2005 januárjában kisebbfajta botrány kerekedett a Koltay Gábor rendezte Trianon című film romániai bemutatásából. Ezen a helyen nem a filmről szóló vitát kívánjuk folytatni, hanem arról szeretnénk vitát kezdeményezni, hogy mennyire tudják ma elfogultság nélkül megközelíteni ezeket a témákat a szlovákok, románok és magyarok.

Koltay Gábor filmjére reagálva jelent meg a Curentul című napilap 2005. január 22-i számában Lucian Leuştean írása. A román történész ugyan elsősorban a filmmel foglalkozott, de felvetett néhány olyan témát is, amelyekre talán érdemes részletesebben is kitérni. Ezen a helyen nem a filmről való vitát kívánjuk folytatni, arról már eleget írtak (pl. Hahner Péter: Trianon a filmvásznon, Ungváry Krisztián: A kisajátított Trianon. vagy Varsányi Gyula: Megélhetési Trianon. A film televíziós vetítését követő vitáról pedig Virginás Péter számolt be a Korunk legújabb (2006 májusi) számában.Sőt – noha a békeszerződés évfordulója jó ürügy – nem is annyira a Trianonnal kapcsolatos könyvtárnyi irodalmat kívánjuk gyarapítani. Inkább a film kapcsán felmerülő aktuális, Lucian Leuştean által is érintett kérdéseket szeretnénk megvizsgálni. Ugyanis mind a film körüli tavalyi események, mind számos aktuálisabb, kisebb-nagyobb jelenség azt bizonyítja, hogy bármennyire régi dolgokról van is szó, a történet továbbra is időszerű, és a legkülönfélébb alakokban köszön vissza. Szerencsére jóval kevésbé erőszakos – és inkább verbális – formában, mint évtizedekkel ezelőtt, de a nacionalizmus, a rossz beidegződések továbbra is a közép-európai népek köztudatának megkerülhetetlen részét alkotják. És mindez természetesen nem Trianonnal kezdődött. A történelmi Magyarország végét jelentő békeszerződés csak az egyik – a magyarok számára tragikus – állomása volt ennek a szerencsétlen útnak.

Talán érdemes lenne megvizsgálni, hol tart ma a közép-kelet európai népek nacionalizmusa. Lehet, hogy az összehasonlítás erőltetett lenne – és valószínűleg lehetetlen is objektív módon elvégezni –, de talán nem hiábavaló, és le lehetne belőle szűrni néhány tanulságot. Tulajdonképpen arról van szó, hogy melyik társadalomban mi a szerepe a „nemzeti érzésnek”, az egyes nemzetek hogyan kezelik ma a nacionalizmust? Hogyan boldogulnak saját, a múltból örökölt komplexusaikkal, valamint szomszédjaik hasonló problémáival? Például a szlovákok és a románok esetében értem itt a dualizmus korának magyar nemzetiségpolitikáját, majd a Trianon utáni magyar irredentizmust, végül (1989 után) a határon túli magyarokkal való törődés szándékát, a magyarok esetében pedig a (nagy)magyar nacionalizmust, a revíziós törekvéseket, illetve a kommunista rendszer hamis internacionalizmusát. Azaz: mennyire tudják ma józanul, elfogultság nélkül megközelíteni ezeket a kétségtelenül érzékeny témákat a szlovákok, románok és magyarok? És vajon szóba tudnak-e egymással állni, és ezekről a kérdésekről beszélni?

