Ez az alapvetően nyugodt és a meglepetéseket eleve kizáró választás történelmi cezúrát jelentett, és számos trendváltozást indított el, olyanokat is, amelyeket részben ma még nem lehet teljesen felbecsülni.

A választás végső időpontjának decemberi kijelölésénél többen is jelezték: ha az év első hónapjaiban egy vagy több tartós vagy nagyhatású esemény eltereli a figyelmet, a rendelkezésre álló idő akár még rövid is lehet a választás optimális dinamikájának mozgásba hozatalához. Ilyen eseményekből mindig széles választék áll rendelkezésre: egy új iraki háború, a természeti katasztrófák majdhogynem folytonos sora, a sztrájkok vagy polgárháborúk hozzánk közelebb álló, európai változatainak fellépése (olyan például, mint amilyen a párizsi elővárosok tavalyi fellángolása volt). A várakozás helyesnek bizonyult, de mint annyiszor, a konkrét megvalósulás nem az előre favorizált jelenségek közül került ki: a választásra való összpontosítás legnagyobb elterelő mozzanatának az időjárás bizonyult. A választás később kirajzolandó, hangsúlyozottan „nyugodt” karaktere lassan háttérbe szorította a váratlan események hirtelenségének elvárásait. Érdekes történeti adalékként maradhat meg az emlékezetben, hogy még a valóban szélsőségesen félelmetes, hatalmas árvizek sem voltak képesek az „utolsó pillanat” meglepetéseként döntően beavatkozni a választások menetébe.

A választási harc egyenes, nem egy esetben egyenesen észrevétlen folytatása volt a négy év történetének. Spontán politikai kommunikációnak alig lehetett valaki tanúja a vizsgált hetekben. A politikai absztinencia mögött elsősorban két magatartás és motiváció rajzolódott ki: az egyik a közvetlen frusztráció és a további frusztrációtól való félelem, a másik a megalapozott vagy megalapozatlan „klasszikus” politikai félelem a politikai csevegés nem várt következményeitől.

Talán ez volt az első olyan választás, ahol az addig favorizált televíziós klipek alig játszottak szerepet. A napi- és hetilapokban elhelyezett politikai hirdetésekről eleve nehéz volt elképzelni, hogy hatásaik optimális mértékben összeadódhattak volna. Jobban érzékelhetővé váltak az utcai plakátok. A politikai képregénysorozat tűnt a kampány első heteiben az uralkodó zsánernek, úgy is, mint nyomaiban új összműalkotás. A politikai nehézipar, a kommunikációs technológia mindenhatósága abból is jól leolvasható volt, hogy a vizuális regény sokszor nem hogy nem folytatódott tovább, de még addigi állomásai is minden további nélkül eltűnhettek szemünk elől. (Erőltetett dolog lenne éppen ezt az alkalmat kiválasztani arra, hogy a helyzet anomáliáin sajnálkozzunk. Mindenesetre nem válik dicsőségére sem a köztársaságnak, sem a demokráciának, hogy a nyilvánosság előtt tökéletesen ismeretlen – és semmilyen közelebbi felelősséggel senki irányában nem rendelkező – marketingcégek ötletei uralkodnak el a pártok saját híveikkel és választóikkal folytatott kommunikációján.)

Február végén sok indulatos támadás, sőt tettleges bántalmazás érte a nyilvános politikai felületeket. Egy sor váratlan jelenség: gázpisztoly, verés, köpés, nyelvi agresszió, a munkanélküli arcok megsértése, a láthatatlan helyeken elkövetett agresszió, antiszemita jelek – ahhoz képest, hogy milyen kevés időre terjedt ki a valóságos kampány, az indulatok hatalmasak voltak. A lakosság számos esetben saját maga ellen irányuló agresszióként értelmezte, ha a kopogtatócédula miatt zavarták őket. Különösen feltűnt, hogy olyan helyzetű plakátok is erős indulati elutasításban részesültek, amelyek nem voltak igazán jól látható helyen, amelyek esetében tehát szinte el is lehetne tekinteni attól, hogy a károsítással mások véleményét akarták volna befolyásolni. Március első felében mintha csökkent volna a sértett politikai felületek nagyságrendje, az egyik Tallózóban diszkrét cikk foglalkozott a köztisztaság védelmére irányuló éjszakai erőfeszítésekkel.

