Legyünk őszinték: Nyugat-Európa sem különb az Egyesült Államoknál, amely a legcifrább köntösökbe - újabban a demokráciaexport köntösébe - bújtatva szeretné végső soron kielégíteni az olcsó olaj iránti vágyát.

Amikor az első, 1987-es palesztin intifáda (felkelés) kitörését követő években a világ meggyőződött arról, hogy a palesztin függetlenségi mozgalom megfékezhetetlenné vált, hogy az izraeli katonák ellen eleinte használt fegyvereket, a köveket a bombák, a Jeruzsálemben és Tel-Avivban mindennapossá vált autóbusz-, étterem- és iskolarobbantások váltották fel, s ezek ellenreakciójaként az izraeli biztonsági erők már nem gumilövedékeket, hanem valódi puskagolyókat használtak, az Európai Közösség elhatározta, hogy egységes külpolitikát dolgoz ki a helyzet rendezése érdekében, hogy ellensúlyozza az Egyesült Államok Izrael-párti hegemóniáját a térségben, és növelje az Európa iránti szimpátiát és a kontinens befolyását a Közel-Keleten.

Európa vezető országainak kormányai akkor még nem tudták, hogy egy szinte lehetetlen, megvalósíthatatlan feladatot tűztek ki maguk elé. A palesztin-izraeli viszály ugyanis nem különíthető el az egész Közel-Kelettől, mert némi túlzással ugyan, de mondható, hogy az maga a Közel-Kelet. A Közel-Kelet viszont szorosan kapcsolódik a Közép-Kelethez, illetve Észak-Afrikához és Ázsiához. S amennyire a Közel-Kelet megosztott, legalább annyira különböző az Európai Unió tagállamai kormányainak hozzáállása a térség országaihoz. Egyeseket szoros történelmi kapcsolatok fűznek egy-egy országhoz, másokat a meglévő, vagy kívánt gazdasági kapcsolatok befolyásolnak irányukba, megint másoknak viszont semmi közük sincs hozzájuk. Ha mindehhez figyelembe vesszük, hogy az Európai Unió önmagában sem egy egységes tömb, a világ más térségeihez, kiváltképp a Közel-Kelethez viszonyuló külpolitikájában jobb híján csak tendenciákat, irányvonalakat és szándékokat láthatunk.

Tekintettel arra, hogy – területi adottságai, hiányzó hatalma, valamint eltérő kultúrája miatt – az Európai Unió még a nem létező, de igencsak kívánatos egységében sem befolyásolhatná igazából a közel-keleti történéseket, be kell látni, hogy ezek a történések önmagukban, önmagukért és gyakran egymás ellenében működnek. Az elemző, ha mégis képet akar alkotni a két térség kapcsolatáról, csak annyit tehet, hogy azonos tulajdonságaik, adottságaik alapján csoportosítja a közel-keleti országokat, s e csoportok szerint elemzi Európa hozzájuk való viszonyát.

E csoportosítás egyik lehetősége az aktuális, illetve nem aktuális közel-keleti (közép-keleti, észak-afrikai) történések eseményeihez való viszony. Az előbbiekhez tartozhat Irak, az izraeli-palesztin békefolyamat, Szíria, Libanon és Líbia, a másikhoz a viszonylag békésebb közel-keleti országok csoportja, mint Egyiptom, Jordánia, vagy az olajbirodalmak. Egy harmadik csoport pedig azoké a közel-keleti országoké, amelyek semmilyen tekintetben nem sorolhatók az előző két csoportba, de egymással is összehasonlíthatatlanok, mint például Törökország, vagy Szaúd-Arábia.

Európa és az iszlám: Irak

Kezdjük mindjárt Irakkal. Amíg az Egyesült Államok el nem indította a Tigris és az Eufrátesz folyók közötti ország elleni „felszabadító” háborúját, addig tiszta és világos volt róla a kép: egy agresszív, hódító szándékú, a fejlett világ ellenében működő, diktatórikus rendszerű ország volt. Azóta azonban, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei külső beavatkozással, erőszakkal szüntették meg az ország addig jellemző tulajdonságait, a Közel-Kelet mellett lévő, s azt igen erősen befolyásoló, közép-keleti államban ma dúl az anarchia, a lakosságot fegyveres bandák terrorizálják, amelyek naponta tucatszámra gyilkolják saját honfitársaikat és a „demokrácia külföldi szállítóit”. A velük szemben álló, külső támogatással „demokratikusan” megválasztott hivatalos kormány s annak erőszakszervezetei naponta történő megtizedelésük miatt cselekvésképtelenek, és még csak remény sincs arra, hogy ez a helyzet egyszer jó irányba változzék.

