A szolidaritás hiánya, vagy inkább a negatív szolidaritás kikezdhetetlen „tömegtámogatottsága”, emberi elmékbe ivódottsága kezdi ki a civil szféra pozícióit, nehezítve a működését, hisz ez erejét nem a semmiből, hanem a felelősségtudatukra ébredt középrétegekből nyeri.

Mintha elhatalmasodott volna a társadalmi lustaság rajtunk, kiirtódott volna belőlünk minden felvilágosító gondolat. Mintha hiányozna belőlünk a felelősségtudat fikarcnyi szikrája is az európai uniós tagságunk által produkált új helyzetben. Hiányzó belső kohéziónk kiárad az EU-s atmoszférába, és azt bomlasztja, ahelyett hogy valósággá vált volna sok közép-európai álomképe: rendszerváltó államokból mintaállamokká válni.

A kezdeti reformlendület talán erre kormányozhatta volna hajónkat, ha nem egy olyan embertömeg alkotta volna a legénységet, amelyet a szolgaság évszázadaiból itt maradt birkatürelem vagy a reménytelenség türelme tanácstalanná tett. Így nem csoda, hogy mára a szűk érdekszféra és az önző önérdek világává váltunk, ahol a mottó: mindegy, milyen rossz az a szemétdomb, ami az enyém, csak az enyém legyen.

Kisiklott volna a magyar társadalom?

Milyen folyamatok lehettek ennek a kisiklásnak az okozói? Talán az egyéni identitás előretörése a csoportkohézióval szemben? (Ugyanakkor a csoportkohézió szolgálatában az egyedi identitás elvesztése borzasztó következménnyel járhat.) Vagy mégis inkább a bizalomvesztés a gazdasági folyamatok hosszú távú jótékony hatásait illetően? (Lásd növekvő munkanélküliség, ikerdeficit.)

Vagy tán a rendszerváltás által támasztott követelmények (új feltételekhez, életkörülményekhez való alkalmazkodás) égették ki mára a társadalmat, miután a középtávú nemzeti cél, az európai uniós tagság se hozta el a Kánaánt? (Az EU-n belül is csak a belső források tökéletes hasznosítása mellett biztosítható egy állam fölzárkózása, mint ahogy ezt mutatja Írország és Spanyolország esete.)

Miért nem alakultunk olyan nyitott demokráciává, mint nyugati szomszédaink? (Természetesen nem vitatom a rendszerváltás eredményeit, hiszen hihetetlenül rövid idő alatt sikerült átállítanunk a szocializmus autoriter politikai rendszerét plurális demokráciára.) Olyanná, ahol az állampolgárok döntő többsége lehetőséget kap a közéleti szerepvállalásra, jobban bele tud és bele is akar folyni az őt érintő döntésekbe?

Miért nem váltunk egy egészségesebb demokráciatestté, ahol a gazdasági, politikai és a civil szféra egymással szoros kölcsönhatásban működik, ahol az utóbbi kontrollt gyakorol az előbbi kettő fölött? A következőkben e három elemet venném szemügyre közelebbről.

A gazdaság szférája

A gazdaság elválaszthatatlan, illetve nélkülözhetetlen összetevője egy társadalom szerves működésének. Jól működő gazdasági szerkezet nélkül demokrácia nehezen építhető, a kettő kölcsönösen előfeltételezi egymást.

A másfél évtizede tartó gazdasági fellendülés lehetővé teszi számunkra a gyors gazdasági növekedést, még akkor is, ha mostanában mintha kifulladóban volna ez a lendület. Mára megtaláltuk helyünket a világgazdaságban. Ezt mutatja, hogy még mindig attraktív befektetési lehetőségként tartja számon hazánkat a külföldi működő tőke. Azonban számos negatív folyamat tapasztalható, mint a növekvő államadósságunk és a nem éppen euro-konform költségvetési hiányérték, és mindemellett szemet szúró a társadalmi esélyegyenlőség és méltányosság hiánya is.

