A mai magyar külpolitika már rég nem törekszik a határok megváltoztatására, csak a határon túli kisebbségek helyzetének méltányos rendezésére. A magyar kisebbségi közösségek védelme és támogatása nem mosható össze a „nagymagyar” nacionalizmussal, noha szomszédjaink ezt előszeretettel teszik meg.

Lucian Leuştean számos megállapításával nem lehet nem egyetérteni. Kivált azokkal, amelyek Koltay Gábor Velünk élő Trianon című filmjére vonatkoznak. Ami a film stílusát illeti - az végül is ízlés dolga, van, akinek tetszik, és nem patetikusnak, hanem magasztosnak, ünnepélyesnek látja. Más lapra tartozik, hogy ez a hangnem egy történelmi dokumentumfilm esetében kissé idejétmúltnak tűnik. Ennél viszont sokkal nagyobb baj, hogy a film szakmailag is számos kívánnivalót hagy maga után. Mégpedig nemcsak az események tendenciózus bemutatásával, hanem egyoldalúságával, a magyar nézőpont kizárólagosságával. Holott a kérdésben legalább annyi szempont létezik, ahány nemzetiség élt a történelmi Magyar Királyság területén 1918-ban. Sajnálatos tehát, hogy épp ez az alkotás hivatott bemutatni a Trianonnal kapcsolatos „magyar álláspontot”, mi több, „képviselni” azt Romániában. És ez azért is szomorú, mivel Trianon kérdéskörének még Magyarországon belül is számos eltérő értékelése létezik. A filmből viszont hiányoznak azok a szakértők, akiknek a véleménye - noha szakmai kompetenciájuk e téren megkérdőjelezhetetlen - egy másik szemléletet képvisel(ne), és ezért feltehetően nem igazán illettek volna be Koltay Gábor (illetve Raffay Ernő vagy Nemeskürty István) koncepciójába. Koltay egyébként egy interjúban ezt nyíltan fel is vállalta, azaz hogy „ebben a filmben az én kérdéseim gyűjteménye szerepel, s a válaszadókat is én választottam ki.”Mindazonáltal a felelősségből jócskán kijut a magyar baloldali és liberális köröknek is, mivel azok a kérdéssel nem törődve úgymond az egész témát átengedik másoknak, majd pedig háborognak, ha nekik nem tetsző művek születnek… Pedig ott is bőven akadna szellemi és anyagi tőke egy másik vélemény megjelenítésére.

A magyar nacionalizmus változatlansága

A film értékelése mellett azonban Lucian Leuştean számos más, vitára ingerlő gondolatot is felvetett. Az egyik George Barany magyar származású amerikai történész idézett állítása, amely szerint „a magyar nacionalizmus… amennyire változik, annyira ugyanolyan marad”. Pedig a magyar nacionalizmus igenis változik. Jobban mondva: megnyilvánulásainak többsége valóban nem sokban különbözik a Trianont követő időszakban tapasztaltaktól, de hatása - és ez a lényeges különbség - összemérhetetlen vele. Míg a történelmi Magyarország 1918-20-as összeomlásának sokkja az egész nemzetet megrázta, és az gyakorlatilag a második világháború végéig egyfajta revíziós transzban élt - a politikáját épp erre építő elit hathatós támogatásával -, a mai magyar nacionalizmus inkább periferikus jelenségnek tekinthető. Kétségtelen, hogy létezik, és időnként a politikában is hangsúlyosabban jelen van, ám mozgósító ereje jóval kisebb, mint ahogy azt a magyar nacionalisták szeretnék (nem beszélve a magyar revizionizmus paranoiájában élő - vagy azt csupán saját, jól felfogott érdekükből tápláló - szomszédos nacionalistákról). A századfordulón meglévő („birodalmi”) magyar nacionalizmusnak már csak nyomai, mégpedig meglehetősen groteszkül ható nyomai figyelhetőek meg, az irredenta és soviniszta eszmék pedig nagyjából jól körülhatárolható, nem számottevő területekre szorultak vissza. Bár ezekben a körökben szabályos kis zárt világot alkotnak, és látszólag virulnak, a magyarok többsége már nem kapható az innen jövő gondolatokra. A magyar „átlagember” nacionalizmusának foka jól mérhető a nemzeti érzésre alapozó, azt gerjesztő pártok nem éppen meggyőző választási eredményeiben, de a legjobban mégis az állampolgárságról szóló szerencsétlen népszavazás szemlélteti.

