Mik voltak azok az okok és mozgatóerők, amelyek hatására az ukránok öntudatra ébredtek és cselekedni kezdtek? Mi volt a Narancsszínű Forradalom lényege? És milyen változást eredményezett? Ebben a cikkben saját magam számára keresem a válaszokat e kérdésekre, egy új Ukrajna tagjaiként, és egyben szeretném Önöknek átadni a saját „narancsszínű szellememet”.

Nem sokat aludtam azon az éjszakán. Hajnalig néztem a tévét, ahol a szavazatszámláló bizottság a legfrissebb adatokat közölte. Az édesanyám ezalatt a szavazóhelyiségben ült, hivatalos megfigyelőként dolgozott Juscsenko csapatának megbízásából. Apám összepakolt egy kis elemózsiát és bevitte anyámnak, én pedig reggel bementem az óráimra. Az egyetemen nyugodt volt a hangulat, aggodalomnak semmi jelét nem észleltem. A tanárok még csak szóba sem hozták a választásokat. Úgy éreztem, én vagyok az egyetlen, akit érdekel, mi történik. Anyám és a barátaim többször is hívtak telefonon: semmi változás. Janukovics vezet… szomorúság, kétségbeesés, mindennek vége.

Aztán hazamentem, bekapcsoltam a tévét, és legnagyobb meglepetésemre a Euronews csatornán imádott Ukrajnámat láttam, élő közvetítésben: Breaking News from Ukraine! – Juscsenkót, Tyimosenkót és a többieket mutatták Kijev főterén, a Majdanon, és azt is, hogy ezrek tüntetnek, a himnuszt énekelve. Könny szökött a szemembe: először éreztem, hogy büszke vagyok az országomra, a nemzetemre, hogy életemben először büszke lehetek arra, hogy ukrán vagyok! Már ezért érdemes volt élni, hogy ezt az érzést egyszer megtapasztalhassam! Egy pár perc múlva SMS-t kaptam, amelyből megtudtam, hogy Poltavában (a szülővárosomban) reggel ?6-kor a Körzeti Állami Közigazgatási Hivatalból országos sztrájk indult ki, tiltakozásul a választási eredmények meghamisítása ellen. Azt mondtam anyámnak: „Ott a helyünk, innen már nincs visszaút!”

Hát így kezdődött az, amit ma már Narancsszínű Forradalomnak nevezünk. Ez a békés tiltakozás, amelyet több százezer ukrán szív melege éltetett és az a bizonyosság, hogy eljött a változások ideje, új történelmi korszakba léptette át az ukrán népet. Mik voltak azok az okok és mozgatóerők, amelyek hatására az ukránok öntudatra ébredtek és cselekedni kezdtek? Mi volt a Narancsszínű Forradalom lényege? És milyen változást eredményezett a mostani életünkre nézve? Ebben a cikkben a saját magam számára keresem a válaszokat e kérdésekre, egy új Ukrajna tagjaiként, és egyben szeretném Önöknek átadni a saját „narancsszínű szellememet”.

Lépjünk vissza tizennégy évet az időben! Különféle hódoltságok váltakozása után, éhínségek, háborúk és zsarnoki rendszerek ellenére az ukránok megőrizték nemzeti identitásukat és szabadságvágyukat, s 1991-ben kikiáltották Ukrajna függetlenségét. Ám a Szovjetunió összeomlása idején a történelem azt mutatta meg, hogy az ország még nem kellően érett. A szabadság és a demokrácia fogalmai távolinak, elvontnak és megfoghatatlannak tűntek a szemünkben.