Zahorán Csaba

Az utóbbi hetekben mutatták be különböző erdélyi városokban, rögtönzött körülmények között a Trianon című filmet, mely kétes minőségű dokumentumfilm és egyidejűleg közepes propagandatermék. Kétes minőségű dokumentumfilm, mert a XIX. század utolsó évtizedeinek és a teljes XX. századnak a magyarok és szomszédaik számára releváns történelmi eseményeit egyoldalúan és szörnyűségesnek mutatja be. Közepes kaliberű, ha az ezzel kapcsolatos magyar propaganda hagyományaihoz viszonyítjuk, hiszen a Trianoni Szerződés újragondolására vagy eltörlésére irányuló tevékenységek közül a magyarok mindig a propagandában voltak a legjobbak. Koherenciáról és következetességről tettek tanúbizonyságot, nagy pénzösszegeket és hatalmas képzelőerőt fektettek be, találékonyak voltak, és kevés skrupulust és tartózkodást tanúsítottak, elképzeléseikhez ragaszkodva - egyetlen módszerről sem mondtak le, mely céljaik elérésében segítséget nyújtott volna. Ennek a hatalmas méretű propagandának - legalábbis a két világháború között - a régi Magyarország területének visszaállítása volt a célja a Trianoni Szerződés újragondolása révén. A revizionista propaganda államügy volt Magyarországon, még ha időnként nemhivatalos eszközökkel folyt is. Abból a premisszából indultak ki, hogy előbb vagy utóbb mindennek meglesz az eredménye.

A filmben a legsokkolóbb az állandóan jelenlévő patetikus hangvétel, mely időnként dühödt borzadályba csap át. Minden hang és kép túl éles: harangszó, versek, hazafias menetelések, égő gyertyák, sírok stb. Ugyanakkor meglepő keveréke a nemzeti mazochizmusnak („1867 óta a nemzeti öntudat a kapitalizmus és a liberalizmus miatt folyamatosan gyengül”, „Károlyi Mihály és Kun Béla tönkretették az országot…”, „a kapitalizmus, az individualizmus és a szabadkőművesség miatt a magyar nemzet eltért a reform-konzervativizmustól, lealacsonyította nacionalizmusát, megfertőzte a szociáldemokrácia, a marxizmus, a leninizmus és az állampolgári radikalizmus…” stb.), valamint a környező és képzelt ellenségeket illető, egyáltalán nem eufemisztikus szemrehányásoknak („nem szerettek minket soha, másak vagyunk, nem értik a nyelvünket”, „féltékenyek voltak gazdag országunkra”, „…a Kisantant országai és azok, melyek számára előnyös volt a Trianoni Szerződés, most is olyan korlátok közé szorítják Magyarországot, melyekből saját erőnkből nem tudunk kitörni”, és más ehhez hasonlók). Az önostorozás, az ellenségekre szórt átok, a nemzeti messianizmus („halálból tértünk vissza, a nemzet halálából”), a nem cselekvés hibáztatásának („akik hallgattak, Trianon cinkosaivá váltak”) keveréke nehezen hihető az új évezred elején, a jelenlegi Európa és világ összefüggéseit ismerve. Ám ez csak azok számára érthetetlen, akik nem vesznek tudomást arról, mit jelentett Trianon a magyar nemzetnek, és nem ismerik vagy nem értékelik a magyar származású amerikai történész, George Barany szavait: „A magyar nacionalizmus… amennyire változik, annyira ugyanolyan marad”.

Egy „előreláthatatlan” kataklizma

Az 1918–1920 közötti időszak a magyarok nagy része számára egyenesen megmagyarázhatatlannak, előreláthatatlan összeomlásnak tűnt. Mindez azért, mert a magyar kulturális és politikai elit üzenete a magyar néphez, melyet (néhány elszigetelt hang kivételével) az 1867 és 1914 közötti időszakban kitartóan ismételgetett, meghallgatásra talált. Az 1867-es „kiegyezést” átmeneti állapotként tálalták, melyre csak a magyar újjászületés érdekében került sor; mely az országon belül és kívül érvényesítendő magyar érdek eszköze volt; érzékelhető gazdasági eredményeket és az európai politikában ráadásul túldimenzionált befolyást hozott Magyarország számára. Sőt, ennél is tovább menve, a magyar vezető körök a dualista berendezkedéshez dinamikus szemlélettel viszonyultak: azt a reményt táplálták, hogy egy napon a hatalmi központ Bécsből Budapestre kerül át.