Megkülönböztetendő azonban az a „nacionalizmus”, amely a határon túli magyar kisebbségek vélt vagy valós sérelmeire való reakcióként jelenik meg. A magyar kisebbségi közösségek védelme és támogatása ugyanis korántsem mosható össze az „irredenta” vagy „nagymagyar” nacionalizmussal, noha szomszédjaink ezt előszeretettel teszik meg. A határon túli nemzetrészek józan védelme nem irredentizmus, hanem egy nemzetállamokra épített berendezkedés velejárója. A szomszéd államok elitjei azonban „elszoktak” a magyar (össz)nemzeti törekvések képviseletétől. Ezt ugyanis a második világháborúból vesztesként kijövő ország eleinte nem vállalhatta fel, később - belső és külső okokból kifolyólag - nem is akarta felvállalni. És miközben a nemzeti érzés Magyarországon a háttérbe szorult, egyes szomszédjai esetében - kivált Ceauşescu Romániájában - kimondottan felvirágzott. Ezért fogadták olyan nagy megütközéssel és ellenségességgel - még a nyolcvanas években -, amikor Magyarország elkezdte felemelni a szavát a határon túli, egyes esetekben nyílt és erőteljes asszimilációs hatásnak kitett nemzetrészei érdekében. Pedig a nemzeti kérdés felvetése összehasonlíthatatlanul gyengébben, mondhatni félénkebben történt a második világháborút megelőző irredenta ideológiánál, Trianon de facto el nem ismerésénél. (Nem beszélve arról, hogy a revíziós elképzelések már önmagukban is összetett képet mutattak - a spektrum az etnikai - a magyar többségű területekre vonatkozó - revízió követelésétől az integrális - teljes - revízióig terjedt.) A mai magyar külpolitika már rég nem törekszik a határok megváltoztatására, csak a határon túli kisebbségek helyzetének méltányos rendezésére. Leegyszerűsítve (és a belpolitikát mellőzve), ma a nemzeti érzés Magyarországon kétféle módon nyilvánul meg. Az egyik a szélsőséges pártok és csoportok hangos, de nem igazán jelentős, parlamenten kívüli, hagyományosnak tekinthető nacionalizmusa, amelyet több tekintetben épp a Koltay-féle Trianon-film életérzése, nosztalgiája fogalmaz meg, a másik pedig a határon túli magyar kisebbségekért felelősséget érző, azokat támogató megnyilvánulások és politika. Noha a második irányzat - az elsőre nem érdemes túl sok szót vesztegetni - nem a konfliktust keresi, hanem inkább a megegyezést (hiszen épp az a határon túli magyarok érdeke), gyakran elkerülhetetlenül összeütközésbe kerül a szomszédok nemzetállam-építő nacionalizmusával. És épp ezért következik be az, hogy a szomszédok hajlamosak mindkét irányzatra úgy tekinteni, mint egyetlen monolit tömbre, azaz a mindenkori „magyar nacionalizmusra”.

A „Történelem” ítélete

Vitatható Lucian Leuşteannak az a megállapítása is, amellyel egyfajta konok, megátalkodott rendbontóknak minősíti a trianoni békeszerződésbe bele nem törődőket, valamint az azt bírálókat. Hiszen - írja a román történész - a trianoni békét végül is „jóváhagyták” a nagyhatalmak, Európa, a civilizált világ, mindazok, akik számítanak - vagyis a Történelem. Könyvében hasonlóképpen érvel a Trianonban megállapított - majd Bécsben módosított, Párizsban pedig visszaállított - határok mellett, az új, immár végleges és örök érvényűnek tekintett status quo álláspontjáról. Ez a logika kísértetiesen emlékeztet az 1918 előtti „boldog békeidők” magyar politikai elitje és értelmisége jó részének a gondolkodására, akik az osztrák–magyar kiegyezés nyújtotta előnyös felállást – azaz a magyar nemzet hegemóniáját Magyarországon belül - kívánták konzerválni és erősíteni, elutasítva mindennemű változást, reformot (autonómiát). A „Történelem jóváhagyása” már csak azért is sántít mint fogalom, mert a „Történelem” - különösen a nagyhatalmak - már sok olyan rendezést és megoldást is jóváhagytak, amelyeket elfogulatlanul értékelve nem nevezhetünk kielégítőknek (hogy ne kalandozzunk el túlságosan, említsük meg csupán azt, hogy egy adott pillanatban Csehszlovákia müncheni megcsonkítása számított „jóváhagyott helyzetnek”, később pedig a szudétanémetek kitelepítése-kiűzése Csehszlovákiából, de a nyugati nagyhatalmak ugyanígy „jóváhagyták” a Szovjetunió kelet-európai dominanciáját a második világháború után, illetve a magyarországi és csehszlovákiai katonai beavatkozásokat 1956 és 1968-ban), ami meglehetősen viszonylagossá teszi az ilyen jóváhagyások értékét. Mindezek a látszólagosnak bizonyuló - ugyanis egyoldalú - „megoldások” így máig negatívan befolyásolják az érintett felek viszonyát, és életben tartják a régi sérelmeket.