Mára a „gazdagok” és a „szegények” közötti különbség olyan nagy, hogy a demokráciaelméletek szerint már komolyan fenyegetnie kellene a demokrácia normális működését. Gazdasági szempontból távol kerültünk az optimális társadalmi rétegződéstől, ahol egy viszonylag kis létszámú, belsőleg tagolt elit, egy hozzávetőleg azonos nagyságú szegény réteg és egy igen nagy számú, mind horizontálisan, mind vertikálisan differenciált középosztály él együtt. Ám a rendszerváltozással a vesztesek–nyertesek játéka megnehezítette a középrétegesedést, sőt a privatizáció is csak korlátozottan biztosított feltételeket a sikeres vagyonszerzéshez, sokkal inkább kedvezett rendkívül szűk belső politikai vagy gazdasági elitcsoportoknak, illetve külföldi befektetőknek.

Ennek tulajdonítható a kis- és közepes vállalkozások gyengesége, ami rá is nyomhatja bélyegét az EU belső piacán való szereplésünkre. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy az ország még mindig nem találta meg azt a területet, iparágat vagy szolgáltatást, amelyben világviszonylatban is a legjobbak, a legkiválóbbak közé emelkedhetne. (Ahogy ezt a finnek a telekommunikációs iparággal és az írek a vegyiparral tették.)

Azonban az alapvető probléma a posztszocializmus végét már évek óta átélt gazdaságunkkal a bizalom hiánya.

A rendszerváltozással az emberek többségében az a tudat alakult ki, hogy most dől el: a következő évtizedben kik lesznek a gazdagok és kik a szegények, kiké a hatalom, s kik maradnak hatalom nélkül. Hisztérikus versenyfutás indult a lehetőségekért, javakért, pozíciókért. Mindenki mindenki versenytársává akart lenni. Jobban mondva, mindenki mindenki farkasa lett. Kész csodaszámba megy, hogy a demokrácia és a piacgazdaság akkor még törékeny intézményei túlélték ezt a kegyetlen versenyfutást, tülekedést, ellenségeskedést.

A bizalomhiány eredetéről hosszas fejtegetésre lenne lehetőség a magyar történelem tanulságos eseményeit firtatva. Azt mindenesetre itt is megjegyezhetjük, hogy a rendszerváltást megelőzően se lehetett nagy belső bizalmi szintet felmutatni. Valószínűleg mindez a 20. századi magyar fejlődés sajátosságainak a következménye, hiszen meglehetősen elnyomó rendszerek váltották egymást. Először király nélküli királyság voltunk, majd pedig, a demokrácia rövid szárnypróbálgatása után (1945–1948) negyven évre a legvidámabb barakként, a gulyáskommunizmus meghonosítóiként vonultunk be a történelembe. Mindez rányomta bélyegét a ma élő valamennyi generációra.

De miért is olyan fontos a bizalom megléte, illetve magas szintje a társadalomban?

Azért, mert a sikeres gazdasági közösségeket minden társadalomban a bizalom magas szintje fogja össze. Az ilyen bizalmi közösség nem pontosan kidolgozott szabályok és előírások szerint jön létre (ha így kéne létrejönnie, „megmérgeződne”), hanem olyan etikai törvények és kölcsönös morális kötelezettségek ösztönzésére alakul ki, amelyeket a közösség tagjai mindannyian magukévá tettek, e benső szabályok vagy törvények révén érezték úgy, hogy bízhatnak egymásban. James Cole ezt a közösségi hajlamot társadalmi tőkének nevezte el, mivel ezen a képességen múlik, hogy hatékonyan együtt tudunk dolgozni embertársainkkal, csoportokban, szervezetekben, közös célok elérése érdekében. (Még nagyobb jólétért, a színvonalasabb oktatási rendszerért, és még sorolhatnám tovább.)

Ez a társas hajlam egykor csodákra volt képes, gondoljunk csak a német vagy a japán gazdasági csodára. Ezeket a gazdasági közösségeket a bizalom tette gazdasági szuperhatalmakká.

Nálunk, a modern Magyar Köztársaság intézményeinek működésében pedig épp a bizalom hiánya az egyik legfőbb probléma. Társas hajlamunk meggyengült a bizalom hiánya által, s ez rányomja bélyegét a gazdaságra. Ezért lehet az, hogy a magyar vezető a beosztottaival szemben sajátos úri gőggel, pimaszsággal él. Villogtatja hatalmát, ahol csak lehet, minden mozdulatával az aszimmetrikus viszony megjelenítésére törekszik.

