Az erőszakhullám értelme világosabbá válik, ha a nyugati civilizációt ideáljai tükrében vizsgáljuk. Mert ki mást állít főként proletárjai, a külvárosi fiatalok elé hős-ideálként, mint azt a Terminátort, aki aztán Kalifornia kormányzója lesz. Nemcsak filmen, hanem ténylegesen. - Egy civilizáció válsága a francia események tükrében.

A kijárási tilalom képei: kihalt lakótelepeken fegyveres járőrök, vas- és betonvilág, mintha egy vasbetonfüggöny választana el két egymással szemben álló világot, jelezve a társadalom mély megosztottságát. A szükségállapot látszólagos nyugalmában a francia közvélemény próbál konszenzusra jutni, hogy elkerüljék a polgárháború látszatát. Az erőszakos cselekményekhez képest meglepően nagyvonalú megértésről és szolidaritásról tanúskodik a francia sajtó. Belátják a társadalomban létrejött szakadást, a francia modellnek tartott integrációs politika kudarcát, a be nem tartott választási ígéreteket, jóval több szolidaritást követelnek, elismerve az állam és a társadalom felelősségét, ahelyett hogy gyáván a külvárosi „csavargókra” hárítanák az egész kollektív felelősséget a történtekért. Mindez szép és jó. Sőt, túl szép nyilatkozatokat hallunk ahhoz képest, hogy miről beszélnek közben a képek. Rohamrendőröket, tűzoltókat és megint rohamrendőröket látunk, amint futurisztikus sisakban járőröznek a külvárosok kísérteties éjszakai megvilágításában. A közrend őrei mintha asztronautákként érkeztek volna egy idegen bolygóra. Épp ez a bökkenő. Egy világ választja el őket azoktól, akiket többnyire távolról mutatnak, vagy árnyékként kerülnek címlapra, de azt láthatóan nem akarják mutatni: ők hogyan válnak a velük szemben alkalmazott állami és társadalmi erőszak áldozataivá. Mindez belevész a demokrácia hosszú és meglehetősen sötét éjszakájába. Márpedig ha a közbeszéd csak szóban ismeri el, hogy a külvárosi fiatalok áldozatok, miközben a képeken ezt nem mutatják, sőt megbélyegzik őket, az a problémát elkendőző korábbi képmutatás folytatását jelenti. Mintha mi sem történt volna. Így az alapproblémák továbbgörgetését és a valósággal való szembenézés elkerülését már a válság politikai és médiakezelésében tetten érhetjük. Sőt, a közrendet közerőszakkal „helyreállító” szükségállapot kontextusában elhangzó ígéretdömpingben akár a szociális képmutatás és a válság súlyosbodását is felismerhetjük.

Ha csak francia problémáról lenne szó, akkor nem tartana úgy a nyugati világ a konfliktus terjedésétől, aminek első jelei rögtön megmutatkoztak Belgiumban és Németországban. Mitől tartanak ennyire, ha nem attól, hogy az eddig lappangó mély civilizációs válság most nyilvánvalóvá vált, mint a sokáig idealizált nyugati civilizáció és az ipari társadalom globális válsága. Az itt-ott megjelenő neomarxista kritika sem vezet sokkal messzebbre, tekintve, hogy a marxizmus is annak az ipari társadalomnak az ideológiája volt, amelyiknek globális válságát látjuk a francia zavargásokban és a fő globális események hátterében, az olajháborúkban éppúgy, mint a globális felmelegedésben vagy a tömeges ipari urbanizáció által felfokozott és apokaliptikusan mediatizált katasztrófákban.

A szovjet típusú marxista rendszerek történelmi bukása csupán ideig-óráig tűnhetett a nyugati civilizáció győzelmének, míg mára kiderült, hogy valójában inkább az egész ipari társadalom összeomlásának kezdetét jelentette a legnyíltabban ipari ideológiára épülő kommunista rendszerek bukása. Nyugaton sem ártana ennek tanulságaival számolni, nálunk Kelet-Közép-Európában azonban még sürgetőbbnek tűnik, hiszen a francia eseményekkel alkalmasint arról kapunk figyelmeztető képet, hogy a máig vak bizalommal alkalmazott nyugati modellek hova vezethetnek. Érdemes tehát az események konkrét példáin keresztül feltárni e civilizációs válság okait és hátterét.

