Mit tesz a múlt? Tanít? Üzen? Kéretlenül furakszik? Meneküljünk előle, felejtsük el, vagy, mert bennünk él, tapintatosan fejtsük titkait? Szabó István levette a polcról Móricz Rokonok-ját és ezzel arra késztetett, hogy ezt én is megtegyem.

Élet és ábránd

Átlátni, megérteni a világot, amelyben élünk, megtalálni benne helyünket, megvívni csatáinkat - erre vagyunk kárhoztatva. Az emberi élet a puszta biológiai létezésen túl a társaink, a másik, a csoport felé közvetített érvényesülési szándékok, követni kívánt értékek, megvalósításra szánt identitások sorozata. Mutatunk, akarunk valamit, amiért várjuk az elismerést, a befogadást, és ha ez megadatik, életünkkel elégedettek vagyunk, embernek érezzük magunkat; ha nem, vákuumba kerülünk, frusztráltan, bénultan ődöngünk.

A jelenben élünk, de a jövőre készülődünk. Szerepeinket csiszolgatjuk, a siker érdekében képzeletben n-szer eljátszzuk, hogy mikor mit fogunk tenni, mit fogunk mondani és hogyan. Ha szándékaink a fantázia világában rekednek, féltve őrzött, kipróbálatlan elképzelések maradnak, akkor nem tervezünk, hanem ábrándozunk. A létező világtól elszakadt képzetek lehetnek megnyugtatóak, szórakoztatóak, de lényegüket tekintve csak illúziók, amelyek megfosztanak az élettől, „mert minden álomnál többet ér a valóság”.

Az ábránd sohasem szabadul a fantázia világából. Próbát tenni a szétszakadt külső és a belső világ összeillesztésére katasztrófa, sorscsapás. Ha valaki nem elégszik meg a fantazmagóriák dédelgetésével, és keresni kezdi az ezt befogadó világot, az mindig tragédiába fullad. Nem tud olyan kicsiny lenni az ábránd, hogy ne taszítsa kudarcba gazdáját.

Csoportok és stábok

Terveink megvalósulási esélye a létező csoportok minőségétől, kalkulálhatóságától és irányító képességétől függ. A csoport nyújtotta anyagi és társas biztonságra vágyunk, de csak verseny, könyörtelen, szabályokat, megállapodásokat nem ismerő verseny van. Aki válogat az eszközökben, óhatatlanul versenyhátrányba kerül.

A különböző csoportok egymás mellett élnek. Mindenki és minden csoport növekedni akar, és ebbéli törekvéséhez felhasználja a másikat is. Esendők és viszonyaink következtében űzöttek vagyunk, az előnyszerzési vágy, a verseny gyakran legyűri a szabálykövetési hajlandóságunkat, ilyenkor megbotlunk, bűnbe esünk. Az okosok, cinikusok, elvetemültek mindig trükköznek, próbálkoznak, és ha rajtavesztenek, hát viselik a következményt: a hatalmasok büntetését, a társak megbélyegzését. De most mintha ez nem is elfogadott, de megkerülhetetlen magatartás lenne, mintha a szabálykerülés a fennmaradás eszköze volna, mert nem az a bűnös, aki szabályt szeg, hanem aki veszít.

A fentiekből következik, hogy jelentős szempontok szólnak amellett, hogy adott esetben vétsünk a közélet tisztasága ellen, még nevezetesebben korrumpáljunk, vagy hagyjuk magunkat korrumpálni.

A korrupció célpontjai azok a csoportok, amelyek forrásokat, javakat, előnyöket és hátrányokat osztanak. A korrupció áldozatai azok az érdekek, amelyek sehogy, vagy nehezen képesek lojális stábokat működtetni. (Ilyenek lehetnek az állami/önkormányzati intézményektől, a vállalkozások bürokráciáján át sok-sok elosztással foglalkozó stáb.) A korrupció nyertesei azok az informális csoportok, amelyek a nehezen ellenőrizhető módon nyújtott előnyök bő választékát képesek ajánlani. Az ilyen csoportok köre széles, bármi szóba jöhet - a rokonság, egy üzleti érdekkör, egy baráti kör, stb.

A klasszikus korrupció az, amikor a Hivatal, a Cég munkatársa anyagi előnyökért eladja döntési jogkörét. A korrupció klasszikus típusának sok mutációja van, de a lényeg mindig ugyanaz; a stáb egy tagja eladja jogkörét egy jelen vagy jövő idejű remélt előnyért. A magatartás nyilván a stáb hosszú távú érdekeit és a szélesebb értelemben vett közjót veszélyezteti, zavarossá, kalkulálhatatlanná teszi a viszonyokat, tehát fel kell lépni ellene. Ebben a társadalom tagjai korra és rangra való tekintet nélkül egyaránt egyetértenek, majd korra és rangra való tekintet nélkül keresik ezt a rövidebb, gyümölcsözőbb utat.

De van-e bátor újító, aki üdvözíti e bűnös világot, aki tisztázza életünket, a problémákat feltárja, az elúszni látszó célokat megragadja, és ha meg nem ment is, de legalább kijjebb húz abból, amiben nyakig vagyunk?