Szovjet típusú posztkommunizmus

A Kommunista Párt egykori tisztségviselői kihasználták a zűrzavaros időket, és magukhoz ragadták az új állam irányítását. Állami politikává emelték a szovjet típusú posztkommunizmust, lerabolták a nemzeti vagyont, a nómenklatúra tagjai óriási magánvagyonokat halmoztak fel, az ország pedig mély kulturális, társadalmi és gazdasági válságba sodródott. Miután 1994-ben államelnökké választották Leonyid Kucsmát, mindent maga alá gyűrt a korrupció. Kucsma működése mindvégig sok kérdést és kétséget vetett föl. Előbb a Szovjetunió legnagyobb rakétaüzemének vezetője lett, majd Leonyid Kravcsuk (a független Ukrajna első köztársasági elnöke) vezetése alatt miniszterelnökké nevezték ki, ám hamarosan eltávolították hivatalából. Néhány évvel később diadalittasan tért vissza a hatalomba. Kucsma a puszta félelemtől hajtva nagyratörő és kapzsi politikusokkal vette körül magát, akik az ő közvetlen alárendeltjei voltak és elszámolással tartoztak neki.

A Deutsche Bank egy kutatása szerint 1991-ben Ukrajna állt a legmagasabb színvonalon az egykori Szovjetunió utódállamai közül, s amikor fejlettségét egy 20 különféle makrogazdasági mutatóból integrált mérőszámmal mérték, a legmagasabb szintet érte el ezen országok közül. Erőforrásai és termelési kapacitása alapján a gazdaság gyors átmenetre lett volna alkalmas, amely az országot állandó és ígéretes fejlődési pályára állíthatta volna. A következő adatok is ezt bizonyítják: Ukrajna adja a világ nyersacél-termelésének 15%-át, a világ öntöttvas- és acélkohászati kapacitásának 10%-át, a világ szénbányászatának 9%-át (ebben csak az USA és Anglia előzi meg), a világ cukortermelésének 12%-át (Kubát követően); a világ energiaellátásának 2,5%-át és a világban harmadik helyet foglal el koksz- és hengereltfém-termelésben.

Az ENSZ által közzétett adatok szerint 1992-ben Ukrajna hetedik helyet foglalt el a világ búzatermesztésében Kína, az USA, India, Oroszország, Franciaország és Kanada után; ötödik volt kukorica- és árpatermesztésben; Oroszország, Kína és Lengyelország után a negyedik legtöbb burgonyát termesztette, cukorrépa-termesztésben pedig csak Franciaország előzte meg. Ez az ország volt a világ 11. legnagyobb szarvasmarha-tenyésztője és hatodik helyet foglal el tejtermelésben.

Leonyid Kucsma tízéves uralma óriási és helyrehozhatatlan károkat okozott az országnak. Az ukrán gazdaság termelése több mint 60%-kal esett vissza (a Világbank értékelése szerint). A GDP hatalmas mérvű csökkenését hiperinfláció kísérte, s így semmivé olvadtak az ukrán átlagemberek megtakarításai. Ebben az időben mindennapos gyakorlat volt, hogy a tanárok, oktatók, munkások és nyugdíjasok hónapokig – sőt egyes területeken évekig – nem jutottak hozzá illetményükhöz. A lakosság roppant tömegei szegényedtek el olyan mértékben, hogy a mindennapos létfenntartásért kellett küzdeniük. A szociális juttatások és szolgáltatások színvonala annyira visszaesett, hogy ez is jelentősen rontott az emberek helyzetén. 40%-kal csökkent a születési arányszám és egyharmaddal emelkedett a halálozási arány, ez a népesség csökkenéséhez vezetett. Az átmenet tíz éve alatt Ukrajna hárommillió embert veszített (UNDP). Uralkodóvá vált a félelem és az apátia, s az emberek azt kezdték hangoztatni: „itt soha semmi nem fog megváltozni.”