Gyarmattörvényt a csőcseléknek: az olcsó munkaerő ára

A válság akkor robbant ki, mikor az elnöki ambíciókat dédelgető belügyminiszter, a szegről-végről magyar származású Nicolas Sárközy „csőcselék”-nek nevezte a külvárosi fiatalokat, akik tiltakoztak két, rendőrök elől menekülő társuk halála miatt, melynek körülményeit máig vitatják. A belügyminiszter úr nyilván megfeledkezett arról, hogy hivatalból éppen ő tartozik a legnagyobb felelősséggel azért, ha az országában „csőcselék” van, mivel ez éppen az ő köztársaságának csőcseléke, mely ráadásul általa egyenlő jogokkal képviselendő állampolgárokból áll. Így alkalmasint joggal leckéztetik meg demokráciából, mikor lemondását követelik, mert az ő mandátuma minden állampolgár egyenlő és részrehajlás nélküli képviseletére szólt. Ugyanígy egy kormány legfőbb feladata a társadalmi béke és a törvények integritásának megőrzése, márpedig a rendkívüli állapot és a statáriális törvénykezés bevezetése az algériai gyarmatháborúból örökölt törvény alapján (amire még a 68-as diáklázadás idején sem volt példa) annak a nyilvánvaló jele, hogy a kormány nem tudta betölteni legfőbb demokratikus funkcióját, és a közrend helyreállítása címén az erőszak kollektív eszkalációját idézte elő. Az amúgy is reményvesztett tömegek lázadását végképp elkeseredetté és radikálissá tette egy olyan gyarmattörvény alkalmazása, melyet eredetileg az ő szüleikkel szemben alkalmaztak az algériai háború idején.

Nyilván nem csupán egy miniszter vagy egy kormány felelős azonban a kialakult helyzetért, hanem a társadalom egész rendszere. Mert ha a „problémás” külvárosi proletariátust zömében a gyáriparban alkalmazott vendégmunkások mára munkanélkülivé vált családjai alkotják, akkor ezért a mára alapvetően elhibázottnak bizonyult iparosítás és az általa kierőszakolt ipari társadalom felel. A tömeges iparosítás fázisában úgy „importálták” emberek ezreit és millióit vidékről és a volt gyarmatokról, mint valami jó haszonnal kecsegtető olcsó árut. Amikor meg kiderül, hogy nagy árat kell fizetni ezért az egykor olcsónak tűnő munkaerőért, akkor meg őket okolják, nem a saját iparosítási koncepciójukat. Az ipari társadalom globalizációjával a gyárakat a megint olcsóbb munkaerővel kecsegtető Kínába, Kelet-Európába vagy máshova telepítették át, a megmaradt gyárakat pedig automatizálták, így többé nem volt szükség a korábbi vendégmunkásokra, sem gyermekeikre és hozzátartozóikra. A ma globálisan olcsóbbnak tűnő kínai, keleti vagy más nem-nyugati munkaerőért azonban bizonyára még nagyobb árat kell majd fizetnie a Nyugatnak, amikor kiderül, hogy globalizációja nem végleges világtörténelmi győzelmét jelenti, hanem dominanciájának elvesztését és a nyugati civilizáció végét. Félrevezető tehát a bevándorlás rémével fenyegetőznie, mert a Nyugatot sokkal inkább fenyegeti saját cinikusan és rövidlátón profitorientált társadalmi-gazdasági rendszere és annak strukturális felelőtlensége, mikor nem akarja kifizetni az általa tévesen olcsónak vélt munkaerőért annak valódi árát. Nem beszélve a gyarmatosítás történelmi felelősségéről és áráról. A mai bevándorlókat persze nem úgy „importálják”, mint egykor a vendégmunkásokat, mivel a gyáripar eltűnőben van, de talán nem kellett volna a föld minden országát erőnek erejével meggyőzni arról, hogy a nyugati rendszer a legjobb, az egyetlen „szabad és civilizált világ”, vagy nem kéne most csodálkozni, hogy az erről sikeresen meggyőzött szerencsétlen emberek a Nyugat paradicsomi világában akarnak élni. Főleg miután arról is igyekeztek meggyőzni őket, hogy az ő országuk nyomorult, civilizálatlan ország, ahol nincs szabadság, hacsak nem nyugati import formájában.