Mégis, akkor mi a dolgunk? Nem más, mint rámutatni arra, hogy hiába szabályozzák törvények a munkafolyamatokat, hiába létesülnek szerződések a gazdasági ésszerűségeknek megfelelően, ezek mind-mind csak a szükséges, de nem elégséges alapot teremtik meg a posztindusztriális társadalmak gazdasági fölvirágzásához. Ki kell egészítenünk mindezt a viszonossággal, az erkölcsi kötelezettségekkel, a közösség iránti felelősségtudattal és végül a bizalommal. A sikeres és modern piacgazdaságot tehát minden további nélkül lehetséges kommunalisztikus vagy családi szellemben folytatni.

A politikai szféra

A politikai osztály teljesítménye, megítélése vegyes képet mutat. A demokratikus politika és piacgazdaság intézményeit látványos gyorsasággal felépítettük, és viszonylag jól működtetjük. A pártokat és a pártrendszereket is sikeresen kialakítottuk és konszolidáltuk.

Azonban becsúszott néhány baklövés is. A politikai rendszerváltás időszakában a két történeti osztály újjászületése is az új politikai elit jelszavai között szerepelt. Azt gondolták, hogy a polgárság és valamilyen formában a történeti (tradicionális) parasztság újra a magyar társadalom főszereplőivé válhatnak. A probléma ezzel az, hogy a történeti parasztság a szocialista kollektivizáció és a posztszocialista reprivatizáció következtében majdhogynem eltűnt a magyar társadalomból. Az akkori „jobboldal–baloldal” meghasadtság a politikai teret nem létminősége szerint osztotta ketté. Az igazi választóvonal ugyanis a polgári radikálisok, illetve a népnemzeti radikálisok között húzódott. (Mára azonban kirajzolódik a valódi választóvonal, hiszen úgy néz ki, a FIDESZ és az MSZP hatalomváltó gazdaságával jellemezhető kétpártrendszer alakult ki.)

Még nagyobb negatívumként tarthatjuk számon a politikai osztály konszenzusorientált helyett konfrontációorientált beállítódását, amely sokszor ahhoz vezet, hogy olyan döntések születnek, amelyek inkább károsak a társadalom nagy részére nézve. A probléma megoldásához önkontrollra, önkorlátozásra lenne szükség. Fő bűnük azonban az, hogy a társadalmat nem tekintik partnernek, dialógust csak a retorika szintjén tartanak fent vele, kasztosodnak.

Természetesen a fejlett nyugati demokráciák se mentesek ettől a jelenségtől, de hozzájuk mérten mégis hatalmas a lemaradásunk. Nyugat–Európában már rég lejárt annak a parlamentarizmusnak az ideje, amelyben a választóknak azon kívül, hogy négyévente szavaznak, nincs igazi beleszólásuk a döntésekbe. És nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a nyugat-európai államokban már régen kiépült a társadalmi érdekérvényesítésnek és a politikai hatalom ellenőrzésének megannyi eszköze, intézménye, csatornája, s ezek bejáratására is több idő állt rendelkezésükre.

Nyugodtan kijelenthetjük: a gazdasági lobbikon kívül más társadalmi csoport nem képes kellőképpen érvényesíteni az érdekeit. Ennek köszönhetően a társadalom többsége politikai passzivitásra kényszerül, és ez még a történelmi hagyományként ránk rakódott passzivitással is tetéződik. Gondoljunk csak a 2005-ös gazdatüntetetésre, ahol gyorsan elfelejtődött a gazdák jogos követelésének ügye, és a média által dramatizált „Mikor lesz már vége?” kérdés lépett a helyébe.

A passzivitás magyarázza azt, hogy ma is inkább tekintik az államot hatalmi intézménynek, hatóságnak, mintsem a népszuverenitás eszközének.

A kasztosodás és a társadalom figyelembe nem vétele számos negatív következménnyel jár, amely EU-tagságunk révén tágabb kontextusban érthető csak meg.

Akár arisztokratikus klánszellemnek, akár feudálbolsevizmusnak nevezzük, a lényeg nem más, mint hogy a politikai osztályon belül beállt rendszer lehetetlenné teszi új csoportok feltörését, ezáltal a hatalmon lévők elkényelmesedhetnek, fütyülhetnek döntéseik következményeire. Mintha a törvények velük szemben nem lennének olyan szigorúak, mint az egyszerű állampolgárokkal szemben.

