Vajon hány román ismeri annak a világnak az alapvető tényeit, amelyben él? Hánynak van ismerete a román állam időbeni fejlődéséről? A nemzeti aspektust érintő kérdésekben túldimenzionált a mitológiák és a sztereotípiák szerepe a román mentalitásban.

A románság és Románia szempontjából nem csupán a román értelmiség által 1989 végén, 1990 elején elindított, némileg szakosított vitának van jelentősége, hanem annak az alapvető tudásnak is, amely egy társadalom mentalitását alakítja, és meghatározza ennek viszonyát saját magával. Vajon hány román ismeri annak a világnak az alapvető tényeit, amelyben él? Hánynak van ismerete a román állam időbeni fejlődéséről? A nemzeti aspektust érintő kérdésekben túldimenzionált a mitológiák és a sztereotípiák szerepe a román mentalitásban. Hány román vállalja fel azt a releváns igazságot, hogy Románia egy viszonylag fiatal állam? Az 1959 és 1962 között a két, többségében román etnikumú fejedelemség (Moldva és Havasalföld) egyesítésével létrehozott Romániának csak mintegy öt évtized állt rendelkezésére a lassú haladás időszakában, hogy a lehetőségek szerint létrehozza a maga modern intézményeit. 1918-ban az állam megváltoztatta határait, magába foglalva két újabb, többségében román lakosságú tartományt. Erdély (1526-ig a magyar királyság része, 1711-ig önálló fejedelemség, 1867-ig autonóm tartomány a Habsburg birodalomban, és 1918-ig a magyar állam része az Osztrák-Magyar Monarchia keretében) és Besszarábia - a történelmi Moldva része volt egészen 1812-ig, amikor Oroszország elfoglalta - alapvetően különböztek a Bukarestben elképzelt világtól.

A második világháború végén Románia határai ismét módosultak, amikor a Szovjetunió elfoglalta Besszarábiát. Ezek a változások a román állam etnikai összetételének folytonos változásához vezettek. 1918 után Nagy-Románia határain belül a lakosság körülbelül 10 %-a magyar volt, 4,4 %-a német, 3,2 %-a zsidó, 1,7 %-a cigány és 2,9 %-a orosz. A kisebbségek tehát az összlakosság 22 %-át tették ki. Bukarest azonban az „egységes nemzetállam” perspektívájából közelítette meg ezt a multikulturális valóságot.

Besszarábia a második világháború után ismét visszakerült a Szovjetunióhoz. A háború idején történt lakossági mozgások, valamint a határok módosítása ezúttal Románia multietnikus sokféleségének csökkenéséhez vezettek. 1947 és a 90-es évek között a számottevő német és zsidó közösségek jelentős része a kommunista rendszer üldözései elől elmenekült az országból. A mai Románia etnikai térképe nagymértékben különbözik az 1918–1940 közötti Románia etnikai térképétől.

Ma (az 1992-es népszámlálás adatai alapján) a 22 760 449 összlakosságból 20 350 980 román nemzetiségű. A hivatalosan elismert 16 nemzeti kisebbség a következő: magyarok: 1 620 199 (7,1%); romák (cigányok): 409 723 (1,8%) (Esetükben a népszámlálás eredménye minden bizonnyal eltér a valódi adatoktól. Eltekintve a „ki roma” és „ki vallja magát romának” típusú bonyodalmaktól, a szakmailag legmegbízhatóbb becslést az Életminőség Intézet adja, amely egy 1997-es tanulmányban 1,5 millió romával számol.); németek: 119 436 (0,5%); ukránok: 66 833 (0,3%); orosz-lipovánok: 36 688 (0,2%); törökök: 29 533 (0,1%); szerbek: 29 080 (0,1%); tatárok: 24 649 (0,1%); szlovákok: 20 672 (0,1%); bolgárok: 9 953; zsidók: 9 107; csehek: 5 800; lengyelek: 4 217; horvátok: 4 180; görögök: 3 897; örmények: 2 023. Mintegy 8 420 személy vallotta magát más identitásúnak, közülük 2 775 krasovánnak, 2 165 pedig csángónak.