Essence: a lényeg és a benzin

A sajtó figyelmét mintha elkerülte volna az erőszakos cselekmények erősen szimbolikus jelentése. Ha valóban csak a „csőcselék” rabszolgalázadásáról lenne szó, akik semmit és senkit nem kímélnének, akkor már több száz halott lenne, és a gazdag negyedeket rég feldúlták volna. Ezek a fiatalok viszont a saját külvárosaikat, saját környezetüket pusztítják - éppúgy, mint az ipari társadalom, melynek gyermekei. Lerombolják a társadalmi gondoskodást jelképező iskolákat, ahol ingyen képzést kapnak, és a szociális intézményeket is, ahonnan segélyeket kapnak, ami egyértelműen azt jelzi, hogy nem kell nekik alamizsna egy olyan társadalomtól, amelyik nem fogadja be és csőcseléknek tartja őket. Valóban, jelentős részük nem válhat francia állampolgárrá, ha például szülei sem azok, bár ők már Franciaországban születtek, francia állami iskolában tanultak és mindig ott éltek, más nyelvet nem is beszélnek, csak a franciát. 18 éves korukban mégis hivatalból megkérdezik tőlük: akarnak-e francia állampolgárok lenni, mert ők akkor válnak azzá. Végképp kitaszítottnak érezhetik magukat, mikor az állam gyarmatháborús törvényre hivatkozó szükségállapottal és statáriális bíróságokkal lép fel velük szemben, ami hosszú időre felbonthatatlan véd- és dacszövetséggé kovácsolja egységüket a lázadásban. Így az állam és a társadalom elutasítása és a lázadás belső szolidaritása szocializálja őket közösséggé az állammal szemben, aminek következményei szinte beláthatatlanok. A belügyminiszter és a kormány így vélt választási ambícióktól vezérelve legalább annyira a tűzzel játszik, mint „csőcseléke”.

A vitrinek bezúzása és főként az autók felgyújtása szintén szimbolikus, mert annak a fogyasztói társadalomnak a jelképeit rombolják így, amelyik őket létrehozta, és mégis el van zárva előlük. Tetteik erős szimbolikája mellett nincsenek pozitív követeléseik vagy ideológiájuk, melyből egy új világ képe rajzolódna ki, csupán a nyugati civilizáció ideológiáját és erőszakosságát viszik végső következményeiig. Csak azt teszik, amit társadalmuk normatív érvénnyel rájuk kényszerít és elad nekik a médiákkal, akciófilmekkel és főként a videójátékokkal, melyek évek óta az utcai harcra edzették és hergelték őket. A globális iparosítás gyártotta le nekik egész nyomorult lakótelepi életüket, a csődött valló ipari társadalom rakta őket utcára embertelen és erőszakos módon. A francia sajtó a kezdetben felmerült számos elnevezés közül találóan választotta ki a „ városi erőszakhullám ” (violences urbaines) kifejezést, mely jól jelzi, hogy a zavargások egy mélyebb, strukturális városi erőszak nyíltan felszínre kerülő megnyilvánulásai, melyek az ipari társadalom urbanizációjának erőszakosságát és embertelenségét mutatják meg. Olcsónak tűntek a lakótelepek az iparositás „hőskorában”? Most megtudjuk az árát. És nem a külvárosi fiatalok követelték, hogy lakótelepeket építsenek nekik, ahogyan az ipari társadalom fetisizált anyagi értékeire épülő Mad Max értékrendjét sem ők hozták létre, a maga technológiai ideáljaival, álomautóival és olajért folytatott harcának egész szánalmas ipari mitológiájával. A benzin (essence), franciául lényeget is jelent. A francia fiatalok tehát a lényeget, civilizációnk esszenciáját lobbantották lángra. Az ipari társadalom felelőssége, ha megfeledkezett arról, hogy lényege szerint milyen gyúlékony és robbanékony. Tulajdonképpen hálás lehet, hogy a mostani zavargások egy ökokatasztrófánál jóval veszélytelenebb formában emlékeztették erre.