A magyar nemzet újjászületésének egyik alapfeltétele Magyarország területi integritásának „fenntartása” volt. Ez a magyar vezetők felfogásában azt jelentette, hogy minden terület, mely egykor a magyar koronához tartozott, függetlenül annak nemzetiségi összetételétől, örökre Szent István Királyságának alkotórésze kell hogy maradjon. Ez a magyar terület, „egy ideális földrajzi egység”, egyetlen nemzet lakhelye volt – a magyaré. Minden más nemzetiség csak betolakodóként szerepelt, később érkezett, kulturális alsóbbrendűsége nyilvánvaló volt, így nem volt alapjuk arra, hogy a magyar nemzet területének integritására törjenek. Vagy, ahogyan Nicolae Iorga fejezte ki: „az eredmény az egységes magyar nemzet fogalma lett, melyben a más nációk lehetnek vlah vagy német 'ajkúak', de a lélek csak a domináns nemzet privilégiuma”. A magyaroknak „történelmi” küldetése volt: a kereszténység védelme a tatárok, törökök, szlávok ellenében (utólag a bolsevikok ellenében is), mely az etnikai természetűeken túlmutató szellemi-történelmi jogokat biztosított számukra. Ez a magyar politikai nemzet régi fogalmához való visszatérést jelentette: a nemzet egy morális és kulturális kategória, melynek semmi összefüggése nincs tagjainak etnikai hovatartozásával, akik közül sokan tartozhattak más népekhez - vagyis egy soknyelvű és többfajú nemzetről volt szó.

Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy az első világháború utáni Magyarország minden vezetője - radikálisok, pacifisták, szocialisták, kommunisták, konzervatívok vagy legitimisták; forradalmárok vagy ellenforradalmárok - külpolitikájukban egy közös célt követtek: Magyarország területi egységének megőrzését/újraalkotását. A magyar nép valószínűleg vissza is utasította volna a külpolitika bármilyen más alapvető célját.

Az 1918. október 30–31. éjszakáján Budapesten lezajlott, úgynevezett „őszirózsás forradalom” azt a Magyar Nemzeti Tanácsot juttatta a hatalomhoz, melynek vezetője Károlyi Mihály gróf volt – olyan személyiség, aki az előző években pacifista, németellenes és antantpárti érzelmekről tett tanúbizonyságot. A magyarok nagy része azt remélte, hogy a győztes nagyhatalmak szimpatizálni fognak a Károlyi-kormány demokratizmusával és a wilsoni elvekre való hivatkozással, és – hogy egyetértésüket kimutassák – előnyös módon húzzák meg Magyarország új határait. Maga Károlyi is azt a reményt táplálta, hogy egy független Magyarország létrehozása révén képes lesz biztosítani a különböző nemzetiségek lojalitását, megvédeni a „történelmi” határokat, és elnyerni a szövetségesek támogatását. Ám mindhárom területen kudarcot vallott. A nemzetközi valóság esélyt sem adott az ezekhez hasonló illúzióknak. Az antanthatalmakat lényegesen kevésbé érdekelte a kormány demokratikus jellege, mint az a tény, hogy Magyarország a világháború vesztesei között volt. A Károlyi-rezsimre tehát már a kezdetektől úgy tekintettek, mint egy erkölcsi szempontból kompromittált rendszer utódjára. Mindennek a következménye az lett, hogy alig néhány hónapon belül, az 1918-as év végén és az 1919-es év elején Románia, Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság elfoglalta a követelt területeket, a magyar kormány összeomlott, helyét pedig a bolsevik Kun Béla által irányított koalíció vette át.

