Ahány ház, annyi szokás: tartja a közmondás, s ez igaz a volt szocialista blokk országaira is - mindegyikük külön utat választott a kommunista múlttal való szembenézés tekintetében. Átvilágítottuk a közép-európai átvilágítást.

Volt olyan ország, amely viszonylag hamar a teljes nyilvánosság mellett döntött (Csehország); volt olyan, ahol a régmúlt árnyai belbiztonsági kockázatot is magukban hordoznak, de inkább félmegoldás született (balti államok); volt olyan ország, ahol állandó terítéken van az átvilágítás, az akták kérdése, egy-egy nagyobb botrány mégis meg tudja mozgatni a politikusokat és a közvéleményt (Lengyelország).

Lengyelország

Lengyelországban hosszú vita után 1997-ben, még a jobbközép kormány alatt lépett életbe az átvilágítási törvény. Ennek értelmében az átvilágító bíróság állapítja meg, hogy egy adott személy tudatosan és titkos módon működött együtt a kommunista állambiztonsággal, s ezért pénzbeli juttatásban részesült, de az ítélet ellen lehet fellebbezni. A lengyelek lusztrálják a választott képviselőket, a magas rangú állami hivatalnokokat, ügyészeket, bírókat, ügyvédeket, de például az újságírókat nem. Ezeknek a személyeknek lusztrációs nyilatkozatot kell tenniük, magát az átvilágítást pedig a belbiztonsági szolgálat végzi a fennmaradt dokumentumok alapján.

Amennyiben fennáll az ún. „lusztrációs hazugság” lehetősége, a közérdekügyi ombudsman, aki gyakorlatilag a lengyel átvilágítás kulcsfigurája, kivizsgálást rendel el. Az ügyet a lusztrációs bíróság előtt folytatják, a bíróság és az ombudsman betekintést nyerhet akár a titkos titkosszolgálati iratokba is. Ha a hazugság bebizonyosodik, az illetőnek - elméletileg - le kell mondania, és tíz évig el van tiltva minden közéleti funkciótól.

De nem ez volt az első lusztráció Lengyelországban: 1992 nyarán a lengyel belügyminiszter 66 nevet tartalmazó, a megmaradt dokumentumok alapján elkészült listát küldött meg a legfőbb állami méltóságoknak, amely azon legfontosabb állami személyek neveit tartalmazta, akik 1945 és 1990 között az állambiztonság „alkalmazásában álltak”. A listán a következő személyek nevei olvashatóak (persze a teljesség igénye nélkül): Lech Walesa (fedőneve „Bolek”) köztársasági elnök (1990-1995); Krzysztof Skubiszewski („Kosk”) külügyminiszter (1989-1993), Wlodzimierz Cimoszewicz („Carex”) miniszterelnök (1996-1997), külügyminiszter (2001-2004). A lista nyilvánosságra hozatalát követően még aznap éjszaka az akkori miniszterelnök, Jan Olszewski drámai hangvételű beszédet mondott a parlament előtt, ahol leszögezte: „Úgy vélem, hogy a kommunista politikai rendőrséggel együttműködő emberek a szabad Lengyelországra nézve veszélyt jelentenek… Szabad nemzetet nem kormányozhatnak gúzsbakötött emberek.” Ezt követően a szétaprózódott parlament azon nyomban bizalmatlansági indítványt fogadott el az Olszewski-kabinettel szemben. Ez volt a „hosszú akták éjszakája”.

A volt lengyel állambiztonság dokumentációja (1944–1989) a Nemzeti Emlékezet Intézetében (IPN) került elhelyezésre; ez az intézmény egy 1998-ban elfogadott törvény alapján működik (az Intézet a levéltárin kívül ügyészi és oktatási részleggel is rendelkezik). Minden állampolgár kikérheti anyagait az Intézetből, amelyet lefénymásolhat és közzétehet. Amennyiben a Lengyel Népköztársaság fennállása alatt megfigyelték, megkaphatja az ezt igazoló iratot.

Lengyelországban különösen kényes téma a katolikus egyház titkosszolgálati múltjának feltárása. Ezen a területen többéves hátrányt kell pótolni, hiszen ameddig élt a lengyel pápa, addig a papok beszervezése, illetve fel- és/vagy kihasználása a diktatúra javára gyakorlatilag tabunak számított. Jelenleg viszont egyre erősebbek azok a hangok, amelyek azt követelik, hogy a lengyel katolikus egyház, amely a szocializmus ideje alatt a kelet-európai térség legnagyobb, a kommunista hatalomtól független szervezetének számított, tárja fel múltjának sötét oldalait is.