Az autó tehát nem véletlenül a gyújtogatások fő célpontja, mert az ipari civilizáció komfort-illúziójának és ökológiai képmutatásának legfőbb esszenciális jelképe, mely mélységes agresszivitását dicsőített ideál formájában mutatja meg. Az autó fetisizálása pedig kulcsszerepet játszik az urbanizáció fetisizálásában, ami az erőszakos iparosítás következménye. Elég logikus, ha vesszük a fáradságot, hogy végiggondoljuk.

A külvárosi fiatalok által most felgyújtott autókat azelőtt szüleik szerelték össze az autógyárakban, ahonnan az automatizáció és globalizáció miatt elbocsátották őket, egyszóval az autók számukra nyomoruk fő jelképei és aligha meglepő, ha most tűzzel-vassal próbálják kifüstölni életükből.

Pontosan azért olyan megbotránkoztató, hogy a „városi erőszak” most nyíltan megjelenik az utcán, mert benne a városiasodás bevallatlan erőszakosságát látjuk nyíltan megjelenni, azt az ipari urbanizációt, mely a külső természetet éppúgy megerőszakolta, mint az emberi természetet. És ez a mélységes erőszak, az igazi városi erőszak akkor is megmarad, ha erőnek erejével elfojtják nyílt utcai megnyilvánulásait. Ha egy civilizáció állítólagos gazdagságát a természeti javak és emberek tömeges ipari kizsákmányolására építi, beleértve ebbe egy alapvetően egyenlőtlen „szabad piaci” feltételekre épülő világgazdasági rendszert, mely mégiscsak a gyarmatosítás örökségét viszi tovább, egyszóval amikor egy rendszer ilyen erőszakos, és erőszakossága éppen urbanizációjában nyilvánul meg legjellemzőbben, akkor nem kéne meglepődnünk, amikor szembesülnünk kell a felszínre törő „városi erőszak” megnyilvánulásaival.

Sajnálatosan negatív és agresszív módon, de a lázadó fiatalok mégiscsak a célba vett intézmények jelképes érvényét demonstrálják, a köztársaság szociális integrációs intézményeinek illuzórikus esélyegyenlőségre épülő képmutató működését és mély válságát mutatják meg tüntetőleg, a maguk módján. E tekintetben viselkedésük cseppet sem kevésbé cívis magatartás, mint azé a belügyminiszteré, aki csőcseléknek nevezte őket, és hivatalából adódó képviseletük helyett kiközösítette őket, feltehetőleg azon az alapon, hogy úgysem szavaznának rá. Pedig nem kéne a szavazatmarketinget összetéveszteni azzal, amit a görögök demokráciának neveztek el. Épp az a legdrámaibb ebben a konfliktusban, hogy az állam csőcselékénél is nagyobb erőszakot alkalmaz, miközben e „csőcselék” sok tekintetben demokratább módon viselkedik, mint kormánya, például amikor a képviseletüket nyíltan megtagadó belügyminiszter lemondását követelik.

Az állami erőszak sokkal súlyosabb, mert kollektív, és így erőszakosságát az egész társadalomra kiterjeszti, sőt rákényszeríti mint szükségállapotot. A lázadó „csőcselék” tagjai csoportjuk nevében lépnek fel, és tetteikért ők maguk viselik a felelősséget. Az állam viszont mindannyiunk nevében alkalmaz erőszakot, mindenkit erőszakossá tesz kollektív képviseleti funkciójánál fogva, vagyis minden polgárát személyesen felelőssé teszi az általa alkalmazott erőszakért.

