adó, adótörvények
Adózás, helyi adók
AJKP
AJKSZP
AJTP
Alkalmazás
Alkotóház
Államigazgatás
Állatbarát
Állattartás
Belföld
Beruházás
Biztosítás
Civil hírek
Család
Dél-Alföldi Régió
Egészség
Egészségügy / szociális intézmények
Egészségügyi ellátás
egyenlő bánásmód és esélyegyenlőség
Egyenlő esélyek
Egyházak
Elektronikus ügyintézés
Életminőség
Életmód
Építési ügyek
Építészet
Érdekességek
Érzelmek
EU
EU pályázatok
Európa jövője
e-ügyintézés
Fejlesztés
Felhívás
Fiatalok
Foglalkoztatás
Gasztronómia
Gazdasági és kereskedelmi potika
Gazdasági hírek
Gazdaságpolitika
Hazai sport
Helyi önkormányzat
Helyi szolgáltatások
Ifjúság
Információ
Informatika
Innováció
Interjú
Internet
Internet / multimédia
Intézmény
Jegyzet
Jótékonyság
Jótékonysági rendezvények
képviselő-testület
Kiállítások, konferenciák
Kitüntetés
Koncert
Konferencia
Konferencia
Könyvismertető
Környezet
Környezetvédelem
Közbiztonság
Közérdekű információk
Közlekedés
Közlekedési információk
Közösség
Közvélemény
Kultúra
Kulturális programok
Megvalósult fejlesztések
Miniszterelnök
Munkaerőpiac
Műsorok
Nemzeti Fejlesztési Terv
Nemzetiségi ügyek
Nyilatkozat
Nyugdíjasoknak
Oktatás
Oktatás és képzés
Önkormányzat
Pályázat
Pályázatok
Politika, közélet
Portré
Programajánló
Rendezvény
Rendőrségi hírek
Sport / fittness / szabadidő
Sportrendezvény
Szabadidő
Szociális ügyek
Szociálpolitika
Társadalmi kirekesztés
Társadalom
Távközlés
Történelem
Tudás
Tudósítás
Turizmus
Ünnepi híradások
Vállalkozások, cégek
WRC-európai hálózat
|
Mikulás a szögesdrótok között
Azok a koszovói szerb gyerekek, akik túlélték a háborút és az azt követő zavargásokat, úgy tűnik, hiába várják sorsuk jobbra fordulását. Már több mint hat éve nincs „hivatalosan” háború a tartományban, így ők a béke áldozatai. - Mátay László riportja. Lipljan egy kis település Koszovóban, a fővárostól, Pristinától tíz kilométerre. Hétszáz éves ortodox templomáról híres, amelyet most békefenntartók őriznek, különben a helyi albánok felgyújtanák, csakúgy, mint a többi szerb kultúrához, nemzetiséghez köthető épületet Koszovóban. A szerbek java része elmenekült az elmúlt hat évben, a békefenntartók 1999-es bevonulása számukra nem hozott békét. Szinte minden tavasszal kiújulnak a zavargások, és az albán többség (a 2–2,5 millió lakosú Koszovó kb. 90%-át teszik ki) a szerb kisebbségre támad. Házakat, iskolákat, templomokat gyújtanak fel, sőt gyilkosságok is előfordulnak. Vélt és valós sérelmeket torolnak meg így, hat év elteltével is. Nem minden szerb menekült el Lipljanból, az egykori 8-9 ezres közösségnek kb. egytizede itt maradt. Van, aki nem akarja házát, földjét elhagyni, míg mások már ide is menekültek - főként Boszniából ’96-ban-, és úgy érzik, nincs hova, miért tovább menni. A szerbek által elhagyott házakba albán családok költöztek, az ő házaikat még a szerb szabadcsapatok rombolták le ’99-ben. Hogy a helyzet még abszurdabb - és még kelet-európaibb - legyen, lakik itt néhány horvát család is. Ők próbálnak a szerbek és albánok között közvetíteni, kevés sikerrel. Az albánok a szerbekhez hasonlónak látják őket, míg ez utóbbiak nem bíznak senkiben. Különösen a már említett boszniai menekültek. Eredetileg az ősi templomot jöttem ide megnézni, ahogy a XIV. századi falakat most a KFOR (a koszovói békefenntartó erők) őrtornyai vigyázzák, de egy sokkal