adó, adótörvények
Adózás, helyi adók
AJKP
AJKSZP
AJTP
Alkalmazás
Alkotóház
Államigazgatás
Állatbarát
Állattartás
Belföld
Beruházás
Biztosítás
Civil hírek
Család
Dél-Alföldi Régió
Egészség
Egészségügy / szociális intézmények
Egészségügyi ellátás
egyenlő bánásmód és esélyegyenlőség
Egyenlő esélyek
Egyházak
Elektronikus ügyintézés
Életminőség
Életmód
Építési ügyek
Építészet
Érdekességek
Érzelmek
EU
EU pályázatok
Európa jövője
e-ügyintézés
Fejlesztés
Felhívás
Fiatalok
Foglalkoztatás
Gasztronómia
Gazdasági és kereskedelmi potika
Gazdasági hírek
Gazdaságpolitika
Hazai sport
Helyi önkormányzat
Helyi szolgáltatások
Ifjúság
Információ
Informatika
Innováció
Interjú
Internet
Internet / multimédia
Intézmény
Jegyzet
Jótékonyság
Jótékonysági rendezvények
képviselő-testület
Kiállítások, konferenciák
Kitüntetés
Koncert
Konferencia
Konferencia
Könyvismertető
Környezet
Környezetvédelem
Közbiztonság
Közérdekű információk
Közlekedés
Közlekedési információk
Közösség
Közvélemény
Kultúra
Kulturális programok
Megvalósult fejlesztések
Miniszterelnök
Munkaerőpiac
Műsorok
Nemzeti Fejlesztési Terv
Nemzetiségi ügyek
Nyilatkozat
Nyugdíjasoknak
Oktatás
Oktatás és képzés
Önkormányzat
Pályázat
Pályázatok
Politika, közélet
Portré
Programajánló
Rendezvény
Rendőrségi hírek
Sport / fittness / szabadidő
Sportrendezvény
Szabadidő
Szociális ügyek
Szociálpolitika
Társadalmi kirekesztés
Társadalom
Távközlés
Történelem
Tudás
Tudósítás
Turizmus
Ünnepi híradások
Vállalkozások, cégek
WRC-európai hálózat
|
Nem szeretem Magyarországot
Nem szeretem olyannak, amilyen. Amilyenné lett. 1989 előtt hihettük azt, hogy a rendszer a hibás mindenért. Társadalmunk, életünk, tudatunk eltorzulásáért. Ma, tizenöt évvel az után, hogy kezünkbe vehettük országunk, társadalmunk, önmagunk alakítását, nincs már alibink. Mi vagyunk felelősek azért, amik s amilyenek vagyunk. Ez persze így nem igaz. Mert mindent ennek az országnak köszönhetek. Azoknak, akik a földeken, gyárakban, iskolákban dolgoztak, tanítottak, s ezzel lehetővé tették, hogy a gondolatok szabad világában éljek akkor is, amikor az ország fuldoklott a szabadság hiányától. Mégis azt kell mondanom most, hogy nem szeretem ezt az országot. Nem szeretem olyannak, amilyen. Amilyenné lett. 1989 előtt hihettük azt, hogy a rendszer a hibás mindenért. Társadalmunk, életünk, tudatunk eltorzulásáért. Ma, tizenöt évvel az után, hogy kezünkbe vehettük országunk, társadalmunk, önmagunk alakítását, nincs már alibink. Mi vagyunk felelősek azért, amik s amilyenek vagyunk. Igaz, van bőven okunk az örömre és az elégedettségre is. Mert sok minden jobbra fordult. Kiépültek a demokrácia és a piacgazdaság intézményei, megnyíltak a határaink, visszafogadott minket Európa, néhány év mélyrepülés után gazdaságunk pályája újra fölfelé ível, élvezzük a szabadság gyönyörűséges örömeit. De ha alaposabban körülnézek, egy olyan ország, egy olyan társadalom képe bontakozik ki előttem, amelyet nehéz szeretni. Vagy mondhatnám inkább úgy, hogy nem szabad szeretni. Nem szabad elfogadnunk olyannak, amilyen. Ezért mondom most azt, hogy nem szeretem ezt az országot. Nem szeretem például azért, mert hirtelen mindenki nagyon szeretni kezdte. Pártok, mozgalmak, városok, szónokok, himnuszok vallanak szerelmet Magyarországnak. Már csak azt várom, hogy a jobb és a baloldalon egyaránt felcsendüljenek a nemzeti nóták. Például a hajdani Hamburgi menyasszony című operett sláger-refrénje: Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország Vagy a Petőfi-versből a 19. század végén népiesített nemzeti csasztuska: Ha a Föld Isten kalapja-kalapja, A Petőfi-vers későbbi sorait-strófáit persze már nem énekelnék hozzá: S ilyen áldások dacára