Kucsma hivatali ideje alatt a fiatal nemzetet oligarchikus klánok egymással vetélkedő uralma bénította meg. Mindenféle korlátozás nélkül folytathatták üzelmeiket. A privatizáció révén a kormánykörök belső emberei és azok bizalmasai potom árakon jutottak állami vállalatokhoz. Olyan acélgyárakat vásároltak néhány millióért, amelyek ma már több milliárd dollárt érnek. Az ukrán alkotmány értelmében a helyi önkormányzati tisztségviselők nem választással jutottak hivatalukhoz, hanem a köztársasági elnök nevezi ki őket. Ez lehetővé tette, hogy az oligarchikus csoportok helyi érdekcsoportokat hozzanak létre, saját szövetségeseik vezetésével. Az elektronikus és nyomtatott sajtó, a helyi és az országos napilapok területén is egész hálózatok kerültek a birtokukba vagy az irányításuk alá. Sőt, mindegyik érdekcsoport létrehozta a saját parlamenti pártját és a létrejövő áldemokratikus rendszerben hatalmas összegekkel tudta támogatni saját politikai kampányát.

A változás szele

2000-től kezdődően azonban ez a „rendszer” meghasadni látszott, és felerősödött a változás iránti igény. Kucsmáról kiderült, hogy bűnrészes volt Heorgiy Gongadze független, ellenzéki újságíró meggyilkolásában. A leleplezését követő politikai válság egybeesett a gazdasági krízissel, és a rendszerváltás óta először fölkeltette az emberek érdeklődését és felelősségérzetét. Az emberek most újra az utcára vonultak, és csatlakoztak a rendszer elleni civil megmozdulásokhoz: Kucsma nélküli Ukrajnát akarunk!

A gazdasági újjászületés hátterét Viktor Juscsenko pénzügyi szakember tudása biztosította. A kilencvenes évek végén az Ukrán Nemzeti Bank elnökeként megfékezte a tomboló inflációt és fiskális ellenőrző-mechanizmusokat léptetett életbe. Bevezették a nemzeti valutát, a hrivnát. Később Juscsenko lett a Kucsma-kormány miniszterelnöke. Munkájának eredményessége talán túlságosan is szemmel látható volt. Ez volt az első olyan év, amelyben Ukrajna gazdasági növekedést tudott felmutatni: a Világbank szerint ennek mértéke 6% volt (amelyet 2001-ben 9%-os, majd később még ennél is magasabb növekedési ráták követtek). A kormány most először könyvelhetett el költségvetési többletet. Ehhez nem kis mértékben hozzájárult, hogy Julia Tyimosenko kemény intézkedésekkel kényszerítette az energiaszolgáltatókat, hogy pontosan és készpénzben fizessék meg adóterheiket. Ez kétmilliárd dollárt hozott a költségvetésnek, amelynek nagy részét azonnal szociális kifizetésekre fordították, az energia- és szénszektor munkásai, valamint tanárok és orvosok javára. A nyugdíjasok most először kapták meg késedelem nélkül a járandóságukat.

Juscsenko fokozódó népszerűségét Kucsma is kénytelen volt észrevenni: rövidesen el is távolította őt hivatalából. Ekkor ismertük föl, hogy az ellenzéki oldalon is megjelent legalább egy vezetésre alkalmas személy, és ezzel lehetővé vált a változás. Ekkor már nem kellett minden ukránnak egész nap hajszolnia magát azért, hogy a betevő falatra valót megkeresse: maradt idejük társadalmi és közösségi kérdésekkel foglalkozni. Ekkor alakult ki a kritikusan gondolkodó, társadalmi kérdésekben tevékeny emberek rétege. Egyre többen ismerték föl, hogy a politikusaink minden szinten teljességgel alkalmatlanok arra, hogy a lakosság elvárásainak eleget tegyenek. A társadalom érzelmileg fáradt bele abba az életbe, amely nem elégíti ki az „egészséges, épeszű, tevékeny emberek” szükségleteit. Érezhető volt a szabadság hiánya és az is, hogy korlátok állnak a személyes boldogulás útjában. Fuldokoltunk a hazugságokban, nem tisztelték az emberek véleményét, virult a bürokrácia és a korrupció.