Nem szeretném most elemezni az Irakot megszállva tartó szövetséges katonai erők taktikáját és stratégiáját, azok helyességét vagy helytelenségét, de fontos szólni az Európai Unió szerepvállalásáról a Szaddám-rezsim megdöntésében.

Az uniós országok hozzáállása az amerikai szándékhoz markánsan tükrözi az Európai Unió megosztottságát, véleménykülönbségét az egész Közel-Keletre és az iszlámra vonatkozóan. Mert a Közel-, illetve Közép-Kelet és az ahhoz való hozzáállás nem más, mint a keresztény világ hozzáállása az iszlám világhoz. Bármennyire is azt hangsúlyozzák Washingtonban, hogy nem az iszlám hit, hanem az abba burkolt terrorizmus ellen vívnak harcot Irakban, a háború mégis egy hódító vallás, annak képviselői, az iszlám fundamentalisták és azok terrorja ellen folyik. Ez a tényező alakítja nagyrészt Amerikának, illetve szövetségeseinek a többi közel-, közép-keleti, észak-afrikai és ázsiai ország, illetve vallási közösség melletti vagy elleni politikáját.

Az iraki inváziót, miként köztudott, az Európai Unió három legnagyobb alapító állama háromféleképpen ítéli meg. Nagy-Britannia, mint az Egyesült Államok leghűségesebb csatlósa, minden erővel támogatta, akár hazugságok árán is. Németország, amely a legújabb kori történelem utolsó fél évszázadában Európa leginkább háborúellenes országává vált, minden tekintetben elutasította. Franciaország pedig, félve saját iszlám vallású állampolgáraitól, kézzel-lábbal tiltakozott ellene. Félelme az egykori marokkói, algériai, stb. gyarmatainak franciásított állampolgáraitól nagyobb volt, mint az a félelme, hogy kívülállása miatt a fejlett világ nemzetközi közössége kiveti magából. A kisebb és szegényebb uniós országok a háború utáni nagy gazdasági lehetőségekben reménykedve Amerika és Nagy-Britannia mellé álltak, de csak addig, amíg saját bőrükön nem érezték az iszlám kegyetlen revansát. Mint Spanyolország, amelynek kormányzata belebukott az Irak elleni szövetségben való részvételbe, vagy Olaszország, amely gyökeréig megrendült halálos áldozatai számát látva, s a többi ingadozó, rettegő, önálló döntésre szinte alig képes gyenge európai állam.

A világ forrpontja: Izrael és Palesztina

Más a viszonya Európának a klasszikus Közel-Kelethez, vagyis Izraelhez és a palesztin autonómiához. Izrael, mint a Közel-Kelet legdemokratikusabb és katonailag legerősebb, mindazonáltal területileg legkisebb országa, és a palesztin autonómia, amely a térség leggyengébb, legösszetettebb, legellentmondásosabb, kialakulatlan, anarchisztikus, területileg megosztott tömbje a nagyhatalmak ütközőpontjává és erőpróbájának színhelyévé vált az utóbbi másfél évtizedben. Noha sem Izrael, sem a palesztin autonómia nem tudna meglenni az Egyesült Államok és az Európai Unió nélkül, mégis e kettő a térség legfegyelmezetlenebb, a nagyhatalmak intelmeinek, követeléseinek, igényeinek leginkább fittyet hányó közössége. Hogy ez a térképen alig látható, összesen még 10 millió lakost se magában foglaló terület mégis az egész világ forrpontja, az részben szintén a vallási gyökerekre vezethető vissza. Azért részben, mert az egyik esetben egy olyan államról (Izraelről) van szó, amely egy nép származása miatti üldöztetéséből, majdhogynem európai szintű teljes megsemmisítéséből és évezredes szenvedéseinek árán alakult meg az arab - iszlám - világ közepén. A zsidó állam a nemzetközi közösség, az emberi humánum, az etika és a bűntudat akaratából született meg, de már „anyaméhében” is szálka volt az iszlám világ szemben. A vallásra, a hitre, a származásra, az ősi földre hivatkozva alapították meg, mégsem a vallási ellentétek szították és szítják az ellenségeskedést a két egymás mellett élő nép, a zsidó és a palesztin nép között. Egy még ősibb, még markánsabb faktum rejti magában a viszály forrását: a föld.

A palesztinok - legyünk tárgyilagosak - nem zsidóznak. A palesztinoknak a cionizmussal van bajuk. A cionizmus lényege röviden annyi, hogy a zsidók éljenek Izrael földjén. És bármennyire köztudott is, itt is el kell mondani: Izrael földjén a múlt század végéig, 2000 éven át szinte alig éltek zsidók. Ám egyszer csak megjelentek, elkezdték elfoglalni és megművelni ókori őseik földjét, melyet akkor már a 2000 év alatt ott élők csak a magukénak tudtak.