Az ezekből a sérelmekből származó jelenséget, a „frusztráció nacionalizmusának olyannyira magyar jelenségét” Leuştean „egyes magyarok nagy jelenkori csalódásaiból” származtatja, mivel szerinte „Európát már nem érdeklik az exkluzivista autonómiák, mesterséges szegregációk és fölösleges elszigetelődések.” A szerző ez alatt nyilván a magyar kisebbségek által igényelt autonómiákat érti. Mégpedig elsősorban a területi autonómiára vonatkozó elképzeléseket. Nem ártana azonban pontosítania, hogy Európára hivatkozva tulajdonképpen melyik Európára gondol? Az ugyan tény, hogy az Európai Unió nem rendelkezik egységes kisebbségvédelmi normával, de ha megvizsgáljuk az egyes tagállamokat, az autonómia számos példájával találkozunk: Spanyolországban Katalónia autonómiájával, Olaszországban a német többségű Dél-Tiroléval, Finnországban a svédek jogaival, Nagy-Britanniában a decentralizációval (Skóciának nemcsak parlamentje, hanem még saját pénze is van), vagy a német szövetségi állam modelljével, nem beszélve Belgiumról… Bár ezek között vannak szerencsés és kevésbé szerencsés példák is, mégis mind azt bizonyítják, hogy „Európában” - már ahol létezik a kisebbségi kérdés - egyre inkább a „másik” modell számít korszerűnek, nem pedig az a múlt századi, hagyományos nemzetállami (francia mintájú) szerkezet, amelyhez a román politikai elit szinte egyöntetűen és mereven ragaszkodik (tisztelet a kivételnek). És amellyel szemben a romániai magyar kisebbség autonómiát igényel, mivel benne látja az asszimiláció és/vagy a kivándorlás hatékony ellenszerét.

A magyar elitek és Trianon

Végül pedig egy inkább történelmi kérdésre térnék ki. Lucian Leuştean, kissé felületesen, azt állítja, hogy „az első világháború utáni Magyarország minden vezetője - radikálisok, pacifisták, szocialisták, kommunisták, konzervatívok vagy legitimisták; forradalmárok vagy ellenforradalmárok - külpolitikájukban egy közös célt követtek: Magyarország területi egységének megőrzését/újraalkotását.” Bár 1918 őszéig a magyar politikai elit valóban Magyarország integritásának és oszthatatlanságának - ekkor már dogmává merevedett - elvéből indult ki, mégis egyoldalú beállításnak tűnik összemosni az egész magyar politikai palettát. Az őszirózsás forradalommal rövid időre kormányzati pozícióba került Jászi Oszkár és köre eleve sokkal nyitottabb volt a nemzetiségek irányában. Rugalmasságát bizonyította az 1918 őszén a nemzetiségek vezetőivel folytatott tárgyalásai során is. Változóban volt - igaz, már megkésve - a kormánynak az integritáshoz való viszonyulása is: az álláspont az etnikai határok felé mozdult el. A szociáldemokraták és a polgári radikálisok később is ezt képviselték. Ami Kun Bélát illeti, a Vyx-jegyzék elutasítása a mélyen a magyar területbe vágó demarkációs vonalak visszautasítását jelentette, és Kun is többször kinyilvánította, hogy „nem állunk a területi integritás alapján”. Ennek elsősorban nyilván taktikai okai voltak, de akkor is kissé abszurdnak tűnik a gyakorlatilag összes nemzetiségi területet elvesztő, és további - már egyértelműen magyar többségű - területek elveszítésétől joggal tartó kormányzatokat „nagymagyar” nacionalizmussal vádolni. Tovább menve, a „nemzeti” tekintetben mérsékeltebb Károlyi-féle kormányok ellehetetlenüléséért és bukásáért komoly felelősség terheli a szomszédok mohóságát is (lásd a maximális területi igényeket - a főleg nyugat-magyarországi területekből kialakítandó csehszlovák-jugoszláv korridort, a Vác-Miskolc-Tokaj vonalig igényelt térséget, Burgenlandot Sopronnal és Kőszeggel, a Mecsek lejtőiig terjedő jugoszláv követeléseket, nem beszélve a román részről időnként a rajnaihoz hasonló „természetes” határként felmerülő tiszai határt). Ezekhez az igényekhez viszonyítva tulajdonképpen bármilyen, a magyar nemzet érdekeit is szem előtt tartó politika csak nacionalistának tűnhet. Így a Trianon utáni „magyarkérdés” nem csupán a magyar nacionalizmus, hanem jó részben a szomszédos országok nacionalizmusának is a következménye. Sőt, részben az „utódállamok” méltányosabb területi rendezésre való képtelensége alapozta meg a két világháború közötti, önmagát épp Trianon tagadásával legitimáló magyar nacionalista-irredenta rendszert is. Bár egyetérthetünk Leuştean azon állításával, hogy „a magyar nép valószínűleg vissza is utasította volna a külpolitika bármilyen más alapvető célját”, de alighanem könnyebben megbékélt volna a nem magyar többségű területek elcsatolásával. A tisztán szlovákok, románok, délszlávok lakta vidékek, valamint Horvátország elvesztése fölött érzett elkeseredés valószínűleg fokozatosan elhalványult volna, és egyfajta történelmi nosztalgiává finomodhatott volna… Ez ugyan pusztán spekuláció, az viszont tény, hogy a több százezres (-milliós) magyar lakossággal bíró területek elcsatolása következtében keletkezett - és nem teljesen rendezett - (NB. mi az, hogy „nem teljesen rendezett”? A kérdés - véleményem szerint - addig marad rendezetlen, amíg a kisebbségek nem lesznek elégedettek saját helyzetükkel az adott országokon belül) kisebbségi kérdés nyílt sebként tátong a magyar nemzettudatban.