A mediátorok a Csendes-óceáni dzsungelben rekedt kamikaze-pilóták harcmodorában harcolták tovább a négyéves harcot: javítottak, kiemeltek, korrigáltak, kételkedtek, feddtek, jutalmaztak, felkiáltottak, helyreigazítottak, figyelemfelhívtak, emlékeztettek és intettek. A moderáció közvetlen mozgósító ereje sem lebecsülendő, egy-egy műsor alatt tíz-húsz százalékos elmozdulásokat is elértek a velük kommunikáló közönség véleményének alakulásában. A legtöbb kommunikációs helyzetre a demokrácia másfél évtizede alatt már kialakult rítusok szertartása volt jellemző: a riportalanyok, a moderátor és a téma Bermuda-háromszögének ismeretében előre borítékolható a legtöbb beszélgetés lefolyása.

Néhány nagy téma kiszámított verbális monotóniával ismétlődött a választások előtti hetekben (jobban élünk-e, mint négy évvel ezelőtt, a republikanizmus, a korrupciós ügyek, az áttekinthetetlennek tűnő szociális juttatások és elvonások „volumen – éves szint” bikkfanyelv). Az Európai Unió gyakorlatilag nem volt explicit téma a választási harcban, ez egyrészt érthető (a pártok közötti általános alapkonszenzus és a válságjelenségek viszonylag új keletű feltűnése miatt), másrészt más értelemben hiány is, hiszen ez a hallgatás nem adja vissza a probléma jelenlétének mértékét a politikai és társadalmi diszkusszióban. „Virtuálisan” az EU fogalomkörének összes említése minden ízében a balliberális koalíció mellett állt (erre a kettéosztottság miatti szereposztás miatt került sor), ugyanezért az EU fogalomkörének összes említése minden ízében a jobboldal ellen volt (hiszen a kettéosztottságmentális és ideológiai szereposztásában a jobboldal még akkor is virtuális EU-kritikus, ha éppen nem EU-ellenes álláspontot foglal el, azaz, ha nem lehetne megfogalmazni azt a tudatos politikai értékválasztás szintjén.) Így eshetett meg, hogy miközben az EU alig játszott szerepet a választási retorikában, hallgatólagosan mindvégig jelen volt, szervesen beépült a kettéosztottságerődítményrendszerébe, virtuálisan tökéletes egyértelműséggel képviselt egy politikailag tökéletesen kimondatlan, azaz, ha nagyon akarjuk, politikailag egyenesen nem-létezőnek tekinthető elemet.

A választás „normális” dialógusában az elvek és stratégiai elemek helyén rendre a szűkebb korszaknak megfelelő „ideológiai” mozzanatok domináltak, de még „ideológiává” sem tárgyi mozzanatok tették őket. „Ideológiává” is már a kettéosztottság öntörvényű, Gólem-szerű működése avatott egyes politikai mozzanatokat. Mivel a kettéosztottságszervezte meg a politikai dialógust az említett ideológia-hívó szó szinten, a politikai ideológia víztükrében a társadalom ismét csak a kettéosztottságot vette észre. A tükörből a tükörkép nézett vissza. A kampány tautologikussá vált. Ezt az átfogó tautológiát színezték az ezer áttekinthetetlen összeggel és százalékkal dobálózó adakozással kapcsolatos költségvetési ígérgetések. Az ígéretek nagy belső feszültsége az, hogy miközben a szándék egyértelműen tisztán instrumentális, hiszen a szándék megvalósítása már a kezdet kezdetén bizonytalan, az adományok nagyságrendje a nevetségesség határáig menően alacsony.

Mivel a kettéosztottság vezényelte a választási küzdelem tematikáját, nem csoda, hogy az hamar átcsapott ún. kategorizációs versenybe. A nagy kategorizációs póker átfogó, sok esetben egyenesen univerzális terepeket választott magának. A „jobban élünk-e, mint négy évvel ezelőtt?” kérdése már bepillantást engedhetett a kettéosztottságból kiinduló, eredendően univerzalisztikus tendenciák elszabadulásába. A „válság van”,„mi vagyunk a modernizálók” vagy a „lendületben az ország” (és a megfelelő kijelentések ellentétei) erőteljesen megmutatják a kategorizációs versenynek a társadalmi középszintektől elszakadó, absztrakt módon filozofikus karakterét, más szóval a politikai virtualitásnak éppen azt az oldalát, hogy nem lehet e feltevésekből olyan „eldöntendő” kérdéseket transzformálni, amelyek egy demokratikus választás legitim és értelmes kiindulópontjait jelenthetnék.