Nem szeretem ezt a Magyarországot, mert pazarló. Mert hagyja tönkremenni azt, amije van. Mert ezer éven át hagyta, hogy földjeit elöntse az ár- és a belvíz, ahelyett hogy megásta volna a szükséges árkokat, csatornákat, megépítette volna a gátakat, mint tették Európa szorgalmasabb s felelősségteljesebb népei. Mit csináltunk ezer évig? Árokásás helyett mindig csak abban reménykedtünk, hogy most már majd nem jön több eső? Aztán mégis csak újra és újra a nyakunkba zúdult. És tovább tocsogunk. Nem szeretem, mert igazságtalan. Mert ezer év alatt sem tudta (akarta?) megoldani azt, hogy az országban ne éhezzenek gyerekek tíz- és százezrei, ne fázzanak télen magányos öregei. A várható életkor tekintetében pedig az utolsók között vagyunk a fejlett világban. Idegennyelv-tudásban csaknem valamennyi európai ország megelőz minket. Nem szeretem, mert az új tagországok között csak Máltán és Lengyelországban alacsonyabb a foglalkozatási szint, mint nálunk. Mert innováció tekintetében a sereghajtók között vagyunk a fejlett világban. Mert az erőszakos bűncselekmények száma folyamatosan nő (1990 100%; 2004: 160%). Mert Közép-Kelet-Európa egyik legeladósodottabb országa vagyunk, és a legnagyobb költségvetési hiánnyal küszködünk. Hogy jutottunk idáig? Hol iszogatják márkás boraikat a felelősök? Nem szeretem, mert másfél évtized nem volt elég ahhoz, hogy mezőgazdaságunkat felkészítsük az európai versenyre. Asztalunkon ősszel is argentin vagy német alma fonnyad, kertjeinkben s temetőinkben holland palánták virítanak. Nem szeretem, mert falvainak főutcáján hetven-nyolcvan kilométeres sebességgel száguldanak át barbár úrvezetői, nem törődve azzal, hogy embert, állatot gázolhatnak halálra úri jókedvükben. Nem szeretem, mert még mindig sokan kínozzák itt az állatokat. Az elmúlt napokban a közszolgálati televízió műsorvezetője újra és újra szó nélkül hagyta azokat a többször levetített jeleneteket, amelyek során fertőzés elleni védőöltözetben lévő emberek élve gyömöszöltek be kacsákat kukákba, műanyag zsákokba, majd gödörbe dobva elégették őket (még jó, ha idejében megfulladtak áldozataik). És most olvasom a hírt: szűk ketrecekben gyötörnek halálra és tépetnek szét rókákat. Mert ezen, úgy látszik, jól keresnek és szórakoznak egyébként tisztes polgárok és családapák. Folytassam? Nem szeretem, mert körülményes, bürokratikus. Mert korrupt. Mert urambátyám országgá lett újra. Mert itt vannak megint az arisztokraták, a dzsentrik, csak most éppen felső tízezernek és yuppie-knak hívjuk őket. Fenn van már megint az ernyő, és nem is mindig üres a kas. Nem szeretem, mert önámító. Régen azzal büszkélkedett, hogy „lovasnemzet”, vagy hogy hamarosan „Kelet-Európa Svájca” lesz. Ma azzal ámítja magát, hogy a „tehetségesek országa” (miközben nem becsüli meg, elűzi tehetségeit), hogy „lendületben van” (holott egyelőre még legfeljebb csak lendületesen bukdácsol), hogy „európai középhatalom” (s nem elég hangosan teszi hozzá, hogy esetleg azzá válhatna, ha politikusai és polgárai felelősségteljesen és kitartóan dolgoznának ezen). Nem szeretem Magyarországot, mert nem becsüli meg a teljesítményt. Nem szeretem, mert kevesebbet tesz, mint amire képes volna. Mert nem ismeri igazi értékeit, és nem határozta meg kellő pontossággal teendőit. Mert ide-oda ráng különböző gazdaság- és társadalomelméletek között, anélkül hogy bármelyiket is pontosan meghatározta volna, vagy bármelyiket is igazán komolyan venné. Nem szeretem, mert tehetetlenkedik, nem tud dönteni. Mert nem bízik önmagában. Mert