beszámolókat.

A taskenti külügyminisztérium nyilatkozata tagadja, hogy a hadsereg katonái tüntetőkre lőttek volna. A hivatalos közlemények szerint az összetűzéseknek 169 halálos áldozata volt, ezek közül is csak 7-8 a civil, a többi mind szélsőséges iszlám bandita, akik államcsínyt akartak végrehajtani, és azután egy iszlám államot alapítani.

Az üzbég ellenzék legalább 745, túlnyomó többségében civil áldozatról beszél, akik közül 542-t nevén tud nevezni. Más kérdés, hogy ez, úgy tűnik, sajnos keveseket érdekel.

Szerző: Mérő Miklós
Publikálás dátuma: 2005.06.10 15:12