A megosztottság diktálta verseny az univerzálissá váló politikai nyelvben a megosztottság döntő új politikaelméleti vonatkozását mutatja fel: apolitikai elitnek a megosztottságon keresztül realizálódó önreferencialitását. Túlnyomórészt ez a narcisztikus önreferencialitás (a Szocialista Párt olyan párt, amely a Szocialista Pártról beszél, mint arról a pártról, aki megteszi azt, amit a Szocialista Párt megtesz, azaz azt, amit a Szocialista Párt a Szocialista Párttól elvár) okozta, hogy szorosabban nézve csak egy igazán új téma merült fel a választás előtti hetekben, s ez az Echo-televízióban nagy energiával hirdetett interjúsorozat volt a Fenyő-gyilkosság feltételezett hátteréről. A látszat ellenére azonban ennek sem volt sok érintkezése magával a választási küzdelemmel. Egyszerűen értelmezést kínált a rendszerváltás egy fontos mozzanatának felfejtéséhez. Nagyon is logikus folyománya a ritualizált és információszegény politikai dialógusoknak, hogy egy néhány napos rövidebb intervallumban hatalmas sorozatban futottak be azok a vélemények, amelyek szerint az ilyen politikai beszélgetéseknek nincs semmi értelme.

A kampány eddigi szakaszának hiátus nélküli ráépülése az elmúlt négy évre arra is utalhat, hogy talán mégis létezhet egy olyan új, valóságközeli modell, amely kifejez valamit a jelen és a közelmúlt lényegéből. A politikai élet kettős virtualizálódásának hipotézise ez. Az egészen 2002-ig visszautaló alaptény e hipotézis megalapozásában az, hogy Orbán nem vonta vissza a 2002-es választási harc történelmi traumáját. Ezzel sorsszerű döntést hozott – olyat, amelynek horderejéről a döntés pillanatában valószínűleg ő maga sem tudott, és ami különben is csak az akkorra már szinte teljesen befagyottan monolit magyar pártrendszerben volt lehetséges (amelyben egy nagy bukás után fel sem merülhetett, sőt, talán még árulásszámba is ment volna a választásért felelő vezető távozásának kikövetelése). A virtualitás úgy keveredik bele ebbe a képbe, hogy miközben Orbán nem vonta vissza a 2002-es választási harcban megnyilvánított, széles körben traumatizáló identitását, a nyilvánosság előtt kialakított egy attól eltérő, szolgáló és szolgáltató politikai attitűdöt.

Ez a virtualitás születésének pillanata. A „mélyben” a vissza nem vont 2002, a „felszínen” a konzervatív-liberális plusz szociáldemokratikusan nemzeti ideológia. A politikai tér egyik fele végérvényesen rácsúszott a virtuális politizálás vágányára. 2002 vissza nem vonásával tehát éppen Orbán az, aki érdemi hiteltelenségre ítéli magát.

Az MSZP, mindezek után, legalábbis elviekben és a lehetőségek szerint megpróbálkozhatott volna azzal, hogy kirántsa a magyar politikát a már előre elrendelőben lévő virtualitás kényszerpályáiról. Az MSZP azonban nem próbált meg a Fidesz ellenére, sőt annak fején még át is nyúlva, a valóságra építeni politikát. Teoretikusan kivételesen csábító pontra jutottunk. E pontról visszapillantva ugyanis majdhogynem logikus az MSZP útja Kovácstól Medgyessyig, Medgyessytől Gyurcsányig és még tovább, Kókáig. Ez az út az élmény-politika, azaz a virtuálissá válás fonalán ugyanis már majdhogynem hiánytalanul logikus és egyenes vonalú. Az MSZP azonban nem állt meg itt. Tovább emelte a virtualitás tétjét. Megkontrázta, sőt, meg is hatványozta azt. A mai MSZP virtualitása három átfogó üzenetben ölt testet: 1) válság van (aminek érdemileg a Fidesz az oka); 2) az MSZP a modernizáció pártja (szemben az örök tegnapi Fidesszel); 3) az országban végérvényesen minden rendben van („Lendületben az ország!”). A virtualitás hipotézisének jelen kifejtésekor nem a három nagy virtuális tézis igazságtartalma (különösen nem lehetséges „együttes” igazsága) foglalkoztat minket (ezek természetesen lehetnek igazak). Szemünkben az a fontos, hogy a mai MSZP e három legfontosabb üzenete is már lehet a hatványozott virtuális politika szimptómája.