E cikknek nem feladata, hogy elemezze, igazságos vagy igazságtalan volt-e a hazájukból egykor elűzött, a világ számos területére szétszóródott zsidóknak lehetőséget adni arra, hogy visszatelepüljenek Cion földjére. A tény, hogy az államalapításkor ott élő alig 600 ezer zsidó száma mára megtízszereződött, s ennek a lakosságnak élettér kell. A világ ezt ma már nem vitatja, az 1947-es ENSZ-határozat megmásíthatatlan, a vita csak azon folyik, mekkora is az a terület, amelyen a természetesen és a folyamatos bevándorlás miatt még inkább szaporodó zsidó közösség éljen, és mekkora az, amelyen a szintén természetesen szaporodó, és onnan egykor elűzött vagy elmenekült palesztin lakosság, illetve annak utódai éljenek.

Az Egyesült Államok pénzzel, szép szóval, időnként erőteljes politikai nyomással igyekszik hatni mindkét félre, de - ha másért nem, hát 5 millió zsidó választópolgára kedvéért - inkább Izrael pártján áll. Ezzel szemben az európai országok, főként (és ismét) Franciaország a pro-arab szemléletet képviselik. Ezt a legjobban a két intifáda (1987–1993-ig és 2000-től napjainkig) ideje alatti térségbeli diplomáciai mozgások bizonyítják. Míg a tavaly novemberben elhunyt palesztin elnökkel, Jasszer Arafattal élete utolsó három évében George Bush, az Egyesült Államok elnöke szóba sem állt, addig az európai országok többségének diplomatái vagy külügyminiszterei egymásnak adták a kilincset a ciszjordániai Ramallahban elszigetelt palesztin vezető főhadiszállásának ajtajában. Izraelnek az a kijelentése, hogy az a külföldi diplomata, aki Arafatnál járt - ha külügyminiszter is - nemkívánatos személy Jeruzsálemben, nemigen tartotta vissza a palesztin vezetővel való kapcsolattartástól az európai látogatókat. Az egyetlen dolog, amiben Európa egyetértett a Fehér Házzal, az volt, hogy „rendet kell teremteni a Szentföldön”, és ehhez az ENSZ-t és Oroszországot is segítségül híva - vagy talán eltűrve részvételüket - kidolgozták az „Útiterv” nevű, születésekor mindenképpen, de még ma is utópisztikusnak tűnő rendezési tervet a zsidó állam és a palesztin autonómia között, amelynek végső célja egy önálló palesztin állam megteremtése. A rendezéshez történő közeledéshez „jól jött” Jasszer Arafat halála, mert a történelmi akadály (Arafat) megszűnése után sikerült - legalábbis átmenetileg - egy olyan palesztin kormányt létrehozni, amilyen például Irakban is kívánatos volna.

Csakhogy a palesztinoknak is megvannak a maguk terroristái, terrorszervezetei, amelyek pillanatnyilag több ésszel, mint az irakiak, nagyobb gyakorlattal, és több rafinériával - ahogy ők mondják: átmenetileg - némaságra ítélték a fegyvereiket, hogy demokratikus úton jussanak a hatalomhoz. Vezetőiknek túlnyomó többsége ma már nem revolverrel hadonászó, lázadó, kockás kendős, fanatikus muzulmán, hanem az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország legjelesebb egyetemein végzett, sötét öltönyös, angolul, franciául perfekt beszélő orvos, mérnök, tanár.

A palesztinok ma már ott tartanak, hogy az évtizedek óta oly hőn vágyott és július 17-ére kiírt demokratikus parlamenti választásokat maga a Palesztin Hatóság és a hivatalosan elismert Palesztin Felszabadítási Szervezet, a Fatah elnöke, Mahmúd Abbász halasztotta el, mert attól tart, hogy az amerikai bábáskodással létrehozott új palesztin kormányánál jóval népszerűbb, a társadalmi, politikai, gazdasági és szociális feladatokat valójában ellátó szervezet, az évtizedes múltú Hamász győzne fölöttük, miként az a közelmúltban lezajlott helyhatósági választásoknál is történt. (Arra a kérdésre, hogy mikorra tudna felkészülni a Fatah a választásokra úgy, hogy képes legyen azokon győzni is, senki sem tud ma választ adni.) A választásokat azonban meg kell tartani, ha nem júliusban, akkor novemberben, vagyis mindenképpen záros határidőn belül. De hogy mi történik majd a Hamász győzelme után, az a mesés Közel-Kelet rejtélye.