Észtország

A Baltikum a lusztráció szempontjából különleges helyzetben van a többi új EU-tagállammal szemben - Észtország, Lettország és Litvánia 1944 és 1991 között a Szovjetunió szerves részét képezte, ennek megfelelően az elnyomás formái sokkal keményebbek voltak, mint a szocialista blokk más országaiban. Az Állambiztonsági Bizottság - ismertebb nevén a KGB - behatolt a társadalom minden rétegébe, információkat gyűjtve, ellenőrizve, részben irányítva azt. A függetlenség elnyerése után is megmaradt a Nagy Testvér aktivitása, s ehhez kitűnő eszköz a régmúltból „ittfelejtett” ügynök.

Észtországban 1991-ben ún. „lelkiismereti esküt” kellett tenni a közhivatalt vállalóknak, ti. hogy nem működtek együtt a KGB-vel. Ez az előírás egészen 2000-ig volt érvényben, onnantól kezdve lépett életbe a lusztrációs törvény. Fontos eszköz volt az átvilágítás szempontjából a fiatal észt állam kezében az 1994-es idegenrendészeti törvény, amely alapján nem kaphattak állampolgárságot azok a személyek, akik a KGB munkatársai voltak.

A tényleges átvilágítás egy 1995-ös törvény alapján működik, amelynek fő célja a volt megszálló hatalmak (németek és szovjetek) titkosszolgálatai munkatársainak számbavétele és nyilvánosságra hozatala. Azoknak, akik együttműködtek, egy éven belül jelentkezniük kellett az állambiztonsági szerveknél, ezt a listát viszont titkosították, s az együttműködés ténye jogi következményeket nem vont maga után. A nem jelentkezők nevei publikálásra kerülnek, erről azonban az illetőt informálják, s az ügyet bíróságra viheti.

1997 és 2004 között 1153 nevet titkosítottak, 250 látott napvilágot, ezek javarészt oroszajkú nyugdíjasok voltak. Ez a szám azonban igen kicsi ahhoz képest, hogy az 1,3 millió lakosú Szovjet-Észtországban a politikai rendőrség állományában ezer tartótiszt alatt 30 ezer munkatárs dolgozhatott.

Nem jobb a helyzet a dokumentációt illetően sem – a megmaradt titkosszolgálati iratokat 1992-től állami levéltárban helyezték el, ezek azonban főleg az 1940-es évek második feléből származnak. Ez annak köszönhető, hogy nem sokkal a függetlenség kikiáltása előtt (1991 augusztusa) a KGB-s akták jó részét Oroszországba „menekítették”, ami egyébként a korabeli észt kormányfő, Edgar Savisaar tudtával történt meg. Ő volt a főhőse az észt Watergate-ügynek is: 1995-ben, amikor Savisaar a belügyminiszteri posztot töltötte be, egy volt KGB-sek tulajdonában lévő nyomozócég információkat gyűjtött jobboldali politikusokról. Kiderült, hogy a tulajdonosok ráadásul közeli kapcsolatot ápolnak a miniszterrel – a botrány után Savisaar lemondott, de népszerűsége megmaradt. A megmaradt dokumentumokat egyébként kutathatják a történészek, állami hivatalnokok, ill. magánszemélyek, rájuk a volt KGB-s munkatársak neveinek titkosítása nem vonatkozik.

Lettország

Lettországban a szovjet örökség tűnik a legnehezebbnek: a szovjet korszak betelepítéseinek következtében az 1989-es népszámlálás szerint a lettek alig voltak többségben saját hazájukban (a főváros, Riga még ma is döntően orosz nyelvű).

1994-ben fogadták el a lett átvilágítási törvényt, amelynek célja a volt titkosszolgálati dokumentumok őrzése és a KGB-vel való együttműködés tényének tisztázása. Ennek értelmében a KGB munkatársai és informátorai nem indulhattak az országgyűlési és önkormányzati választásokon, nem tölthettek be állami funkciókat (ha az illető hazudott, 10 évig nem töltheti be az adott tisztséget). Az akták a belügyminisztérium alá tartozó lett Történeti Hivatalban lettek elhelyezve. Az átvilágítás során az ügyészség a megmaradt dokumentumok alapján megvizsgálja az érintettséget, s az ügyet a bíróság elé terjeszti - itt állapítják meg az együttműködés tényét. A törvény hiányossága, hogy aki bevallja KGB-s múltját, annak az ügye nem kerül a bíróság elé.