Mi a többségi nemzet általános vélekedése a romániai etnikai viszonyok történetéről és jelenéről? Nem az átlag állampolgár ismereteiről fogok beszélni, ez nehéz is lenne. Inkább az egyik legnyitottabb és legdemokratikusabb szakemberként tisztelt történészt idézem. Dinu C. Giurescu a 22 című hetilapban megjelent, a romániai etnopolitikai viszonyok alakulásáról szóló egyik írásában kereken kijelentette: „1919-1939 között a román állam nem folytatott a kisebbségek asszimilálását célzó politikát.” (Giurescu sorra vette az 1867–1919 közötti Magyarországon gyakorolt szisztematikus asszimilációs politika példáit. Az asszimiláció kétségkívül igaz volt, de a szembeállítás csak megkerüli a témát. Később Magyarország megfizetett ezért a magatartásért.)

Egyszerű és határozott kijelentés, nem? Hihetetlen, hogy még Giurescu is meg tudta hamisítani Románia homogenizált történelmét. (Az ő véleményére még visszatérek.) A különböző etnikumokkal való viszonyában a román államnak voltak - legalábbis részben - asszimilációs céljai, ezeket pedig a kisebbségek azóta sem felejtették el.

Erdély Romániához való csatolása után a magyar lakosság a kivándorlás miatt is csökkent. (1910-ben Kolozs megye lakosságának 39,3 %-a [156 340] magyar volt, ma csak 19,9 %-a [146 186] az; Arad megyében 1910-ben 25,7 % [130. 564] volt a magyarok aránya a mai 12, 5 %-kal szemben.) Ám más oka is volt a csökkenésnek, mégpedig a bukaresti kormányok szándékos ellenséges politikája. A két világháború között - a kormány irányításával - a román lakosság betelepítése ment végbe a magyarországi határ mentén. Ugyanez történt a nemzeti-kommunista korszakban azzal a céllal, hogy a románok többségbe kerüljenek a tömbmagyarság által lakott térségekben. 1989 decembere után a kivándorlás mintegy három hónapra megállt. Ám a marosvásárhelyi események, majd a szélsőségesen erőszakos magyarellenes megnyilatkozások nyomán naponta mintegy 50-60-an kérelmezték magyarországi letelepedésüket. Ez évente 15 000 embert jelent. Egyes becslések szerint 1919 óta mintegy 650 000 magyar hagyta el Romániát.

Ami a szászokat illeti, ők elég hamar - 1919. január 8-án - kifejezték a Nagy-Romániával szembeni lojalitásukat. De a román politikai pártok és vezetők sorra figyelmen kívül hagyták a szászok és a székelyek kollektív jogait, amelyeket Románia a versailles-i békeszerződés aláírásával elfogadott.

A 30-as években elkezdett románosítási kampány során a román kormány bezárta vagy megszüntette az ukránok iskoláit, lapjait és kulturális intézményeit. Megtiltották az ukrán nyelv használatát a közszférában. A szabályok megsértését a rendőrség kegyetlenül megbüntette. Hivatalosan az ukránokat olyan románoknak tekintették, akik „elfelejtették anyanyelvüket”. 1948-ban megszüntették az Ukrán Katolikus Egyházat, az ortodoxot pedig a Román Ortodox Egyház beolvasztotta magába. (Az ukránok helyzete 1947 után megváltozott: minden ukránok által is lakott településen - több mint 100 ilyen van –elemi iskolák nyíltak, ahol ukrán nyelven folyt az oktatás, míg Suceavában, Sireten és Máramarosszigeten ukrán nyelvű líceumokat és középiskolákat létesítettek. 1949-ben a Bukaresti Egyetemen a szláv nyelvek tanszékén ukrán szak indult.)

A bolgárok hasonló elbánásban részesültek. Bezárták, lerombolták iskoláikat, templomaikat, kulturális és művészeti intézményeiket.