Kun Béla, a budapesti bolsevik kormány valódi vezetője, akárcsak előtte Károlyi Mihály is, az ország vezetésének lehetőségét a külpolitikai helyzet miatt kaphatta meg. Lenin bizalmasa lévén nagyon valószínűnek tűnt, hogy kicsikarhatja Szovjet-Oroszországtól azt, amit Károlyi nem kapott meg a nyugati hatalmaktól, vagyis a magyar külpolitika egyértelmű támogatását. Bárhogyan is, a külügyekkel megbízott népbiztosként Kun Béla nem változtatta meg – nem is tehette – a magyar külpolitika alapvető célját: a történelmi Magyarország területi integritásának fenntartását. Addig örülhetett népszerűségnek, amíg fenntartotta a látszatot, hogy eléri a célját; a nép és a hozzá közel állók bizalmát akkor vesztette el, mikor nyilvánvalóvá vált: Lenin nem nyújthat mást, mint bátorításokat és „elvtársi üdvözleteket”. A románok 1919. júliusi megtámadása öngyilkos döntésnek tűnik, de ez volt az egyetlen lehetőség. Másként akár belső fordulattal, akár külső beavatkozással, de eltávolították volna a hatalomból.

Végül a Horthy-rendszer, mely már 1919 őszén hatalomra jutott, de csak 1920 januárja után tudott megszilárdulni, magával hozta a „fehérterrort”, a szomszédokkal való rendkívül feszült viszonyt, a Habsburg-restauráció kísérleteit, és különböző revizionista és irredenta akciókat. A trianoni szerződés 1920. június 4-i aláírása és az ősz folyamán a magyar kormány általi ratifikálása nem vezettek a szomszédokkal való viszony normalizálásához, csak a nyílt és egyértelmű konfrontáció olyasvalamivé alakulásához, melyet „hidegháborúnak” nevezhetünk.

„Néma gyermeknek anyja sem érti a szavát”

Trianon - vagy, ahogyan még nevezték, „az új Mohács” - sötét kétségbeesésbe sodorta a magyar nemzetet. A fájdalmat csak annak a reménynek az ébrentartásával lehetett tompítani, hogy a szerződés nem szólhat örökre, előbb vagy utóbb módosítani fogják. A magyarországi gyermekek milliói imádkozták el naponta a „Magyar Hiszekegyet”: „Hiszek egy Istenben, / Hiszek egy Hazában, / Hiszek az isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában”; a két háború közötti első évek jelmondata a magyar állam számára ez lett: „Csonka Magyarország nem ország, Egész Magyarország mennyország!”; a budapesti pincérek minden számlához hozzáírtak egy koronát „a szülőhazájukból magyar hazafias érzelmeik miatt elüldözöttek megsegítésére”. A budapesti vezetők a környező országokban maradt magyaroknak is ugyanezeket az üzeneteket küldték azzal a céllal, hogy még jobban felerősítsék a Vajdaság, Szlovákia és Erdély volt urainak végtelen frusztrációját.

Egyetlen magyar vezető sem engedhette meg magának, hogy figyelmen kívül hagyja a magyar nemzet érzelmeit mindazzal kapcsolatban, ami 1918–1920 között történt, s aminek csúcspontját a trianoni szerződés aláírása jelenti. Nem osztom azt a véleményt, hogy a magyar nemzet nagy része kevéssé érdeklődött volna az első világháború Magyarországot érintő következményei iránt, s hogy igazából csak a magyar arisztokraták voltak érintettek (és egyben hangos ellenzők) a nagyiparosok, a bankárok, katonatisztek és kisnemesek mellett. Ellenkezőleg, az a véleményem, hogy teljes egyetértés volt Magyarországon a trianoni béke gyűlölete tekintetében. Másképp szólva, ebből a szempontból kétirányú kapcsolat alakult ki a magyar elit és a népesség nagy többsége között. Egyrészt a hatalmasságok - akik valóban Trianon legnagyobb vesztesei között voltak, legalábbis gazdasági szempontból mindenképpen - még ha akartak, sem tudtak volna lemondani a békeszerződés elítéléséről és megváltoztatásának kísérletéről. Azt kockáztatták volna ezzel, hogy árulóknak, az ellenség bérenceinek vagy az 1918–19-es baloldali kormányok szimpatizánsainak bélyegzik őket - és ez utóbbiakat majdnem mindenki felelősöknek tekintette az ország szerencsétlen sorsáért. Másrészt a „közmagyarok” minden bajuk okát Trianonra vezették vissza. Azt gondolták, hogy azért rosszul öltözöttek, éhesek és munkanélküliek, mert Trianon igazságtalanul bánt el velük. A „rabszolgaságba taszító” szerződés elleni kampánynak nem volt szüksége túlságosan a szélsőséges lázítókra. Kétségtelen tény ezek létezése, mint ahogy az is, hogy a kormány komolyan belekeveredett a revizionista és irredenta tevékenységekbe. Mégis, nehéz elképzelni, hogy ezek ennyire kiterjedtek lettek volna, ha nem örvendenek tömeges népi támogatásnak.