Móricz: Rokonok, avagy egy pancser megkísértése

Írásom apropója, hogy Szabó István elővette Móricz Rokonok című regényét és megfilmesítette. A regény a húszas évek végén játszódik. „Ez időben Magyarország a hárommillió koldus és az úri panamák országa. A főhős, Kopjáss István (a továbbiakban K) az úri osztályhoz tartozik, de perspektíváját, életkörülményeit és lehetőségeit tekintve az úri társadalom szélén helyezkedik el.” (Legeza Ilona, további idézetek is tőle) Nem buta, de közel se lángész. Körülbelül annyira és úgy érti az őt körülvevő világot, amennyire és ahogyan a társadalom szélén a dolgokat érteni illik. Tud ítélkezni, tud álmodozni, de önálló cselekvésre már nem futja erejéből. Igaz, erre normális körülmények között nem is lenne szüksége.

„K rokonai - a rokonok - a történet mellékszereplői, de szervesen hozzátartoznak a felvázolt történethez, a történelemhez. A rokonok egykor a jobb körökhöz tartoztak, de lecsúsztak, deklasszálódtak.” A történet során „egyiknek sem jut eszébe, hogy valamilyen hasznos, tisztességes módon biztosítsa megélhetését.” Hasznosnak lenni, szolgálni másokat - magyarul: dolgozni -: ez nem az ő világuk, ócska trükkök és alig leplezett korrupció az egész életük.

K egy véletlen folytán nagy lehetőséghez jut, karrierje beindul, nagy ember lesz. A nagy karrier nagy álmokat szül. Kimászni a poros szolgai hétköznapokból! Gazdagodni! Részesedni a korrupcióból! Tisztaságot, igazságot és szakszerűséget a bürokráciába! Kiirtani a korrupciót! Szolidaritást a vesztesekkel! Először persze az enyéimmel, lehetséges vazallusaimmal. Álmok? Dicséretes tervek? És mindent egyszerre! Nem túlzás ez? - kérdezzük.

***

K nagy - bár kusza - tervekkel indult. Az út vége a csalódás. Amikor revolvere eldördül, a csalódása kettős. Csalódik egyrészt a világban, másrészt saját magában. A világban, amely rosszabb, mint gondolta, ahol a közjó az élet unalmas mellékszereplője, üres hivatkozási alap. Ahol az igaz ember a kor véletlen selejtje. Ahol az egykor szeretett emberből - a rokon - vérszívó, szerencsétlen és könyörtelen csimpaszkodó lesz, akik iránt az empátia nem a szolidaritás, hanem az önmegsemmisítés sajátos segédeszköze. És végül K elveszíti a saját magába vetett hitét, csalódik saját magában. K az induláskor azt hiszi, hogy ő egy értékes, sokra hivatott ember, akinek különféle dolgok „járnak”. A végén rájön, hogy ez nem igaz. A világot se használni, se megváltoztatni, de még kapiskálni se volt elég képessége, elég ereje. Lázadását, ravaszkodását, tisztító harcát egy mellékes rutinmozdulattal elintézték. Szégyenében magába lő, de még megölnie se sikerül magát, legalábbis Móricz nyitva hagyja a kérdést.

Hogy a világ jobb akar-e lenni, vagy sem, persze nem tudható, de az vitán felül áll, hogy K és környezete teljességgel alkalmatlan volt a választott feladatok elvégzésére, illetve befogadására. Nekiindulni, hogy az ábrándjainkat megvalósítsuk, szükségszerűen kudarchoz vezet. K megtapasztalta, hogy terveire nem volt valós igény. Akkor és addig érdeklődött iránta a környezete, amíg szerény ellenszolgáltatások fejében előnyökhöz lehetett jutni általa. Ha nagy jobbítóvá akarta volna kinőni magát, nagy mintává kellett volna válnia. De eleve határozatlan, gyenge személyisége a feladatok súlya alatt szétporladt.

Győztes, nagy trükköző, horribile dictu keresztapa akar lenni, és közben a tisztességesség, a jog, az igazságosság parancsait kívánja megvalósítani. Sőt, ezt a zavaros kevercset alkalmasnak véli arra, hogy az emberi közösséghez való kötelékei alapját képezze.

Egy diszharmonikus világ diszharmonikus személyeket szül, mert ez illik hozzá. De ahogy az összhang teljes hiányával küzdő közösség bénultan vergődik a maga kényszerpályáján, ugyanez a sors vár a csoport tagjára is. K személyében nem a jó bukik, hanem a tehetetlen. K nem jó ember, hanem egy anti-Ludas Matyi.

K tragédiája nem kollektív tragédia, bukása után az egész szánalmas história a maga komótos módján megy tovább. A környezet kisszerű, elpusztíthatatlan és megválthatatlan. K-t nem az elidegenedett hatalom gyűri le, nem az öli meg, hanem az önző csoport, annak kíméletlen, számító tagjai és pimf önmaga.

