Azok a koszovói szerb gyerekek, akik túlélték a háborút és az azt követő zavargásokat, úgy tűnik, hiába várják sorsuk jobbra fordulását. Már több mint hat éve nincs „hivatalosan” háború a tartományban, így ők a béke áldozatai. - Mátay László riportja.

Lipljan egy kis település Koszovóban, a fővárostól, Pristinától tíz kilométerre. Hétszáz éves ortodox templomáról híres, amelyet most békefenntartók őriznek, különben a helyi albánok felgyújtanák, csakúgy, mint a többi szerb kultúrához, nemzetiséghez köthető épületet Koszovóban. A szerbek java része elmenekült az elmúlt hat évben, a békefenntartók 1999-es bevonulása számukra nem hozott békét. Szinte minden tavasszal kiújulnak a zavargások, és az albán többség (a 2–2,5 millió lakosú Koszovó kb. 90%-át teszik ki) a szerb kisebbségre támad. Házakat, iskolákat, templomokat gyújtanak fel, sőt gyilkosságok is előfordulnak. Vélt és valós sérelmeket torolnak meg így, hat év elteltével is.

Nem minden szerb menekült el Lipljanból, az egykori 8-9 ezres közösségnek kb. egytizede itt maradt. Van, aki nem akarja házát, földjét elhagyni, míg mások már ide is menekültek - főként Boszniából ’96-ban-, és úgy érzik, nincs hova, miért tovább menni. A szerbek által elhagyott házakba albán családok költöztek, az ő házaikat még a szerb szabadcsapatok rombolták le ’99-ben. Hogy a helyzet még abszurdabb - és még kelet-európaibb - legyen, lakik itt néhány horvát család is. Ők próbálnak a szerbek és albánok között közvetíteni, kevés sikerrel. Az albánok a szerbekhez hasonlónak látják őket, míg ez utóbbiak nem bíznak senkiben. Különösen a már említett boszniai menekültek.

Eredetileg az ősi templomot jöttem ide megnézni, ahogy a XIV. századi falakat most a KFOR (a koszovói békefenntartó erők) őrtornyai vigyázzák, de egy sokkal megrázóbb élményben volt részem.

A bejáratnál egy fiatal férfival találkozom, aki készséggel körbevezet. A csodálatos freskókról még a törökök kaparták le az arcképeket, amúgy az épület jól átvészelte az évszázadok viharait mostanáig.

A sáros utcán indulunk a falu szerb iskolája felé, kísérőmről ugyanis közben kiderül, hogy igazgatóhelyettes az általános iskolában. A valaha 900 diákot okító Braca Aksic Általános Iskola jelenleg egy elhagyatott családi házban működik 80 tanulóval. A szomszéd falvakból 30–40 gyermeket hoznak katonai kísérettel. Útközben kiégett házak közt haladunk, és alkalmi idegenvezetőm, Miric Slavomir magyaráz:

- Az iskola közvetlen környékén szabadon lehet járkálni, de a falu távolabbi részébe csak katonai kísérettel mehetünk. Inkább nem megyünk. Régebben a békefenntartók hetente kétszer elvittek minket bevásárolni, de a tavalyi zavargások óta ez is megszűnt. Akkor 34 házat gyújtottak fel az albánok, és több embert megöltek. Az egyik diákom édesapjának a gyerek szeme láttára vágták el a torkát az utcán. Akkor finn békefenntartók voltak itt, de nem tettek semmit.

Az iskola ugyancsak lehangoló látványt nyújt. Bevakolatlan falak, ócska ajtók, ablakok. Szűk szobákba zsúfolódva folyik az oktatás, fűtés alig – a fával takarékoskodni kell.

- Azért vannak pozitív példák is - mondja Miric Slavomir. - WC és ivóvíz azért van az épületben, mert a nyáron 15 skót katona a szabadsága terhére idejött és beszerelte. Ők hozták az anyagot, szerszámokat, mindent. Mások is próbáltak segíteni, de a helyi albán közösség fenyegetéseinek hatására elmaradtak. Kértük az UNMIK (ENSZ koszovói misszió) támogatását is, erre küldtek több száz golyóstollat.

Az udvaron kosárlabdaedzés folyik, elég hideg van már, de legalább süt a nap. A gyerekek vidáman játszanak.

- Nem minden napunk ilyen békés. A szomszéd háztetőkről időnként megsorozzák géppisztollyal az iskolát, olyankor a diákok a földre hasalva sikítoznak.

Hogy élik meg mindezt a gyerekek? - kérdem az igazgatóhelyettest.

- Nehéz erre válaszolni - mondja. - Van, akivel lehet erről beszélni, mások bezárkóznak. Mutatok magának valamit - invitál a sufniban berendezett tanári szobába.

A polcról vaskos mappa kerül elő, tele gyerekrajzokkal. Nem kifejezetten a szokványos általános iskolai munkák, de nem is szokványos általános iskolában járunk.

Szögesdrótok, halottak, tankok, fegyverek. Az egyik rajzon sír a nap, míg a másikon egy család menekül egy fegyveres alak elől. Szinte mindegyiken égő házak, templomok.

És a Mikulás.

Puttonnyal, hóban, szögesdrótok között hozza az ajándékokat a falusi utcán.

A lapok hátoldalán a gyerekek sorai:

Jelena (8. osztály):
„Miért ölték meg a 19 éves bátyámat, Ivánt? Vagy az osztálytársamat, Pantát? Miért?”

Milan (7. osztály):
„Miért van az, hogy más gyerekek szabadon játszanak, míg én bujkálok? Míg más gyerekek békésen álmodnak, én lövésekre ébredek?”

Marina (5. osztály):
„Égő házakról és egyenruhákról álmodom. Szögesdrótokról és lánctalpakról.”

Jovana (6. osztály):
„Mindig sírva fakadok, nem tudom, miért. Pedig nem szeretnék, próbálom visszatartani.”

Milenija (6. osztály):
„Sokszor néztem a vörös felhőket, tüzeket a távolban a teraszunkról. Mindig gondolkodtam, mi lehet ott. Aztán a mi házunkat is felgyújtották.”

Sanja (7. osztály):
„Márciusban mindig félek. Ha jön a tavasz, mindig valami rossz történik. Házak, templomok, iskolák égnek. A kedvenc játékaim is elégtek.”

Miljana (6. osztály):
„Az elmúlt 6 évben nem mehettünk ki a faluból, csak féltünk. Tudja ezt valaki odakint a világban?”

Szótlanul sétálunk vissza a tanár úrral a sarkon álló autóig. A KFOR őrtorony tövében elbúcsúzik (tovább nem tanácsos jönnie), és ajándékként kezembe nyom egy golyóstollat. - Lesz ez még jobb is - mondja. - Én bizakodom.

Az úton vissza, Pristina felé csak arra tudok gondolni, hogy irigylem az optimizmusát. Hat évvel ezelőtt menekülő albán családok ezreit láttam a koszovói határon. Síró gyerekek ültek a traktorok utánfutóin. Egy megfagyott csecsemő látványa azóta is kísért.

Miért mindig a gyerekek?

Szerző: Mátay László
Publikálás dátuma: 2005.12.12 13:23