Ezekben a két háború közötti években - de később is - majdnem minden magyar teljes szívével hitt abban az igazságban, melyet a „Néma gyermeknek anyja sem érti a szavát” közmondás szemléltet. Következésképpen kollektív döntés volt a fájdalom szóvátétele, a gyűlölet kimutatása és a minden téren és minden eszközzel folytatott harc, a trianoni béke támogatói és kedvezményezettei ellen és az első világháború végén a magyar nemzet felett kimondott ítéletnek mindenekelőtt területi tekintetben való megmásításáért. Az e cél érdekében felhasznált módszerek és utak sokaságából néhány fontosabbat érdemes megemlíteni: az országban és külföldön folytatott nagyarányú revizionista propaganda, a szomszédos országok ellen szervezett irredenta és kémkedési akciók, a Trianon-revízió nemzetközi támogatásának elérését elsődleges célul kitűző magyar diplomácia, és a hadsereg felkészítése a revizionista célok fegyveres konfrontációval való elérésére.

Egy ehhez hasonló erődemonstráció esetében elkerülhetetlen volt, hogy válasz szülessék azoktól, akikre a magyar revizionista tevékenység irányult. A román válasz - a csehszlovákhoz és a jugoszlávhoz hasonlóan - a magyarral ellenkező célokat és tevékenységeket foglalt magába: antirevizionista propagandát, ellenkémkedést, az irredenta akciók felderítését és felszámolását, antirevizionista diplomáciát és katonai felkészülést a magyar hadsereg és esetleges szövetségeseinek támadása ellen.

„Jobb egy szörnyű vég, mint egy végtelen szörnyűség”

Visszatérve a Trianon című filmre, azt hiszem, az alapjában véve egy rendező (Koltay Gábor) kétségbeesett panaszkodása azok közreműködésével, akik ebben a filmben kifejezték véleményüket Trianonnak Magyarországra és a magyarokra gyakorolt hatásáról (Csurka István, Duray Miklós, Fejtő Ferenc, Glatz Ferenc, Nemeskürty István, Pozsgay Imre, Raffay Ernő, Szervatius [sic!] Tibor, Tőkés László). Végső soron magyarok egy csoportjának kétségbeesett jajkiáltása, akik megértették, hogy a trianoni békét végül is „jóváhagyták” a nagyhatalmak, Európa, a civilizált világ, mindazok, akik számítanak - vagyis a Történelem. Az egész dokumentumfilm elvesztegetett vagy eléggé ki nem használt lehetőségek, az egyes magyar vezetők téves döntéseinek felsorolásából áll: hibáztak, mikor az első világháború előtt megbíztak a kozmopolita liberalizmusban; rossz tábort választottak a világháborúban; az országot 1918-19 között vezető baloldali csoportok romlásba vitték Magyarországot; a két háború közötti időszak szélsőjobboldala „Versailles”-ból és „Trianon”-ból eredeztethető; sajnálatos módon a Magyarország számára kedvező 1938-41-es területi revíziók olyan nagyhatalmak segítségével következtek be, akik aztán a második világháború vesztesei közé kerültek; a háború utáni remények alaptalannak bizonyultak; a kommunista megszállás levette a napirendről a Trianonnal összefüggő kérdéseket; 1956, a magyarok nemzeti felbuzdulása nyilvánvalóvá tette a Nyugat árulását, hiszen megengedték a szovjet ellenőrzés fenntartását és ilyen módon megszabadultak Trianon problémájától.