2004-ben történt, hogy a nemzet egy emberként megértette, mire van szüksége, és mi ellen kell küzdenie. Forradalom és fejlődés következett be, bennünk, a tudatunkban, a lelkiismeretünkben, gondolatainkban és – ami a legfontosabb – a cselekedeteinkben.

A 2004-es elnökválasztás sokkal többet jelentett Ukrajna és az ukránok számára, mint pusztán a köztársaság harmadik államelnökének megválasztását. A két egymással versengő jelölt Viktor Juscsenko és Viktor Janukovics volt. Egyiküket liberális, nyugatpárti, demokratikus érzületű embernek ismerték, a másikat Kucsma követőjének, aki Oroszország felé orientálódik, és akit Ukrajna iparvidékeiről munkások milliói támogatnak. Ez a két személyiség egymástól erősen eltérő társadalmi, gazdasági, kulturális, nemzeti és erkölcsi-civilizációs minta szerint képzelte el a jövő Ukrajnáját. Egyfelől ott volt a lehetőség, hogy szervesen és tudatosan válasszuk a „mi Európában és Európa bennünk” útját. A másik lehetőség az volt, hogy fenntartjuk és megőrizzük az állam irányításában a poszt-szovjet, volt gyarmati státust. Minden egyes ukrán állampolgárnak el kellett döntenie, milyen típusú országban szeretne élni, melyik jövőt szeretné választani és tevékenyen létrehozni, milyen erkölcsi alapelveket követne szívesen. Ezért a döntésért mindenki felelős volt, hiszen Ukrajna jövője fölött mondtuk ki az ítéletet.

Az igazság pillanata

Látva az óriási mértékű választási csalásokat és azokat a brutális módszereket, amelyekkel a hatóságok az előzetesen előkészített forgatókönyvet próbálták ránk erőszakolni, több százezer megfélemlített és hallgatag szavaópolgár egyszeriben elszánt és tevékeny tiltakozóvá alakult át, akik tudatosan védték személyes méltóságukat, és hangosan nemet mondtak a fennálló rendszerre.

És milyen sokan összegyűltünk! Elmondhatatlan érzés az, ha az ember tudja, hogy nincs egyedül, hogy több millió más ukrán ember képviseli ugyanazokat az értékeket és ugyanazt a meggyőződést! Soha még közös cél nem kötött így össze bennünket. Az emberek szabad országban akarnak élni, ahol nem a bűnözés, hanem a törvény uralkodik. A Narancsszínű Forradalom jelmondatai legmélyebb érzéseinket fejezték ki: „Együtt sokan vagyunk, nem veszíthetünk!” „A szabadságot nem lehet feltartóztatni!”, „Kelet és Nyugat együtt!” “Le Kucsmával!”, és az ütemes kiáltások: Jus-csen-ko! Jus-csen-ko!

Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy 2004 novemberében az igazság pillanata jött el számunka, az ukrán nép számára. Ha elfogadtuk volna, hogy az országunknak kétszeresen büntetett előéletű elnöke legyen, a nemzet talán meg sem érdemelte volna, hogy fennmaradjon. Ezzel szemben bebizonyítottuk azt, amit a jelmondataink hirdettek:

Nem vagyunk aljanép!
Nem vagyunk ostoba disznók!
Ukrajna fiai és lányai vagyunk!
Most vagy soha!
Nem várunk tovább!
Együtt sokan vagyunk! Nem veszíthetünk!

A Majdanon végbement eseményekben egyaránt részt vállaltak egyetemisták és iskolások, értelmiségiek, tudósok, a kulturális élet szereplői, kis-, közép- és nagyvállalkozók. Én a tüntetés résztvevőiben ismerem föl nemzetemnek azt a hányadát, amely európai mentalitással és identitással rendelkezik, a tevékeny nemzedékeket, akik nem megfélemlítettek, nincsenek kisebbségi érzéseik, modern világszemlélettel rendelkeznek és áldozatokat is hajlandók hozni azért, hogy az országban és a civil intézményrendszerben is erkölcsi alapelvek érvényesüljenek, ne csak a vallási intézményekben.