Mégis, mik a következményei ennek a jelenségnek? Az már sejthető, hogy semmi pozitív, de vegyük sorra őket.

Először is bomlasztja a társadalmi kohéziót, mivel viszonylag kevesen hiszik azt, hogy igazságos országban, méltányos társadalmi rendben élnek, továbbá az emberek nem érzik, hogy lenne lehetőségük és erejük saját sorsuk alakítására, így - a legegyszerűbb szavakkal élve - a társadalom szétzilálása folyik.

Másodszor: a harmonikus fejlődést akadályozza az általa propagált zártság. Erre nagyon jó példát szolgáltat a Nemzeti Fejlesztési Terv kérdése. A fejlesztési terveket nem akarja megvitatni a társadalom széles körével a politikai vezetés, így nem kristályosodhatnak ki valós nemzeti prioritások. Egyébként ez a rendkívül rossz gyakorlat ellentétben áll a szubszidiaritás alapelvével is, a 2004–2006 között futó Nemzeti Fejlesztési Tervről mégsem bontakozott ki széles vita, ugyanúgy, ahogy a 2007-2013 között futóról sem.

Tehát alapvető kérdésekről nem beszélünk, ugyanakkor egyéb, kevésbé fontos dolgokat szükségtelenül túlboncolgatunk. Pedig a nyílt társadalmi vita – az EU-s források felhasználására készített fejlesztési elképzelésekbe foglalandó prioritások kapcsán – teremtene lehetőséget arra, hogy a társadalom széles körét mobilizálhassuk a közérdekű kérdésekkel kapcsolatban, mert az ilyen véleménynyilvánítás segíthetne hozzá egyedül a kommunizmus és a rendszerváltás zűrzavara következtében atomizálódott társadalom aktivitásának, kohéziójának további növeléséhez, véget vetve a „választási”, „delegatív”, vagy patrícius demokrácia továbbélésének.

Harmadszor: ez a beállítódás az Európai Uniót bomlasztó magatartásminták életre keltője. A markáns példát erre az iraki háború kérdése szolgáltatta, ahol lelkesen beálltunk az USA által vezetett háborús szövetségbe, szembefordulva az európai irányvonallal, figyelmen kívül hagyva azt, hogy mi az európai család alapeszméje - soha többé háborút -, és mit sem hederítve arra, hogy a háború ellenzői, mint nagy nettó befizetők, felzárkózásunk finanszírozói.

Tehát a kitágulófélben lévő európai térben arról tettünk tanúbizonyságot, mennyire képtelen a jelen politikai gondolkodás az új felelősségtudattal élni a megváltozott helyzetben, ehelyett inkább a jobb „szemétdomb” reményében hoznak értelmetlen, arcátlan döntéseket.

Szükséges volna tehát a váltás a politikusi gondolkodás terén is. Ezt a változást a civil szféra aktivizálásával lehetne elérni, amely számos problémába ütközik – kezdve a középosztály siralmas felelősségvállalási hajlandóságától egészen a szűkös anyagi kereteknek köszönhető nehézkes működésig –, de ez az egyetlen olyan erő, amely hatékonyan befolyásolhatná a gondolkodásmódbeli váltást.

A civil szféra

A civil társadalom a demokrácia egyik feltétele: ahol nincs civil társadalom, ott nem létezhetnek olyan képességű polgárok, akik identitásukat, saját jogosultságaikat és kötelezettségeiket egy adott politikai-jogi környezetben maguk választják meg.

Az előbbi mondat a maga teljességével mutat rá a civil szféra létének fontosságára, amely nem más, mint a közbenső másodlagos intézmények hálózata. (Üzleti vállalkozások, önkéntes társulások, tan- és nevelőintézetek, klubok, szakszervezetek, karitatív egyesületek, egyházak, és még sorolhatnám.) Egy jól működő demokratikus társadalomban kétségtelenül nélkülözhetetlen eleme a fékek és egyensúlyok rendszerének, de nem szabad túlzottan idealizálni működését. Nem szabad azt feltételeznünk, hogy a civil társadalom nagymértékben mentes lenne az önbénító ellentmondásoktól és kétségektől, és ebből adódóan kivételt képezne Anaximandrosz törvénye alól, amely szerint mindenféle emberi rend éppen emberi mivolta miatt állandóan ki van téve annak, hogy bűnösnek tartsák igazságtalan tettei miatt, és az ezért kiszabott büntetést meg kell fizetnie a kor rendelkezéseinek megfelelően. Azonban mégiscsak ez a szféra biztosítja az államot kiegyensúlyozó, de az individuumot nem elnyelő plurális politikai szövetségek és intézmények létét, így egy olyan, nemrég a demokrácia útjára visszatért állam, mint Magyarország, alapvető társadalmi problémái megoldását illetően nem mellékes, milyen civil szervezeti bázist hordott ki magában.

