Ma Magyarországon szabadság van rend nélkül. A javasolt új kerekasztal-tárgyalásoknak ehhez a rendteremtéshez kell elvezetniük, máskülönben üres szócséplés lesz az egész.

Kedves Elemér!

A közelmúltban közzétett, „ Nem szeretem Magyarországot” című írásod szomorú és megalapozott látlelet, csak az a cím, csak azt tudnám feledni! Ezzel ugyanis - szándékodtól függetlenül - könnyű célponttá teszed magad. Persze rögtön kifejted, hogy nem magát a hazát nem szereted, hanem azt, hogy nem éltünk jól a történelmi szerencse és saját erőfeszítéseink nyomán visszaszerzett szabadsággal. A jelent, mai viszonyainkat bíráló minden szavad igaz, sajnos könnyű tovább bővíteni bajaink, fogyatékosságaink, mulasztásaink és bűneink listáját. Ez alkalommal éppen csak említed a mindent átjáró korrupciót, és nem szólsz annak fő okáról, a gátlástalan bűnözéshez vezető fogyasztás-kultuszról. Most az okok közül egyetlent emelsz ki, a társadalmat kettészakító új politikai osztály magatartását. Én most csupán ennek a szakadéknak a keletkezésével kapcsolatos felfogásomat foglalom össze, majd tömör formában kifejtem a mai helyzettel kapcsolatos véleményemet.

Akik ma a kommunizmus bűneinek a számonkérését, a felelősségre vonást, a „tavaszi nagytakarítást” kérik számon, és ezt a semmilyen formában nem létezett „rózsadombi paktum” számlájára írják, elfelejtik, milyen volt az ország hangulata 1989-ben. 1956-ra emlékeztető egység volt abban, hogy a szocializmusnak nevezett moszkvai mintájú kommunizmus, a „proletárdiktatúra”, egy súlyos bűnökkel terhelt zsákutca, és a
Gorbacsov-féle „új gondolkodás” jóvoltából most esélyünk van ettől
megszabadulni. Egység volt abban, hogy az annyit szidalmazott nyugati demokrácia és a piacgazdaság jelenti a kiutat. Szinte mindenki osztozott a reményben, hogy Nyugat-Európa és az Egyesült Államok segítségével, csatlakozva az euro-atlanti intézményekhez, viszonylag rövid idő alatt ki lehet lábalni a gazdasági válságból, és meg lehet közelíteni a Nyugat-Európában látott életszínvonalat. Az MDF külügyi szóvivőjeként a hazai fórumokon annak a meggyőződésemnek adtam hangot, hogy évtizedeken át, ha egy tehetséges magyar igazán érvényesülni akart, annak el kellett hagynia hazáját, de most olyan viszonyokat fogunk teremteni, hogy mindenki itthon is boldogulni tudjon. A rendszerváltozás két motorja, az MDF és az SzDSz az alapkérdésekben egyetérteni látszott, a különbség az ütemben és a módszerekben tűnt csak jelentősnek. A nyári kerekasztal-tárgyalások gyors sikerét, a békés rendszerváltozást azonban kétségkívül az tette lehetővé, hogy az állampárt akkori vezetőinek jelentős része, élén Németh Miklós miniszterelnökkel és Pozsgay Imrével, fenntartások nélkül elfogadta a teljes politikai és gazdasági fordulat szükségességét, és ezt az akkori államhatalmi szervekkel - országgyűlés, rendőrség, katonaság, munkásőrség - elfogadtatta. 1989 őszén mindenki felugrott a változás vonatára, Esterházy remek megfogalmazásában „csúcsforgalom volt a damaszkuszi úton”, s a kommunizmus csöndesből hangossá váló ellenzéke el is hitte, hogy megannyi Saulusból Paulus lett. Hiszen tudtuk, hogy a 80-as években a legtöbb párttag már régóta nem hitt az általa szajkózott propagandában, csak opportunizmusból és a párttagsággal járó előnyök miatt tartott ki a rendszer mellett, miközben magántársaságban maga is cinikus hangon szidta azt. Nagy Imre és mártírtársai temetésekor és az azt követő hónapok „kegyelmi pillanatában” - csakúgy, mint az 56-os forradalom gyönyörű napjaiban - senki sem kívánt akasztásokat, újabb emigrációkat, politikai nézetekért üldözni, elbocsátani tíz- és százezreket. De a rendszerváltozást követelő tömeg őszinte bűnbánatot, önkéntes visszavonulást, a ténylegesen elkövetett bűnökért törvényes felelősségre vonást, a pártvagyon visszaszolgáltatását, a kommunisták által elkobzott tulajdon visszaadását, az elszenvedett jogsértések jóvátételét és kárpótlását kívánta.