Bulvárdemokrácia: a demokrácia karikatúrája

A francia erőszakhullámot kirobbantó belügyminiszteri kijelentés más tanulsággal is szolgál a politikai felelősséget illetően. A nyugati média-demokrácia a mellékelt ábra szerint a politika olyan elbulvárosodásához és a demokrácia karikatúrájává váló mediokrácia kialakulásához vezet, melyben maguk a politikusok is provokatív bulvárpolitikai frázisok szintjén élik meg a politizálást, megfeledkezve a funkciójuk gyakorlásával járó történelmi felelősségről. Mintha a politikusok demokratikus képviseleti mandátumukról megfeledkezve maguk is elhinnék a tömegnek szóló média- és marketingpolitizálást, melyben a politika nem volna más, mint teátrális pártcsatározások és médiabotrányok sora, mely időnként választási promóciós kampányba torkollik. Mintha a politikus csupán valami médiafigura lenne, aki komolyabb történelmi tét nélkül mondhat szinte bármit. A tömegek menedzselését célzó statisztikus módszerekkel alaposan aládúcolt mediokrácia világában úgy tűnik, az országnak már csak kispolgári hétköznapjai vannak, és nincs történelmi sorsa. Az elfelejtett és elfojtott történelem azonban időről időre visszatér, és - mint a francia példán látjuk - meglehetősen brutálisan hozza elő a rendszer rejtett erőszakosságát, emlékeztetve a politikusokat és a közvéleményt történelmi felelősségükre és a politika valódi jelentésére, hogy az nem csak politikai marketing és médiaattrakció.

Mégis mi az értelme egy ennyire értelmetlennek tűnő erőszakhullámnak? Világosabbá válik, ha a nyugati civilizációt ideáljai tükrében vizsgáljuk. Mert ki mást állít főként proletárjai, a külvárosi fiatalok elé hős-ideálként, mint azt a Terminátort, aki aztán Kalifornia kormányzója lesz. Nemcsak filmen, hanem ténylegesen. Megvalósítja az álmot, az egyetlen igazi ideálként kínált karriert. Egy ilyen Terminátor-civilizáció, mely tömeggyilkos akcióhős-ideált állít fiataljai elé, ahol a zömében utcai harcos videójátékok forgalma meghaladja a filmekét, egy ilyen „civilizáció”, melyben az „akció” az, hogy a hős szinte mindent szétlő, ami mozog, hogy elérje magányos élete célját a világ megmentése ürügyével, mely ürügy leginkább azt hivatott igazolni, hogy az összes szereplő közül a főhős érvényesül a legerőszakosabban... nos, egy önképében is ilyen erőszakos és ilyen kevéssé civilizált civilizáció teljesen logikusan vezet városi erőszakhullámokhoz és utcai harcokhoz, mivel folyamatosan erre bátorítja, készteti és edzi a legifjabb nemzedéket, már zsenge gyerekkorától. És még vannak, akik csodálkoznak, hogy tizenéves gyerekek vesznek részt az utcai harcokban, akik a videójátékok elsődleges célcsoportját és fő piacát alkotják?

Mindezt nem könnyű belátni, de a legkínosabb tabu: a társadalom dezintegrációját jelző válság legalapvetőbb oka még hátravan. Kevés itt a „hátrányos helyzetű” fiatalok társadalmi-gazdasági integrációjának kudarcát emlegetni. (Közbevetőleg, ugyan ki hozza őket ilyen „hátrányos helyzetbe”, ha nem maga a társadalom rendszere...) Mégis milyen integrációról beszélnek? Mert ez a civilizáció jellemző módon két ellentétes modellt kínál: van egy „hivatalos”, hazafias és republikánus integrációs modellje, miközben egy ezzel abszolút ellentétes globalizációs modellt is kínál, egy világuralmát reklámokban, slágerekben, filmekben, videójátékokban és mindenben propagáló globális fogyasztói modellt. Márpedig a két ellentétes modell közül a fiatalok nyilván a domináns globalizációs modellt követik, nemcsak azért, mert erősebbnek látszik, hanem mert számos eszközzel vonzóbbá teszik azt számukra. Viselkedésük ebben is őszintébbnek és következetesebbnek bizonyul, mint a hazafias köztársasági modell hivatalos képviselőié, akik magánemberként szintén az ezzel ellentétes globális fogyasztói modellt követik.