2004 májusában a lett törvényhozás meghosszabbította a lusztrációs törvény hatályát, és nyilvánosságra akarta hozni az akták tartalmát. A törvényt azonban megvétózta Vaira Vike-Freiberga elnökasszony, aki évtizedeket töltött emigrációban. Szerinte ez a lépés indokolatlanul sértheti az ex-KGB-sek családtagjait. Ennek következtében a Saeima újabb tíz évre titkosította az aktákat.

Akárcsak Észtországban, 1991-ben a lett titkosszolgálati dokumentumok jó részét is kivitték Oroszországba. A KGB-s kartotékok ugyan megmaradtak, a személyi akták viszont nem (így nem lehet kideríteni, áldozattal vagy elkövetővel van dolgunk). A szakértők feltételezik, hogy ily módon a politikai játszma egyik hatásos eszköze lehet az akták nyilvánosságra hozatala. 1951 és 1991 között 25 ezer titkos megbízott és 60 ezer informátor dolgozott Lettországban. A dokumentumokat lehet kutatni, azonban az akták tartalmát nem lehet nyilvánosságra hozni.

A lett főügyész 1994 áprilisában öt parlamentben ülő politikus nevét hozta nyilvánosságra (többek között a korabeli külügyminiszter, Georgs Adrejevsét, aki ma mellesleg a liberális „Lett Út” európai parlamenti képviselője). Az országgyűlés az ügy tisztázásáig felfüggesztette mandátumukat, de komolyabb hátrány nem érte őket.

Litvánia

Litvániából kevesebb iratot szállítottak el Oroszországba, mint a szomszédok esetében, de így sem teljes a dokumentáció. Itt a jobboldali pártok mutattak nagy eltökéltséget arra, hogy lezárják a kommunista múltat. A jobboldal dominálta kormány alatt, 1998-ben fogadta el a parlament azt a törvényt, amely alapján a volt KGB-s tisztek nem kaphattak állami és önkormányzati tisztségeket (pl. ügyészség, rendőrség, diplomáciai testület), nem folytathattak magánügyvédi praxist, a titkos megbízottak és az informátorok azonban nem estek a törvény hatálya alá.

Litvániában a fő átvilágítási törvényt a parlament 1999-ben fogadta el. Ennek értelmében a szovjet politikai rendőrség volt tisztjeit és informátorait felszólították, hogy jelentkezzenek az Állambiztonsági Ügyosztálynál, és vallják be együttműködésük formáját. Ha ezt megteszik, nevük nem kerül nyilvánosságra, ellenkező esetben igen. Így a 30 ezresre becsült titkos káderek közül másfél ezren jelentkeztek.

Hasonló módon elgondolkodtató az archívumokról szóló törvény is, amelynek értelmében a volt KGB-s vagy belügyi dokumentációhoz az adott ügy lezárását követően 70 év múlva lehetne hozzáférni, a magánéletre is vonatkozó iratokhoz pedig 50 évvel az érintett halála után.

A KGB-vel való együttműködés vádja „menetrendszerűen” a parlamenti és elnökválasztások alkalmával kerül elő. Ez a fegyver hatásosnak bizonyult a litván függetlenségi mozgalom vezéralakja, Vytautas Landsbergis esetében. A konzervatív politikust négy volt KGB-s tiszt vádolta meg - a gyanú ugyan nem igazolódott be, de elég volt ahhoz, hogy Landsbergis ne jusson be az elnökválasztás második fordulójába. Az igazi botrány Rolandas Paksas nevéhez fűződik, akit 2004-ben impeachment keretében megfosztottak a köztársasági elnöki mandátumától. Kiderült ugyanis, hogy kampányát az a Jurij Boriszov finanszírozta, aki a KGB ex-tisztje és az orosz titkosszolgálatok embere volt. S ily módon, még a legmértéktartóbb vélekedések szerint is, a litván elnök - szándékosan vagy nem - Moszkva bábjává vált.

A balti államokban a múlttal való szembenézést hátráltatta, hogy a fontosabb dokumentumok nem Vilniusban, Rigában vagy Tallinnban, hanem Oroszország területén lelhetők fel, továbbá a komoly politikai akarat is hiányzott a közélet megfelelő módon való átvilágítására (és megtisztítására): úgy tűnik, egy alapos átvilágítás túl sokakat érinthetett volna kellemetlenül. A balti helyzetet jól jellemzi, hogy a legtöbb esetben mind a vádló, mind a vádlott a régi szovjet titkosszolgálat munkatársa.

A szerző történész, polonista, a Teleki László Intézet Közép-európai Tanulmányok Központjának tudományos munkatársa.

Szerző: Lagzi Gábor
Publikálás dátuma: 2006.03.20 12:29