A második világháború után az addig oly életteli görög közösségek is összezsugorodtak. Az állam önkényesen elkobozta javaikat, a közösségek tagjait pedig megalázó bánásmódnak tették ki, amelynek célja erőszakos asszimilálásuk volt. A közösségi élet fokozatos elsorvasztása jellemezte az albánok háború utáni helyzetét is. Utolsó szervezetüket 1953-ban szüntették meg.

A zsidóság történelmét illetően sokkal messzebbre jutott a vita és a történetírás, így jóval terjedelmesebb bibliográfia áll rendelkezésre. A Ceauşescu-rendszerben eladták őket, akárcsak a németeket, azoknak az országoknak, amelyek fizettek értük.

Természetesen ebben a felsorolásban nem ejtek szót a Nagy-Románia előtti Erdélyben élő románság alacsonyabb rendű nemzet státusával magyarázható, mélyen gyökerező frusztrációjáról, sem pedig a magyar irredentizmus vagy Dobrudzsa egyensúlya iránti érdeklődésről.

A két világháború közötti romániai asszimilációs akciók nem voltak olyan hatékonyak, mint a háború előtti Magyarországon gyakorolt beolvasztás. 1945 után nálunk határozottan több jog illette meg a kisebbségeket, mint például a németeket Lengyelországban. Az etnikumok közötti ellentétek nem érték el soha a balkáni államokban tapasztaltak borzalmas szintjét. Persze a 60-80 évvel ezelőtti eseményeket nem lehet a jelen perspektívájából értékelni.

De a valóság ilyetén megszépítése nem vezet sehová. Kontraproduktív. Meg kell értenünk, és el kell fogadnunk, hogy a román állam – róla beszélünk és nem másról – több mint száz éven keresztül korlátolt és ártó politikát folytatott a közigazgatása alá tartozó kisebbségekkel szemben. Amikor pedig haladás történt ezen a téren, mint 1887-ben, 1923-ban vagy napjainkban, akkor ez a külső nyomásnak volt köszönhető. A társadalmak esetében is érvényes az a szabály, amely az egyének esetében: a hibák beismerése felszabadít, gyakorlatilag és erkölcsileg egyaránt.

Mihez kezdjünk tehát egy olyan értékeléssel, amilyet Dinu C. Giurescu kínál? A homogenizáló mentalitás megcsorbította az etnikai sokféleséget és előítéleteket vitt a román lakosság gondolkodásába, tisztánlátásába és magatartásába. A román demokrácia modelljeként felidézett két világháború közötti időszak egésze a multietnicitás elleni támadás volt. Legyen bár szó az adminisztratív politikáról, vagy a sztárértelmiség műveiről - mint például Nae Ionescu írásai, akit azért említek, mivel a műfaj paradigmáját képviseli -, mind tagadni próbálta a multikulturális szellemet. A 60-as évektől kiteljesedő nemzeti kommunizmus nem tett mást, mint hogy mindezt kiegészítette - három évtizeden keresztül - annak a gondolkodásnak a vulgaritásával és agressziójával, amelyet az ellenőrzés és az egységesség határozott meg.

Ez tehát Románia etnopolitikai történetének háttere, és ez az alapja annak a mentalitásnak, amelyből a 90-es évek eseményei kifejlődtek. Ez a keret, és ez a nyersanyag állt a rendelkezésére a posztdecembrista történelem kisebb-nagyobb fejezeteit író szereplőinek.

(Részlet Gabriel Andreescu "Orosz Rulett. Románok és magyarok 1990-2000" cím? tematikus naplójából. POLIROM Könyvkiadó, Bukarest, 2000.)

Schreiner Csilla fordítása

A szerző a romániai civil társadalom markáns egyénisége. Számos könyv, publikáció szerzője és a romániai Helsinki Bizottság igazgatója.

Szerző: Gabriel Andreescu
Publikálás dátuma: 2005.06.15 12:10