Totális marketing

Közelebbről megnézve világosabbá válik, miért olyan gyökeresen ellentétes ez a globális minta a hazafiassal, sőt minden valamirevaló társadalmi integrációs modellel. A történelemben példátlan módon ugyanis a globális társadalmi dezintegráció került az integrációs modell helyére a fogyasztói „társadalomban”, mely többé nem társadalmi kapcsolatokra épülő emberi közösség, hanem alapvetően ipari és fogyasztási struktúrák határozzák meg, mivel a magányos fogyasztói individualizmussal izolált tömegek tagjait már csak a marketing szervezi „társadalommá”, izolált fogyasztók társadalmává.

Ne tegyünk már úgy, mintha nem vennénk észre. Az ideális fogyasztó a magánya által végletesen frusztrált és neurotizált fogyasztó, aki a benne létrehozott űrt minden eszközzel megpróbálja betölteni, illetve feledni, ami neurotikus túlfogyasztásban nyilvánul meg. Közben elhitetik vele, hogy akkor lehet „boldog” és „szabad”, ha megveszi ezt is, azt is. Bárgyú reklámokban egy ideális család virtuális boldogságával kecsegtetik a levesporok és egyebek reménytelenül magányos fogyasztóit, akik még reménytelenebbül magányosakká válnak, ha elhiszik, és megveszik. Sőt: az ilyen-olyan mobiltelefon már x kezdőrészlettel „családtag lehet”, ami pontosan azt jelenti, hogy a család egy műanyag vacak szintjére került abban a társadalomban, ahol az ilyesmi reklám. A fogyasztói társadalom rendszerének elsődleges törekvése a magány-marketing által generált magánytermelés, mert ezzel az elsődleges termékkel lehet minden mást és bármit eladni. Ezzel lehet a túlfogyasztást és az extraprofitot ígérő felesleges akármik termelését végletekig növelni.

Az alapvetően addiktív fogyasztási marketing-rendszer kiindulópontja, hogy az embert természetes állapotából és közösségéből kiszakítva individualista fogyasztóvá transzformálja, elsőként a fogyasztói individualizmus ideálját adva el neki, mely után minden mást és bármit megvesz majd, hogy az életében növekvő belső űrt kitöltse, illetve kompenzálja. Ezért is különös, hogy épp egy ilyen addiktív és anyagias fogyasztói társadalom bünteti a legkövetkezetesebben anyagias fogyasztói függőséget: a drogfogyasztást. (Pontosabban magának tartja fel a függéskialakítás monopóliumát.) A drogos és a díler a fogyasztói társadalom bevallatlan ideálját testesítik meg, akik a fogyasztás rítusait és az anyagi értékek kommúnióját legkövetkezetesebben valósítják meg, mint valami fogyasztói anyagvallást. Egyúttal a fogyasztói függés legmélyebb magányát is megmutatják, bár a társadalom erről szívesen megfeledkezne, mert nem akarja látni, végül hova vezet fogyasztói rendszere, ezért tabuvá teszi és üldözi a legkonzekvensebb fogyasztókat, a drogosokat. Többé-kevésbé mégiscsak megjelenik a dílerideál a filmekben. Márpedig a külvárosi fiatalok nyíltan azonosulnak a fogyasztói társadalom tabu-ideáljával, annál is inkább, mert közvetlen környezetükben a dílerré válás az egyetlen elérhető és megvalósítható karrier-modell, illetve globális „integrációs” modell, tekintve, hogy ezerszer több díler van, mint például világbajnok focista, akiket példaként próbálnak eléjük állítani. Nem mellesleg, a dealer eredetileg bizonyos termékek forgalmazóját jelenti, aki ezek promóciójával is foglalkozik, például lehetővé teszi, hogy a potenciális vevők kipróbálják... Brutális képmutatás a társadalom részéről, hogy általában elfogad és propagál egy addiktív marketing-modellt, mely a fogyasztók tömegeinek függővé tételére (pardon: fidelizálására) épül, hogy minél több rendszeres vevője legyen, sőt a függőséget nyilvánvaló túlfogyasztásig fokozzák, mindezt azonban tabuként kezelik, és keményen büntetik a drogfogyasztás esetében, ahelyett hogy az egész fogyasztói függőségre épülő marketing-gazdaság és marketing-társadalom veszélyességével nyíltan szembenéznénk.