zavaros a jövőképe, kapkod, tizenöt év sem volt elég arra, hogy kidolgozza fejlődéspályájának komoly stratégiáit. Mert még ma sem igazán tudja, hogy milyen szerepet akar játszani az Európai Unióban és a nagyhatalmak alkotta erőtérben, vagy akárcsak saját kisebb térségében. Mert hagyja, hogy lemaradjon a kelet-közép-európai országok versenyében. Mert ahelyett, hogy győzelemre törne, eleve alibiket keres a kudarcra. Vádolja a másik pártot, a világgazdasági helyzetet, s még jó, hogy nem nyúl vissza a török hódoltságig. Nem szeretem, mert nem működik. Vagy legalábbis a lehetségesnél rosszabbul működik a politika, a parlament, a pártrendszer, a súlyok és ellensúlyok rendszere, a közigazgatás, a regionális rendszer, a mezőgazdaság, az egészségügy, az oktatási rendszer, a sajtó… és sorolhatnám tovább. Persze kérdés, hogy: Működhetne-e jobban? Fejlődhetne-e gyorsabban? Válhatna-e Európa egyik sikeres országává? Finnországot és Írországot szokás emlegetni, mint két olyan országot, amely sikeresen játszotta végig a „hátulsó pár előre fuss” játékot. Minden bizonnyal lehet tőlük tanulni, de tudnunk kell, hogy körülményeik és adottságaik gyökeresen mások voltak, mint a mieink. Gondoljuk csak meg, Finnországban, a svédek visszahúzódása óta, nem volt arisztokrácia és nemesség. Agrárország volt, viszonylag kis társadalmi egyenlőtlenséggel és meglehetősen erős társadalmi szolidaritással, erős közösségekkel és protestáns munkamorállal, erős parasztpolgári-polgári öntudattal, viszonylagos társadalmi békével, 1950 és 1990 között szerencsés földrajzi helyzettel, 1990 után erős társadalmi összefogással, a társadalmat integráló (kommunikációs) hálók következetes építésével, céltudatos, jövőtudatos vezetőréteggel, kedvező világgazdasági helyzettel. És áthatotta az országot a megújulás vágya és szelleme. - A mi esetünkben e tényezők közül több is hiányzik.
Nem másolhatjuk le e két sikertörténet egyikét sem, de mindkettő szolgál nagyon is megszívlelendő tanulságokkal. Segíthetnek a szükséges gazdasági, politikai, társadalmi reformok kidolgozásában. És példát mutathatnak abban, hogy milyen társadalommá kell válnunk - nemcsak ahhoz, hogy sikeresek legyünk, hanem ahhoz is, hogy úgy érezzük: jó itt élnünk ebben az országban. Teendők sokasága vár ránk. Arról már rengeteg szó esett, hogy mit kellene tennünk gazdasági téren, az intézményi reformok terén. Hadd említsek néhány olyan területet, futólag, amelyről kevesebb szó esik, s amelyeken maguknak a polgároknak kell, kellene a vezető szerepet játszaniuk. Mindenekelőtt tisztességes, törvénytisztelő társadalommá kellene válnunk. Mert becsületes, törvénytisztelő polgárok nélkül nincs sikeres ország. Egyelőre azonban még nagyon messze vagyunk ettől. Ma még túl sok a mentség és mentegetőzési lehetőség. Könnyű azt mondanunk, hogy ugyan már miért tisztelném a törvényt, amikor a törvények nem az én érdekeimet védik; nem is szólva arról, hogy azok sem tartják be őket, akik hozták, megszavazták őket. Egymást is rongáljuk: kialakult egy ördögi kör, amelyben mindenki felmentheti magát azzal, hogy ha a másik ember nem becsületes, ő miért legyen becsületes? És kialakult egy társadalmi neurózis, az a rossz közérzet, hogy nem lehet, nem érdemes becsületesnek lenni egy olyan társadalomban, amelyben senki sem becsületes (ami egyébként nem igaz); amelyben „mindenkinek megvan a maga ára”. És ahol a becsületes ember csak pórul járhat. - Elhatalmasodott rajtunk ez az érzés, és következésképpen: szétmállik az ország. A romlásnak ez a folyamata azonban meg is fordulhat, meg is fordítható. Mert nem jó egy olyan országban