Tény, hogy a civil társadalomhoz szükséges gazdasági és politikai feltételeket nem könnyű létrehozni. (Főleg az autoriter társadalom megszűnte következtében gerjedő sokféle indulat közepette.)

A létrehozás vagy „életrehívás” területén nem ütköztünk különösebb akadályokba, azonban a civil szervezetek helyzete az idő múlásával nem lett sokkal könnyebb, nem képviselnek sokkal nagyobb érdekérvényesítő erőt, mint közvetlenül a rendszerváltás után, és aligha rendelkeznek nagyobb társadalmi tömegbázissal. Mi lehet ennek az oka?

Elsőként a már-már elképesztő szintet öltő társadalmi tunyaságról, „birkatürelemről” (sültgalamb-szindróma) kell említést tenni. Nem lehet mindent a politikai szférától várni, folyton-folyvást rágalomzáport zúdítani rá. (Olykor természetesen rájuk fér.) Ha a középosztály nem vállalja a felelősséget, hogy a kezébe vegye a kezdeményezést, és nem kíséri az alapvető fontosságú kérdéseket alulról jövő erős társadalmi vita, amelynek mindig is hálózati erőforrás-megosztó szerep jutott a nagy „felvilágosító gondolatokat” illetően, akkor nem lesz megoldás. Akkor ne reménykedjünk abban, hogy valaha is előkelő pozícióra teszünk szert a „demokratikus kapitalizmus intézményi konvergenciájának időszakában, ahol az emberek immár minden problémát leküzdöttek.” (Fukuyama)

Második a kölcsönös bizalmatlanság és szolga-mentalitás, amelyről korábban már szót ejtettünk.

Tehát valahogy utat tévesztettünk, s a tévút az intézmények és apparátusok mai romlottságához vezetett el minket, bomlasztó hatása pedig a civil szférát sem kímélte. Így magyarázható az a tény, hogy inkább együtt panaszkodunk, de ha össze kéne fogni, azonnal elvesztjük érdeklődésünket, és eltávolodunk a kérdéstől.

Nem csak a zéróösszegű játszma - amelyre a rendszerváltás gazdasági dinamikája tanított meg minket -, hanem a szolidaritás hiánya, vagy inkább a negatív szolidaritás kikezdhetetlen „tömegtámogatottsága”, emberi elmékbe ivódottsága kezdi ki a civil szféra pozícióit, nehezítve a működését, hisz ez erejét nem a semmiből, hanem a felelősségtudatukra ébredt középrétegekből nyeri.

Magyar áfium ellen EU-s orvosság?

Avagy létezik-e élet a posztszocializmus után? Erre a kérdésre ma szomorúbb válasszal szolgálhatunk, mint még pár évvel ezelőtt tettük volna. Lényegében levonhatjuk azt a tanulságot, hogy még EU-s tagságunk sem segíti társadalmunk egészségesebbé válását, egy olyan társadalom kialakulását, ahol a gazdaság, politika és a civil társadalom szférája kölcsönösen kiegészíti egymást. Hiába üzemel az EU által berobbantott reform-motor, ha a magyar lakosság nagy része az általa teremtett lehetőségekhez nem adaptálódik, s így csak közepes eredményt produkálhat.

Kis hatékonysággal működik tehát ez a gyógyír, ha nem alakul ki új felelősségtudatunk a megváltozott helyzetben, hisz rá kell döbbenünk: ma már nemcsak saját sorsunk irányítói vagyunk, hanem az európai család részeként teljes jogú családtagokká váltunk, és ténykedésünket a család szerves fejlődése érdekében kell alakítanunk.

A szerző az ISES hallgatója.

Szerző: Barus Nedim
Publikálás dátuma: 2006.02.15 10:29