A lista folytatható, de a film résztvevőinek és készítőinek véleménye szerint a legnagyobb elszalasztott alkalom kétségtelenül 1989 volt. A filmben megjelenők közül a legvehemensebben Tőkés László beszél: „1989-ben kellett volna újra elővenni a trianoni békeszerződés kérdését, és ez Erdély visszacsatolását jelenthette volna…” Szintén a református püspöktől származik a legharciasabb mondat is: „Amíg nem vizsgálják újra Trianont, nem helyezik azonos kontextusba a népirtásokkal, a holokauszttal, addig nincsen reális esélyünk a változásra.” Nem csak a huszadik századi történelem nagy bűntetteinek trivializálásáról és relativizálásáról van itt szó, de egy végletekig vitt énközpontúságról is. Senki nem utasíthatja el a szenvedéshez való jogot, de azt hinni, hogy az egész emberiség számára kötelezővé tehetjük a fájdalmunkat, fölösleges pöffeszkedés, egy mindig is életképtelen tervbe való nevetséges belemerevedés.

A „frusztráció nacionalizmusának” olyannyira magyar jelensége, melyet a film ábrázol, egyes magyarok nagy jelenkori csalódásából származik: Európát már nem érdeklik az exkluzivista autonómiák, mesterséges szegregációk és fölösleges elszigetelődések. Nem véletlen az Európa-ellenes, antikapitalista, a szó tágabb értelmében vett antiliberális hangok túlsúlya ebben a propaganda-dokumentumfilmben. Az európai integrációt mint a nemzeti öntudatot feloldó globalizációt fogják fel. Még ennél is rosszabb számukra, hogy éppen Magyarországon, a magyarok között sincs már helye egy kizárólagosan a „Trianon-szindrómára” alapozott diskurzusnak. És vannak olyanok, akik ebben saját létezésük értelmét látják elveszni. Nem lehet már mindent Trianon hatásaival magyarázni.

A román reakciónak egyfajta visszafogott együttérzésnek kell lennie: minden fájdalmat tisztelni kell, de a fertőző betegségek esetében kötelező a karantén. A nacionalizmus, még a „nagy csalódások” magyar nacionalizmusa is, ellenhatásként egy gyógyító szerepű román nacionalizmust vált ki. Ez egy nemzeti organizmus immunrendszerének természetes reakciója.

Miklós Kata Ágnes fordítása

A szerző egyetemi docens, a iaşi-i Alexandru Ioan Cuza Egyetem Zsidóságtörténeti és Hebraisztikai Kutatóközpontjának igazgatóhelyettese. Kutatási területe a 20. századi egyetemes történelem. Jelenleg a Román Köztársaság külügyi államtitkára. Trianonról és a magyar-román kapcsolatokról az utóbbi években megjelent két munkájáról (Románia, Magyarország és a trianoni béke 1918-1920 és Románia és Magyarország az Új Európában 1920-1923) lásd: Egry Gábor: Román-magyar kapcsolattörténet 1918-1923. Múltunk 2005/4. 237-250, valamint Zahorán Csaba: Trianon és ami utána következett. Regio 2005/4. 177-184. Jelen írása románul a Curentul 2005. január 22-i számában, magyarul a Múltunk 2005/2-es számában jelent meg.

Szerző: Lucian Leuştean
Publikálás dátuma: 2006.06.06 17:20