élni, ahol nem lehet senkire és semmire sem számítani. Ahol nincs valamiféle rend, nem működik az együttélésnek valamiféle szabályrendje. S ha majd egyre többen érzik ennek hiányát, megteheti valaki az első lépést, mások a másodikat, harmadikat, és akár „divatba is jöhet” a becsületesség, a törvénytisztelet. Különösen akkor, ha az együttélésnek olyan szabályai s törvényei születnek, amelyek egyre hatékonyabban védik a társadalom minden tagjának az érdekeit, méltóságát, szabadságát. Akkor majd jóval többen érezzük, mondjuk azt, hogy: szeretjük ezt az országot. Fontos volna az is, hogy fokozatosan interaktív társadalommá alakuljunk át. Ettől az állapottól is nagyon messze vagyunk még. Ma a politika és a média keltette ricsaj mögött a magyar társadalom néma. Vagy legalábbis nem hallatszik a hangja. Helyette, s nem vele, beszélnek a politikában, a Parlamentben, a sajtóban, TV-ben, rádióban; vagy bolondot csinálnak belőle az ízléstelen s méltatlan talkshow-kban. Az iskolák, egyetemek ismereteket közölnek. A művelődési házak jelentős hányadát bezárták. A könyvtárak vergődnek. A folyóiratok néhány száz embert érnek el. A kávéházi kultúra lassan születik újra, igaz, a talponálló kocsmák virágzanak; „szalonok” ma nemigen vannak, egyesületből, klubból sincs elég; jól beszélgetni legfeljebb az orvosi rendelők folyosóján, a közértben és a fodrásznál vagy a kert kerítésén áthajolva lehet. Az internetes fórumok, a „blogok” még alakulóban vannak, az SMS-szubkultúra, a diszkó-kultúra és a „mall-kultúra” még nem egészen olyan, mint ahogy azt József Attila a „nép okos gyülekezeteként” elképzelte. Pedig eleven közterek, a nyilvánosság komoly terei nélkül aligha lehet sikeres ez az ország. És nehéz szeretni. Egy olyan országot is nehéz szeretni, amelyet belviszályok gyötörnek, amelyet nem fog össze, nem jár át a közösségnek, az összetartozásnak valamiféle rejtett érzete. S különösen nehéz szeretni egy olyan társadalmat, amely már-már megadta magát a sorsának, amelyben az emberek már-már beletörődtek abba, hogy a dolgok rosszul mennek, ahol már mindenre csak legyintenek, hogy: „Ugyan már, mit akarsz, hiszen Magyarországon vagyunk!” - Ez a megkeseredett, önfelmentő, önsajnáló fáradtság, ez a jelenkori patópálság vagy oblomovizmus, ez a kényelmes és renyhe kishitűség a mai magyar társadalom legsúlyosabb és legveszélyesebb betegségtünete. És a pozitív változások egyik legfőbb akadálya. Mert az igazi társadalmi megújulásokat az esetek túlnyomó többségében megelőzte, vagy kísérte a megújulás őszinte, mély vágya és szelleme. Gondoljuk csak meg, hogyan újította meg Európát mondjuk a cluny-i reform, majd később a reformáció, a felvilágosodás, a pietizmus, a romantika, a francia forradalom, illetve - a 19. és 20. században - a nemzet, a polgári haladás, a demokrácia, a szociáldemokrácia vagy az emberi jogok eszméje. És gondoljunk arra, hogy milyen hatalmas megújító erő volt Magyarország történetében a reformkori gondolkodók eszmevilága, 1867 után a polgári öntudat és haladni akarás, az államszocializmus nyomasztó négy évtizedében a szabadság és a demokrácia eszméje; 1988-89-ben pedig Európa előttünk lebegő eszményképe. És kérdezzük meg, hogy most, ma, 2005-ben, vajon lebeg-e előttünk valamilyen eszménykép? Megvan-e bennünk az újjászületés vágya, szelleme? Egy közös cél, amely lelkesíti, mozgósíthat mindannyiunkat vagy legalábbis sokakat? Ha nincs meg, az nagy baj. Ha megvan, az nagyon jó. Ha kibontakoznék egy ilyen szellem, szellemiség, akkor már talán nem is lehetne nem szeretni ezt az országot. 2005. október 23. Szerző: Hankiss Elemér |