A kettéosztott társadalom ilyen sajátos feltételek között ment bele a választásokba. Másként fogalmazva, egy kettéosztott társadalom ment bele a választásokba. A választás „nyugodt”-nak ígérkezett, mivel azonban egy kettéosztott társadalom ment bele, a választás eredménye mindenképpen meghatározónak, ha éppen nem sorsszerűnek is tűnt a lakosság szemében. S ez nem ellentmondás: a választás „nyugalmá”-nak és a tét „végzetszerűségé”-nek ellentmondása a kettéosztottság politikai rendszerének közvetlen következménye volt.

A Fidesz tehát 2002 óta nem vizsgálta felül saját alapelveit, ezzel ettől a kezdettől fogva virtualizálta a magyar politikai élet egészét. Függetlenül attól, hogy objektív vagy más elvi szempontból hogyan ítéljük meg ezt a politikát, szűkebben a választás szempontjából az a lényeges, hogy ez a politika 2002-ben már döntő vereséget szenvedett, de azóta is állandóan vereséget szenved. A Fidesz oldalán tehát a következő sorozat volt kirajzolható már a választások kezdete előtt: 1) (itt nem részletezett) fundamentális problémák, 2) 2002 állandósulása, 3) a magyar pártrendszer koalíciós karaktere (a választás előtt: Fidesz szövetséges nélkül). Ez utóbbira nézve: ha létezne igazi integrált jobboldal, nem lett volna lehetetlen akár még a populista viselkedésmintát követők integratív egységesítése is. Sokan méltatták Orbán Viktort, amiért konzervatív vezérként egyesítette a jobboldalt. De úgy fest: az egyesítés nem volt sikeres. A Fidesz politikai „kisgömböcként” próbálta lenyelni a többi jobbos pártot, a hatalmi siker mégsem vezetett szolid integrációhoz. Ennek a mozzanatnak a választás más szövegösszefüggéseiben is van és lesz jelentősége, de konkrét relevanciája a Fidesz koalíciós magányának tényében emelkedett meghatározó ténnyé.

Mindezek a szempontok már előre jelezték, hogy a választás voltaképpen nem volt bizonytalan. Egyedül egy ténynek kellett csak világossá válnia a választás előtt, s ez az SZDSZ parlamentbe kerülésének közvélemény-kutatási adata volt. S mint ez várható is volt, hozzávetőleg egy hónappal az első forduló előtt befutottak az érdemileg bizonyosra vehető közvélemény-kutatási eredmények.

A választás érdemben már ekkor eldőlt. Bármennyire nem lehet is egy ilyen kijelentést megtenni a választások előtt, a választások végeztével egyértelmű, hogy a kijelentés igaz volt.

Az új magyar demokrácia egyik legnyugodtabbnak ígérkező választása az első fordulóban valóban nyugodt is volt, a második fordulót megelőző izgalmak nem vonták vissza a választás alapvető nyugalmasságáról megalkotott tézisünket.

Mégis, s ez vezető tézisünk, ez az alapvetően nyugodt és a meglepetéseket eleve kizáró választás történelmi cezúrát jelentett, és számos trendváltozást indított el, olyanokat is, amelyeket részben ma még nem lehet teljesen felbecsülni. Bízvást mondhatjuk, mindkét vonás (cezúra + trendváltások) alapvető meglepetést jelent. Egy későbbi elemzés esetleg kimutathatja, hogy e két meglepetést okozó mozzanat már korábban is érzékelhető lett volna, ám a kettéosztás mindent meghatározó hatalma a politikai érzékelést kényszerűen alakította úgy, hogy a ma már világosan érzékelhető trendeket valóban nem lehetett akár néhány hónappal vagy héttel ezelőtt sem érzékelni.

A „nyugodt” választás cezúra- és trendváltó jellege politikailag feltehetően konszolidálni fogja a turbulens magyar politikát. Éppen az új trendek nagy száma és az alapvető problémák érdemi megmaradása miatt azonban történeti távlatból e konszolidáció még egyáltalában nem mondható valóságosnak. Ez a kettősség a meghatározó vonása a 2006-os választásoknak.