Ahogy én láttam akkor és ma, a nemzeti egyetértést a kerekasztal-tárgyalásokat lezáró egyezménynek az SzDSz és az akkori Fidesz részéről történt alá nem írása, a „négyigenes”, valójában szükségtelen népszavazás kikényszerítése, az MDF-re szórt méltánytalan és magalapozatlan vádak (nacionalizmus, antiszemitizmus, „mucsai”-ság, kommunistabérencség), igen nagymértékben pedig a sajtó új keletű pártossága verte szét. A választásokon győztes MDF - főként az előbbiek miatt - nem szerzett elegendő többséget eredeti programja teljes körű végrehajtásához, ehhez hozzájött még a koalíciós partnerek széthúzása, az Alkotmánybíróság steril jogértelmezései, a köztársasági elnök pártossága, s az, hogy a sajtó, a média szinte egyöntetűen az ellenzék mellé állt. Az MDF és az SzDSz önemésztő harcai árnyékában, a választások előtt végbement spontán privatizációt folytatva, a joghézagokat kihasználva, az elvtársi időkből megmaradt összefonódásokat felhasználva, nem kis mértékben pedig a nyugati kapitalistákkal már kiépített baráti és üzleti kapcsolatokra építve, a régi kommunista elit korábbi politikai hatalmát sikerrel alakította át gazdasági hatalommá, s ez vezetett az 1994-es részleges visszarendeződéshez. A választások vesztesei Horn Gyulában nem a keletnémetek kiengedését ügyesen kisajátító és ezért Nyugaton népszerű, újsütetű szociáldemokratát, hanem az elenyésző számú 56-os hazaáruló egyikét látták, a kormányához csatlakozó SzDSz-ben pedig a rendszerváltozás elárulóját. Akkor még csak szerényebb keretek között indult meg a régi rendszer képviselőinek visszaáramlása a közigazgatás irányító pozícióiba (a gazdaság és a média jelentős mértékben már a kezükben volt, illetve eleve ott maradt), ami az 1998-as választások után szükségképpen személycserékhez vezetett. A 2002-es választást követően az „árokbetemetés” puszta jelszó maradt, a pártsemleges közigazgatás, az Antall József által megvalósítani próbált nyugat-európai modell, végképp lekerülni látszik a napirendről. A gazdasági várakozásaiban csalódott társadalomban mindez a többségben kiábránduláshoz és passzivitáshoz, illetve az opportunista helyezkedés visszatéréséhez vezetett, egy hangos kisebbség pedig a politikai radikalizmus és az ideológiai bornírtságok különféle válfajaiban kereste és keresi a megoldást.

Az Általad adott látlelet okai között azonban a végletes politikai megosztottság csak az egyik, szerintem fontosabb az erre épülő, de önállósuló egészségtelen mentalitás, társadalmunk egészségtelen közgondolkodása. Az új köztársasági elnök első beszédében már rámutatott a legfontosabb értékek, köztük a hazafiság leértékelődésére, de ehhez tartozik a múlt terjedő negligálása, az iskolai oktatás minőségének hanyatlása, sőt tudatos gyöngítése, a bűncselekmények nem kellő erélyű üldözése és ennek megideologizálása, a közösséggel szemben az individualizmus és az önzés felmagasztalása. Sokat változott a deviancia fogalma és megítélése, de nagy hibának tartom, ha ez a drogfogyasztás és a homoszexualitás propagálásához vezet. A társadalom betegségének a tüneteit tapasztaljuk a mindennapi élet szinte minden területén (amire olyan találóan mutatsz rá), az iskolában, az igazságszolgáltatásban, a család szétesésében, az abortuszban, a tavalyi népszavazásban, különösen pedig a tudat(de)formálásban élenjáró kereskedelmi televíziók és rádiók műsorait elöntő igénytelenségben és rossz modellekben. Sokan azt hiszik, hogy minden rossz forrása Amerika, az ottani tömegkultúra. Nem vagyok éppen rajongója az utóbbinak, de azért ki kell mondani, hogy az amerikai nyilvános csatornákon tilos az erőszak, az erotika (ami túlzásokhoz és prüdériához is vezet), elképzelhetetlen a cinikus hang, a kötelességüket teljesítő katonák, rendőrök, tűzoltók munkájának lekicsinylése, a sztárok pedig memcsak a szórakoztatóiparból kerülnek ki, de a helytállás, az önzetlenség, a szorgos munka hőseibol is.

Aki csak önmagának és a mának él, nem gondolva sem embertársaira, sem a jövőre, elsősorban az követi el az Általad joggal ostorozott cselekedeteket. Arany János 1867-ben a telhetetlen és a valóságtól elrugaszkodott politikai radikálisokat bírálta:

Deák Ferenc! megélünk mi
Kend nélkül;
Kívánjuk a szabadságot
Rend nélkül.

Ma Magyarországon szabadság van rend nélkül. A rendhez elengedhetetlenek a jó törvények és a betartásukon őrködő intézmények. Eredményes működésükhöz azonban szükséges a társadalom egyetértése és támogatása. A javasolt új kerekasztal-tárgyalásoknak ehhez a rendteremtéshez kell elvezetniük, máskülönben üres szócséplés lesz az egész.
Barátsággal köszönt

Jeszenszky Géza

2005. október 23.

Szerző: Jeszenszky Géza
Publikálás dátuma: 2005.10.24 17:10