Epilógus

Új időket élünk! – persze mindig és mindenki új időket él, de ez most történelmi új. Hajdanában egyértelmű idők, világos viszonyok voltak. A mai mindenség a bomló maradványok és a felajzott, új, zavaros erők világa.

Az egyének többsége többféle csoporthoz, „világhoz” tartozik, vagy kíván tartozni. Gyakran egymástól elszigetelt, különböző, olykor egymással szöges ellentétben lévő normatívák között kell élnie. Az egyén a rendelkezésére álló csoportokkal alapvetően háromféle viszonyt alakíthat ki:

1. Valamelyik stabilnak tűnő csoportot, mint fő referenciacsoportot elfogad, és ennek rendel alá mindent. Ez a lehetőség e tájon már kísértett, a kimenetel mindenki számára világos, bővebb elbeszélést nem igényel. Aki erre indul, az önfeladás útját járja. Az út végén az egyén feloldódik a csoportban. Erre ma igazából csak elszigetelt esetekben van esély.

2. Az egyén csak látszólag választ az egymásnak ellentmondó csoportok között, valójában örökösen ide-oda mozgásban él. Hol itt felel meg, hol ott, de a másik énjét rendre letagadja.

A változó csoportok, változó projektek lehetőségének komolyak az esélyei. Kedvelt forma, de nem veszélytelen, mert ez maga a dezintegráció. Ennek oka, hogy az egyik csoport nyújtotta identitás, támogatta motiváció, elért teljesítmény nem vihető át a másikba. Ott érdektelen, vagy akár bűnös dolog. Ne feledjük: egyszerre egymással is küzdő csoportoknak vagyunk tagjai. Ilyen körülmények között az egyén belső meggyőződés nélkül küzd, mindig felépít egy „itt és most” stratégiát, és legfeljebb elhatározza, hogy holnaptól minden másképp lesz, de a holnapból sohase lesz ma. Itt nincs belső késztetés, itt a megfelelni akarás irányít.

Aki így él, az egyszerre erős és erőtlen. Erős, mert mindig meg tud felelni a pillanatnak. Erőtlen, mert nincsenek kötődései, csak laza, ellentmondásos, békétlen kapcsolatai. Ezért tele van félelemmel, indulattal, agresszióval. Nem érti - egy időn túl már nem is akarja érteni - a világot, és ezért nem is képes használni a világot, csak harcolni vele.

3. A harmadik lehetőségben az egyén igazából szintén nem választ, de kapcsolataiban fenntartja kötődéseit, utalásokat tesz más csoporttagságára, más elkötelezettségére. Ez persze nem egyszerűen elhatározás kérdése, kell hozzá a világ toleranciája is. Tételezzük fel, hogy ez többé-kevésbé adott. Ekkor az egyén számára megnyílik az újítás lehetősége, mert ekkor személyiségének erejétől függően teremthet a csoportokon átlépő szintéziseket, új identitásokat. (K valami ilyesmire gondolt).

A jelzett egyéni stratégiák közül a legtöbb reményt nyújtó konstelláció a harmadik, az utalásos, az „egyensúlyozó” út. Itt nem kell mindig mindent feladni, letagadni, hanem konstruktívan lehet előállni a kívánságokkal. Az energia az építkezésre megy, nem a bujkálásra.

Legtöbben mégse választják szívesen ezt az utat. Ennek oka, hogy nagy én-erő, reális tapasztalatokon nyugvó önbizalom, nehezen megingatható, valós teljesítményen alapuló önértékelés kell hozzá. Aki „egyensúlyozni” akar, nem lehet ijedős, és tudnia kell, merre tart. Ilyen ember pedig nehezen terem, mert épp az ennek az alapját adó feltételek hibáznak. A pergő hétköznapok ennek a szöges ellentétét termelik, ezért gyakoriak a dependens, infantilis személyiségszerkezetek, akiktől minőségi változás nem jön, akik betagozódnak, és a botcsinálta változó autoritásoknak megfelelően változtatják elképzelésüket.

Erősen strukturált, laza szerkezetű, alacsony szolidaritású, intoleráns világunkban saját integritásunk megteremtésében csak saját magunkra számíthatunk? Csak Münchhausenek lehetünk, akik a saját hajuknál fogva húzzák ki magukat a vízből? Majdnem, de nem egészen. Mindig vannak fogódzók, támpontok, amelyekre építkezni lehet. Ám nagyon nehéz és gyors sikerrel nemigen kecsegtető feladatról van szó. Ezért az emberek gyakran nem ezt az utat választják, hanem időszakosan vagy véglegesen redukálják önmagukat: csak a család, csak a karrier, stb. Az elszigetelt világok fenntartása azonban csak elsőre tűnik egyszerűbbnek, hiszen rengeteg energiát emészt fel. Amikor kifáradunk, felfekszünk a hullámokra, amelyek vagy visznek, amíg visznek, vagy maguk alá temetnek. - Hogyan legyünk hát Münchhausenek?

A szerző szociológus.

Szerző: Langer Lajos
Publikálás dátuma: 2006.02.02 08:05