A 2006-os választásokkal mint történelmi választóvonallal felszínre kerülő legfontosabb új trendek a következők:

A) A rendszerváltás folyamatának részleges konszolidálódása a politikai rendszer régi és új nyitott kérdéseinek viszonylagos stabilizációjával együtt (EU, nemzedéki változások, szociológiai átalakulások viszonylagos lezáródása, tulajdonviszonyok, új szociokulturális térkép, nemzedéki viszonyok átalakulása stb.);

B) A jobboldal helyzetének bizonyos mérvű újrafogalmazódása;

C) A baloldal újraszerveződésének bizonyos jelei;

D) A kettéosztottság alapzatán megszilárdulóban lévő kétpártrendszer talajáról való óvatos elmozdulás a kettéosztott társadalom egyidejű állandósulása mellett;

E) A populizmusok alakváltozása;

F) A média szerepének lassú átalakulása;

G) A magyar politikai rendszer virtualitásának lehetséges elmozdulása tárgyilag konkrétabban megalapozott irányokba.

Nézzük az új trendeket valamivel részletesebben:

A) A politikai szerkezet ismert törésvonalával és egy problematikus gazdasági alapszerkezet megszilárdulásával együtt a politikai rendszer keretfeltételeinek és háttérmozzanatainak egy része a konszolidáció fázisába lépett át. Ezt a választás nem egyszerűen igazolta, de a választás – a kettéosztottságáltal lehetővé tett talajon és keretek között – maga aktualizálta, sőt, katalizálta e részleges konszolidáció néhány mozzanatát. Így szinte szóba sem került az EU, nem lobbant lángra a kisebbségi helyzet (még a rosszul sikerült népszavazással együtt sem), érzékelhető lett a magyar társadalom új szociokulturális térképe, és erőteljesen nyilvánvalóvá váltak a számos, még láthatatlan következménnyel járó demográfiai és nemzedéki változások (így az 1989-ben uralkodó helyzetet betöltő 55–65 éves nemzedék mára a politikai élet háttérdimenziójába vándorolt, az 1989-ben 35–45 közötti disszidens nemzedék mára hatvan felé közeledik, az 1989-ban 25–35 közötti fiatalabb rendszerváltó nemzedék mára negyvenes éveinek dereka felé halad).

B) A jobboldal válságának strukturális megfordíthatóvá válása. Az MDF parlamentbe kerülése már önmagában is trendváltoztató tény, arról nem is beszélve, hogy a négyéves ciklus egy európaibb fazonú középjobb újraszervezésének kiemelkedő lehetőségét nyújtja, olyan lehetőséget, ami a kilencvenes évek legeleje óta egyszer sem adatott meg a magyar politikai élet számára, és amely lehetőség (hiába voltak sikerének egyes elemei kétségtelenül már érzékelhetőek) még most, a 2006-os választások előtt sem jelenthetett még statisztikai bizonyosságot. A kettős trend bizonyosságát mutatja, hogy azt mind a politikai osztály (tekintsünk például a KDNP-nek a frakcióalakítással kapcsolatos, világosan felismerhető önállósulási törekvéseire), mind pedig az egész társadalom világosan felismerte. Új törésvonal jött tehát létre immár manifeszt és politikailag releváns módon magán a jobboldalon belül, amelynek természetesen (s ez is az új trendek megalapozásának messzire mutató lehetőségeit foglalja magában) meglesznek a maga sokszoros kihatásai a jobboldal egészének további mozgásaira is, elsősorban a Fidesz további várható erodálódására és eközben való újraszerveződésére. Figyelmeztetünk arra, hogy a jobboldal mai helyzetének elemzésekor ne csak elvontan gondoljunk a klasszikus európai jobboldal és a Fidesz közötti különbségekre (a Fidesz még más összefüggésekben is tematikussá váló meghatározásának nehézségeire), de gondoljunk nagyon konkrétan az utolsó négy év politikai virtualizálódására, a politikai rendszer ebből következő önreferenciálissá válására és annak az MSZP által felragadott továbbfejlesztésére. Ebben a virtuálissá és önreferenciálissá (kicsit egyszerűbben szólva: öncélúvá) válásban némileg más helyi értékre tesz szert, hogy Orbán adott retorikája nacionalista vagy szocialista-e, az illő módon nacionalista vagy akár még kádárista-e. A Fidesz és Orbán mai helyzetének virtualitását az határozza meg, hogy az agresszió kártyájára már nem mertek tenni, más kártyákra pedig láthatólag nem is gondoltak. A jelen helyzetben (értve ezen a 2006-os választások egész korszakát) még majdnem az is másodlagos, hogy Orbán vagy a Fidesz mennyiben és milyen jegyekben populista. Mindenesetre az önreferenciális virtualitás megpróbálja használat alá venni és kisajátítani a politikai szótár minél több elemét, ezt azonban, éppen már manifesztté váló önreferenciális virtualitása miatt csak hibrid és eklektikus módon képes megtenni, ami a szemantikai csúsztatások egész rendszerének kialakításához vezet.