Sajnos még a nyitott, újságolvasó-híradónéző ember is könnyen alkot téves képet a „másikról”, ha csupán ezekre a közvetett forrásokra támaszkodik. A média ugyanis hajlamos erősen megszűrni a szomszédos országokból (is) érkező híreket. Az a közhely, hogy elsősorban a negatív, „botrányszagú” információknak van hírértéke, sajnos itt is megállja a helyét. Ján Slota vagy Gheorghe Funar kirohanásai sokkal könnyebben eljutnak a magyarokhoz, mint például a kolozsvári helyzet lassú normalizálódásáról szóló beszámolók. És ez természetesen fordítva is igaz: a budapesti nagykövetségek előtti Trianon-ellenes tüntetésekből és hőbörgésekből - vagy épp a Koltay Gábor készítette filmből - tévedés az egész magyar nemzet véleményére következtetni. Jól látja ezt Lucian Leuştean is, amikor azt írja, hogy „a magyarok között sincs már helye egy kizárólagosan a 'Trianon-szindrómára' alapozott diskurzusnak.” Teljesen érthető továbbá, hogy Leuştean - akár történészként, akár politikusként - felemeli a szavát a Koltay-féle film által közvetített nézetek ellen. A „hivatalos” román reakció azonban a Koltay-film esetében jóval kifejezőbb és árulkodóbb volt. A Trianon-filmet egy évvel ezelőtt mutatták be több erdélyi városban. A román hatóságok - a vetítéshez szükséges engedélyek hiányára hivatkozva - pénzbüntetéssel sújtották a filmet levetítő személyeket, a film további vetítését pedig betiltották (igaz, később a pénzbüntetéseket elengedték). Az ilyen válasz, a hatalmi eszközökkel való „érvelés” korántsem nevezhető „a nemzeti organizmus immunrendszere természetes reakciójának”, hanem sokkal inkább a másik fél bizonytalanságáról, a szóban forgó kérdések ki- és megbeszélésétől való félelméről árulkodik.

Az viszont kétségtelenül bizakodásra ad okot, hogy a filmet később bemutatta egy magánkézben lévő romániai TV-csatorna, amely azután egy stúdióbeszélgetésre is meghívta a film két alkotóját, Koltay Gábort és Raffay Ernőt, román értelmiségiek társaságában. Már csak az a kérdés, hogy a románokhoz mikor és hogyan jut el az említett „másik” magyar vélemény is...

Felhasznált irodalom
Litván György: Jászi Oszkár; Szarka László: A magyar polgári radikálisok és a szlovákkérdés. In: Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés - magyar nemzetiségi politika 1867-1918. Pozsony, 1995.
Ormos Mária: Padovától Trianonig. Budapest, 1984.
L. Nagy Zsuzsa: A párizsi békekonferencia és Magyarország 1918-1919. Budapest, 1965.
L. Nagy Zsuzsa: A külpolitika dilemmái 1919-ben. In: Alföld 1986/7.
Köztes-Európa 1763-1993. Térképgyűjtemény, összeállította: Pándi Lajos, Bp. 1997.

Kapcsolódó cikk:
Lucian Leuştean: Trianon - történelem és propaganda

Szerző: Zahorán Csaba
Publikálás dátuma: 2006.06.12 20:56