megrázóbb élményben volt részem. A bejáratnál egy fiatal férfival találkozom, aki készséggel körbevezet. A csodálatos freskókról még a törökök kaparták le az arcképeket, amúgy az épület jól átvészelte az évszázadok viharait mostanáig. A sáros utcán indulunk a falu szerb iskolája felé, kísérőmről ugyanis közben kiderül, hogy igazgatóhelyettes az általános iskolában. A valaha 900 diákot okító Braca Aksic Általános Iskola jelenleg egy elhagyatott családi házban működik 80 tanulóval. A szomszéd falvakból 30–40 gyermeket hoznak katonai kísérettel. Útközben kiégett házak közt haladunk, és alkalmi idegenvezetőm, Miric Slavomir magyaráz: - Az iskola közvetlen környékén szabadon lehet járkálni, de a falu távolabbi részébe csak katonai kísérettel mehetünk. Inkább nem megyünk. Régebben a békefenntartók hetente kétszer elvittek minket bevásárolni, de a tavalyi zavargások óta ez is megszűnt. Akkor 34 házat gyújtottak fel az albánok, és több embert megöltek. Az egyik diákom édesapjának a gyerek szeme láttára vágták el a torkát az utcán. Akkor finn békefenntartók voltak itt, de nem tettek semmit. Az iskola ugyancsak lehangoló látványt nyújt. Bevakolatlan falak, ócska ajtók, ablakok. Szűk szobákba zsúfolódva folyik az oktatás, fűtés alig – a fával takarékoskodni kell. - Azért vannak pozitív példák is - mondja Miric Slavomir. - WC és ivóvíz azért van az épületben, mert a nyáron 15 skót katona a szabadsága terhére idejött és beszerelte. Ők hozták az anyagot, szerszámokat, mindent. Mások is próbáltak segíteni, de a helyi albán közösség fenyegetéseinek hatására elmaradtak. Kértük az UNMIK (ENSZ koszovói misszió) támogatását is, erre küldtek több száz golyóstollat. Az udvaron kosárlabdaedzés folyik, elég hideg van már, de legalább süt a nap. A gyerekek vidáman játszanak. - Nem minden napunk ilyen békés. A szomszéd háztetőkről időnként megsorozzák géppisztollyal az iskolát, olyankor a diákok a földre hasalva sikítoznak. Hogy élik meg mindezt a gyerekek? - kérdem az igazgatóhelyettest. - Nehéz erre válaszolni - mondja. - Van, akivel lehet erről beszélni, mások bezárkóznak. Mutatok magának valamit - invitál a sufniban berendezett tanári szobába. A polcról vaskos mappa kerül elő, tele gyerekrajzokkal. Nem kifejezetten a szokványos általános iskolai munkák, de nem is szokványos általános iskolában járunk. Szögesdrótok, halottak, tankok, fegyverek. Az egyik rajzon sír a nap, míg a másikon egy család menekül egy fegyveres alak elől. Szinte mindegyiken égő házak, templomok. És a Mikulás. Puttonnyal, hóban, szögesdrótok között hozza az ajándékokat a falusi utcán. A lapok hátoldalán a gyerekek sorai: Jelena (8. osztály): Milan (7. osztály): Marina (5. osztály): Jovana (6. osztály): Milenija (6. osztály): Sanja (7. osztály): Miljana (6. osztály): Szótlanul sétálunk vissza a tanár úrral a sarkon álló autóig. A KFOR őrtorony tövében elbúcsúzik (tovább nem tanácsos jönnie), és ajándékként kezembe nyom egy golyóstollat. - Lesz ez még jobb is - mondja. - Én bizakodom. Az úton vissza, Pristina felé csak arra tudok gondolni, hogy irigylem az optimizmusát. Hat évvel ezelőtt menekülő albán családok ezreit láttam a koszovói határon. Síró gyerekek ültek a traktorok utánfutóin. Egy megfagyott csecsemő látványa azóta is kísért. Miért mindig a gyerekek? Szerző: Mátay László |