C)A 2006-os választások következő új trendet jelölő mozzanata a baloldal új arculatának megjelenése volt. Teljesen függetlenül e változás jelentőségének megítélésétől, de a trend jövőbeli sorsától és annak esetleges következményeitől is, ez a változás ugyancsak 1990-től vagy éppen 1994-től folytonosnak tekinthető trendeket tört meg. Jelentősége ezért majdnem teljesen megfelel a jobboldal trendváltásának. E változás értékelésénél némiképpen ironikus elem, hogy ez a trend a folyamatok mélyét tekintve most tört át, és legfontosabb mozzanatait éppen az ellen a jobboldali folytonosság ellen találták ki és gyakorolták be, amelyet, ha nem is a politikai élet hétköznapjaiban a közeli jövőben, de történelmi méretekben a jobboldal új trendje megszakított. Nem a lényeglátás vágya mondatja velünk, de ez az összefüggés is (függetlenül további kifutásától) a jelen helyzet terméke. A baloldal új trendje akkor győzte le a jobboldal fő trendjét, amikor az már érdemben belepusztult ambícióihoz mért történeti sikertelenségébe, sőt, természetes halált halt, s ezt követően már a középjobb erői is megkezdték újjászületésük vajúdó folyamatait.

Mivel az új arculatú baloldal néhány évig újnak fog még tűnni a társadalom szemében, felesleges lényeglátás e pillanatban arra emlékeztetnünk, hogy a jobboldal hirtelen arculatváltásával a baloldal új arculatának is váratlan módosulásokon kell majd átmennie. Ebben az összefüggésben kell említenünk azt a napi hírt, amely szerint Tony Blair megrendítő vereséget szenvedett az önkormányzati választásokon. Ez a váratlan reakciók szükségszerűségét ismét előtérbe helyezi. A győztes szocialista párt ugyanis a blair-i harmadik utat egyesítette egy új típusú dél-amerikai stílusú tömegkulturális irányultságú mobilizálással. Könnyen megeshet, hogy mind az „alap”-nak, mind a „felépítmény”-nek változnia kell majd.

D) A 2006-os választások trendváltó jellege erőteljesen megmutatkozik a magyar társadalom kettéosztottságának összefüggésében is. A választást megelőző korszak meghatározó specifikuma éppen ez a megosztottság volt. A választási eredmények (az MDF parlamentbe jutása, de ezen kívül más lényeges elmozdulások is, amelyeknek hosszabb távú relevanciáját pillanatnyilag még nagyon nehéz felmérni) egyértelműen enyhítették a kettéosztottság szinte elviselhetetlen nagyságrendű és bizonyosan elviselhetetlenül irracionális nyomását a társadalom mindennapi életén (bár természetesen teljesen nem szüntették meg). A kettéosztottság nyomása egy különlegesen veszélyes szakasz után enyhült, és ezzel párhuzamosan a társadalom számos csoportja erőteljesen megfogalmazta, hogy felismerte a kettéosztottság kettős szimmetriájában számára megfogalmazott új típusú represszió jelenségét.