Ukrajna azért győzött, mert hitt abban, hogy az ország számára létfontosságú, hogy a társadalomban erkölcsi alapelvek jussanak érvényre, akkor is, ha Nyugaton virágzik a posztmodern szkepticizmus. Most jött el az a pillanat, amikor ez a gondolat egész Ukrajnában közös céllá vált.

A békés ellenállás 17 napja alatt, amikor emberek ezrei időztek éjjel és nappal a Majdanon, egyetlen erőszakos cselekményre sem került sor. Egyetlen durva vagy trágár szó nem hangzott el. Az emberek emelkedett hangulatban élték meg ezeket a napokat, és bármely percben készek voltak segíteni egymáson. Megtörtént az a csoda, hogy kijevi lakosok teljesen idegen embereknek adtak szállást az otthonukban. Meleg ruhát, élelmet, pénzt vittek a tiltakozóknak, és mindent, amivel segíthették őket, hogy kibírják a hideget. Őszinte, szívből fakadó cselekedetek voltak ezek. Ezekben a napokban azt éreztük, hogy Isten Ukrajnára fordította a pillantását, és tudtuk, hogy amíg ránk tekint, addig helyesen cselekszünk.

Véleményem szerint a Narancsszínű Forradalom legnagyobb teljesítménye az volt, hogy az ukránok mint állampolgárok önbizalomra tettek szert. Ráeszméltek, hogy képesek változást elérni, befolyásolni az állam életét, és nem kell minden áldást a kormánytól várniuk. Ráébredtünk, hogy mi magunk formáljuk a saját életünket, és hogy csak hatékony közösségi együttműködéssel tudunk eredményeket elérni. Az állami és helyi szintű döntések meghozatalában tekintetbe vették és megbecsülték a közvéleményt. Valósággá vált a szólás és a sajtó szabadsága.

Másodsorban azt gondolom, a választási csalások elleni tiltakozás során az ukránok ráébredtek, hogy egy Ukrajna nevű állam polgárai, hogy az ukrán nemzet tagjai, ukrán azonosságtudattal (így megnövekedett a tiszteletük az ukrán kultúra, történelem és nyelv iránt), valamint hogy Európához tartoznak (megmutattuk, hogy osztjuk a demokrácia és a jogállamiság közös értékeit).

Harmadsorban pedig végre a világ is tudomást kellett hogy vegyen Ukrajnáról. Felfedezték: Ukrajna nem Oroszország! Európa ráébredt erre, miközben mély benyomást tett rájuk a békés, erőszakmentes ellenállást mutató emberek tömege. A forradalom révén az ukrán nép politikailag érthetővé vált Európa számára. A forradalomból egy politikailag tudatos nép emelkedett ki, amely a szabadság értelmét valósította meg. Ha az európai népek tisztelik a szabadságot, az ukránokra ugyanez áll.

Az én szememben a Narancsszínű Forradalom egy páratlanul pozitív jelenséget képvisel a harmadik évezred kezdetén. A Narancsszínű Forradalom nem egyszeri cselekedet, hanem mindennapos kötelességünk. Egyesült erővel védtük meg a szabadságunkat, és csak együtt teremthetjük meg Ukrajnában azt a demokratikus államot, amelyről álmodtunk. Az ukrán társadalomnak felelős állampolgárokra és felelős kormányra van szüksége.

Záróhangként szeretném feltenni a kérdést: hogyan lesz egy rabszolgából Spartacus, és honnan terem egyszerre ilyen rengeteg Spartacus? Azt gondolom, ha ezeket a kérdéseket sikerül megválaszolni, az segítségére lehet mindazoknak a népeknek, akik még ma is a demokrácia hiányától szenvednek.

A szerző az ISES M.A. programjának hallgatója.

Szerző: Julia Klymko-Overchenko
Publikálás dátuma: 2005.12.22 09:00