Ebben a tekintetben a fiatal prolik fő „bűne” megint az, hogy nyíltan vállalják a társadalom által tabuként leplezett fogyasztói ideált. Egyúttal elutasítják az uralkodó szociális képmutatást, bár marginalitásuk nem kevésbé problematikus szerepjátszáshoz vezet. Mi több, paradox módon ők a fogyasztói társadalom tömegtermékeinek legfanatikusabb hívei, ami által épp azt a rendszert támogatják, melynek áldozatai és amelyik kiveti, marginalizálja és nyomorulttá teszi őket. Félgyarmati rendszerben működő gyárakban félrabszolgaként dolgoztatott emberek által előállított „márkás” tucattermékeket vesznek meg akár méregdrágán is, ezzel mintegy saját kizsákmányolásukat és félgyarmati országokban hozzájuk hasonló prolik kizsákmányolását támogatják. Hogyan lehetséges ez? Mert ők is elhiszik, hogy akkor lesznek igazi egyéniségek, ha követik az aktuális tömegtrendeket, és megveszik az épp marketolt tömegtermékeket. A fogyasztói karriermodell alapvetően a magányos individualizmust teszi ideáljává (az ego vágyainak kielégítését), melynek legmodernebb típusa a szingli, aki a legtöbbet kereső és legtöbbet költő abszolút individualistaként a nyugati civilizáció végső ideálját testesíti meg. Közben totális belső magányban él, és megkezdődik egy abszurd szinglitársadalom kialakulása, megvalósítva a magányos fogyasztók „társadalmát” mint a fogyasztói társadalom végső következményét.

Egy ilyen „civilizáció” a maga módján nem kevésbé dogmatikus és totális propagandával él (rejtett és burkolt reklámjaiban), mint például a kommunista ideológia, legfeljebb nem kollektivista, hanem individualista formában propagálja lényegében ugyanazt az ipari tömegtársadalmat, mely minden közösség és minden ember totális instrumentalizálását viszi végbe. A kommunizmus a gazdaság és a társadalom totális kontrolljára törekedett, amit a nyugati individualista modell hatékonyabban ért el (bár szemérmesen marketingnek nevezi). De vajon milyen áron sikerült? Tényleg jó üzlet a társadalom végkiárusítása és magányos individualista tömeggé alakítása? A francia erőszakhullám jól mutatja ennek részleges következményeit egy adott réteg esetében. Sürgetően fontos azonban felhívni a figyelmet, hogy az emberi közösségek történelmileg példátlan globális dezintegrációja és ennek „integrációs” modellé válása a modern ipari társadalomban alapvetően minden réteget és minden embert ugyanolyan drámaian és destruktívan érint, mint a francia külvárosi fiatalokat, csupán - megint egyszer - a francia helyzet radikalitása révén példaértékű lehetett. Ne lepődjön meg a társadalom, ha nem tud emberi párbeszédet folytatni azokkal a fiatalokkal, akiket saját masszív marketingjével tett évek hosszú során át a magányos individualizmus reklámjainak, videójátékainak és egész fogyasztói ideológiájának rabjává.