E) Mindenképpen része 2006 trendváltó jellegének a populista vagy más módon szélsőséges erők átalakulása is. Még akkor is nagy bizonyossággal kijelenthetjük ezt, ha talán erről áll rendelkezésre a legkevesebb minősített adat. A populizmus kettős vereséget szenvedett egy olyan helyzetben, amikor pedig a neoliberalizmussal, az európai integrációval és más lényeges erőkkel szemben artikulálódó elégedetlenség, a jövőtől való félelem számos formája, a gyökértelenség változatai a populizmushoz vezető motivációk számos változatát megteremtették. A tiszta formájú populizmus kettős vereségének első számú elemét szemünkben az jelenti, hogy a Fidesz típusú populizmus kiszorította a populizmus számos más változatát a politikai térből. A vereség második számú változatát természetesen az a tény jelenti, hogy a Fidesz éppen a sajátosan populista elemek miatt nem nyerte meg a választásokat. Itt természetesen rendkívül érdekes helyzettel van dolgunk. Világosan meg kell ugyanis különböztetnünk a populista érzelmű szavazók nagy számát, akár még esetleges növekedését is a választási vereség tényétől. E finom megkülönböztetés a Fidesz elhibázott stratégiáját a maga teljes világosságában mutatja nekünk. A választási vereség nem feltétlenül mutatja a populista potenciál csökkenését, pusztán azt jelzi, hogy érdemileg kizárólag populista attitűddel nem lehet választásokat nyerni. A vereség második alakváltozata tehát nem biztos, hogy a populizmus veresége volt annak tiszta formájában, hiszen akár egy megnövekedett intenzitású populizmus sem lehetett képes „egyedül” a választás megnyerésére. E rendkívül sajátos kettős vereség ugyancsak új mozgásokat, új trendeket fog beindítani a jobboldal szélsőségesebb köreiben.

F) Ugyancsak új trendet jelent a választás a média politikai szerepének trendjeiben is. Jelzésszerűen kifejezve kimondható, hogy a kettéosztás jegyében beindított választási médiaküzdelem alaposan leértékelte és tautologizálta a kettéosztás feltételeihez már-már tökéletesen adaptálódott, ugyancsak áthatóan önreferenciálissá vált médiát. Ez azt jelenti, hogy a média nemcsak befolyásolni, de jószerével a választókhoz közel vinni sem tudta a legfontosabb eseményeket. Ez mindenképpen új trendek kialakulásához vezet. Érdekesen társul ehhez a média egy új felhasználási területe. Új lehetőségekhez jutott a média a tömeggyűlések közvetítésével, ha tetszik, a tömeg közvetítésével. Igazi szerepét ebben a választásban ezzel játszotta el. Egy új média-trend kezd markánsan kirajzolódni, a média első számú funkciója ugyanis a nézőnek a lélektanilag döntőnek elkönyvelt tömeggyűlésekre való elkalauzolása bizonyult. A média elhagyta a maga üzenetformáló szerepét, látszólag visszaváltott kizárólagos mediatizáló funkciójára.

G) A választások megingatták a kettéosztottság alapszerkezetét, s ezzel megnyitották az utat az önreferenciális virtualitás szerkezeteinek és magatartásainak további feltörése felé. Természetesen ezekből a tendenciákból látszik ma még a legkevesebb. A mélyebb (és egyben magasztos) strukturális korrekciók lehetőségének felvázolása előtt feltétlenül utalnunk kell arra az igen prózai helyzetre, hogy a Spaltung, majd az önreferenciális virtualitás magától értetődő evidenciával szervezte meg a barát–ellenség viszonyok egész rendszerét. Mivel e pillanatban Orbán Viktor Fidesze valamelyes mértékben bizonyosan periferizálódik, az MSZP-nek a negatív pólus hirtelen kiüresedésével bizonyosan meglesz a maga számos problémája.

A magyar politikai rendszer virtualitásának lehetséges elmozdulása tárgyilag konkrétabban megalapozott irányokba lenne a vágyott feladat. A magyar politikai rendszer útja világosan látszik a kettéosztás irracionális és önreferenciális rendezettsége és a politikai káosz különböző változatai között. A jelen pillanatot abban a paradoxonszerű kijelentésben foglalhatnánk legtalálóbban össze, hogy a politikai rendszer fenti útvonala a kettéosztottság Szkillája és a káosz Kharübdisze között olyan út, amelynek nyomvonalát elviekben nagyon sokan, a gyakorlatban pedig csak nagyon kevesen tudnának megrajzolni.

A magyar politikai rendszer virtualitásának lehetséges elmozdulása tárgyilag konkrétabban megalapozott irányokba mindenképpen strukturális hiányok és egyenetlenségek korrekcióját is jelentené. Látnunk kell ugyanis a megoldatlan, adott esetben megoldhatatlan strukturális problémák és a politika virtuálissá és önreferenssé válásának szoros, ha éppen nem egyenesen automatikus összefüggését. Ha a strukturális problémák megoldhatatlanná válnak, beindul a virtualitás örök visszatérésének gépezete.

Szerző: Kiss Endre
Publikálás dátuma: 2006.05.09 22:06