Jól látják a külvárosi fiatalok, hogy ebben a társadalomban kizárólag a fogyasztói értékek és az anyagi értékek számítanak valódinak, tekintve, hogy a kulturális értékek is fogyasztói termékként jelennek meg. Másfelől jól látják, hogy ennek a civilizációnak az igazi hőse Terminátor, aki kaliforniai kormányzó lesz. Ezért aztán civilizációjuk uralkodó nyelvén nyilvánítják ki elkeseredésüket: az erőszakos anyagelvűség nyelvén, mert azt látják, hogy társadalmuk csak ezt a nyelvet beszéli. Ezért esnek neki társadalmuk igazi (azaz anyagi) értékeinek, mégpedig tűzzel-vassal, ahogy az ipari társadalom akcióhősétől, Terminátortól látták. Ha már a nyugati civilizációban ez minősül „akciónak”. Nem ők találták ki. Pontosan azért nincsenek kulturális vagy ideológiai jellegű követeléseik, mert az ilyen „szócséplést” ugyanúgy erőből félreteszik, és ugyanúgy az uralkodó anyagi értékekre bazíroznak, mint globális civilizációjuk.

Természetesen értelmes ember nem fogadhatja el az erőszakos érdekérvényesítés semmilyen formáját, sőt állampolgárként kötelessége fellépni ellene, akár egy csoport érdekeiről van szó, akár az államéról. A most mediatizált külvárosi erőszakhullám tulajdonképpen nem is civilizációnk mély gazdasági és társadalmi válságának legnyugtalanítóbb megnyilvánulása, mivel a társadalomban feszülő erőszak csak lokalizáltan és szórványosan nyilvánul meg benne. A totalitárius felhangokkal bevezetett szükségállapot viszont egy vezető nyugati demokráciában sokkal mélyebb kollektív erőszakra és sokkal alapvetőbb válságra utal, különösen eszkalációs logikája által, mely a csoportos erőszakra még nagyobb, össztársadalmi erőszakkal válaszol, látványosan bizonyítva, hogy ez a civilizáció rég nem hisz a szabadság, egyenlőség és testvériség alapértékeiben vagy a demokráciában, hanem kizárólag az erőszakban. Nem is csoda, ha ezek az értékek mára a nyugati civilizáció politikai marketingjének jelszavaivá váltak. Egy ilyen alapjait érintő válságba került civilizáció hiába is mentegeti a látszatot iszlám integrista összeesküvésre hárítva a felelősséget, hogy ezzel kendőzze alapvető dezintegrációját, melynek fő okai belső eredetűek. Aligha csupán a nyugati civilizáció franciaországi problémáiról van szó. Elég ha az iszlám fundamentalista terror elleni globális harcra utalunk (bár pontosabb lenne globális háborúnak fordítani az eredeti amerikai kifejezés alapján).

Kell-e külön emlékeztetni arra, hogy a jakobinus terror idején statáriális bíróságokat állító köztársaság végül felfalta saját gyermekeit a központi erőszak-eszkaláció következtében, mikor a külső és belső ellenségekkel szemben a szabadság és a köztársaság megvédésére hivatkoztak? Ma nemcsak a külvárosi erőszak kapcsán hivatkoznak és nemcsak Franciaországban a „szabad világot” fenyegető terrorra egy egész világunkra kiterjedő háborús logika nevében, melyben a szabadság jelszóvá, sőt vezényszóvá válik.

Legfeljebb abban bízhatunk, hogy a történelem nem ismétli meg magát túlságosan, és időben sikerül megteremteni egy szabadabb és emberibb civilizáció alapjait, mely helyébe léphet annak, amelyik kellőképpen bizonyította már a XX. században, hogy példátlanul embertelen. Nyilván minél később vesszük tudomásul az ipari társadalom végét, annál kínosabb lesz globális összeomlása. A szükségállapot bevezetése aligha oldja meg az ipari társadalom már régóta meglevő és globálisan súlyosbodó szükségállapotát. Ideje benézni a vasbetonfüggöny mögé.

A szerző filozófus. Cikke a francia eredeti ( L'origine inavouable des violences urbaines) adaptált változata.

Szerző: Kardos Gábor
Publikálás dátuma: 2005.11.15 12:46