Az 1990-es évek elején végignéztük a jó demokraták (Szlovénia és Horvátország) szakítását a csúnya zsarnokokkal (Szerbiával és Montenegróval). Tizenöt évvel később megint azt kell látnunk, hogy újra kitermelődtek a jó fiúk és a rossz fiúk, csak ezúttal a Nyugat-Balkánon.

A montenegrói népszavazás után alig egy héttel ültem a szobámban, és írtam az elemzést az egyik macedón lapnak, amikor a lányom félbeszakított. Nemrég tért haza Kanadából, ahol most volt elsőéves egyetemista, nem csoda hát, hogy úgy érezte, sürgősen meg kell beszélnie velem néhány dolgot a macedón mentalitással és kultúrával kapcsolatban. Amikor először látta a skopjei Baskefestet (a skopjei főutcákon megrendezett nemzetközi akrobatafesztivált), különös dolgot fedezett fel honfitársai viselkedésében. A Vardar folyó felett egyensúlyozó kötéltáncos láttán a közönség ahelyett, hogy csodálta volna az ügyes tornászt, inkább azért szurkolt, hogy vétse el a lépést, és pottyanjon bele a vízbe. A lányom nem értette a dolgot, és elkeserítette ez a fajta viselkedés, én azonban kénytelen voltam önvizsgálatot tartani, és feltenni magamnak a kérdést, hogyan viszonyulok én a balkáni helyzethez. A lányomat hallgatva azon töprengtem, nem lehetséges-e, hogy ugyanazon okból gúnyolódom a montenegróiak és mások (például Nicholas White) lelkesedésén, amiért a kötéltáncost figyelő publikum. Nem lehetséges-e, hogy mindannyian elveszítettük a képességünket arra, hogy mások merészségét csodálni tudjuk? Talán türelmesebbnek és optimistábbnak kéne lennünk (lennem), és időt adnunk a montenegrói kormánynak, hogy bebizonyítsa rátermettségét, ahelyett hogy egyből leírnánk, mint a balkáni térség megállíthatatlan széthullása újabb bizonyítékát?

Csakhogy attól tartok, az elmúlt tizenöt évben túl sok „merész” és „hősies” állam- és nemzetépítő nekiveselkedést láttunk már, amelyekért mind-mind vérrel, sőt egész generációk kihalásával fizettünk. A politikai kalandorszellem a militáns bűnözéssel karöltve egy sor állami és államfeletti szerveződést hozott létre. Az Independent újságírója, nagyon találóan, úgy írja le ezt a folyamatot, mint „államocskák elburjánzását, melyek sokkal inkább tartoznak Tintin világához, mint ahhoz a világhoz, amelyet egykor a modern Európaként tartottunk számon”. A brit újságírót meghökkenti az új állam mérete, amelynek lakossága csupán az egytizede Londonénak. Eszünkbe idézi, hogy a mi „jóképű, ravasz” Djukanovics miniszterelnökünket csak azért nem állították bíróság elé illegális dohánykereskedelem vádjával, mert politikus, és felteszi a nagyon is jogos kérdést, hogy miből tartja majd el magát a mi kis államunk, amikor hatszázezer lakosa közül százhúszezer munkanélküli, az ország természeti erőforrásainak nagy részét pedig a kétes eredetű orosz tőke birtokolja.

Ezek után miért is ne lennénk tartózkodók, ha nem szkeptikusak, amikor a térség balkanizálódásának (remélhetőleg) utolsó állomásáról ejtünk szót? Mindenképpen természetes, ha az ember óvatosabb Mr. White-nál, aki állítólag már látja is (?!) maga előtt, hogy Montenegró nemsokára unalmas állammá válik. De hát nem ez az első eset, hogy nem értek egyet Mr. White túlontúl optimista, vagy ha úgy tetszik, túlontúl pesszimista nézeteivel a népszavazás vagy a balkáni „sikertörténetek” kérdéskörében. Mr. White nagy tekintélyű elemző, én viszont egy elfogadható elemző készséggel megáldott „helyi lakos” vagyok, és, ugyebár, a közvetlen tapasztalat… De legyünk őszinték, a „helyi lakosok” mindig egy kicsivel szkeptikusabbak, mint a „nemzetköziek”, ha arra kerül a sor, hogy jóslatokba bocsátkozzanak. Talán azért, mert nekünk (helyi lakosoknak) csupán egy életünk van, és ebben a nyomorult térségben nincs lehetőségünk arra, hogy jól fizető karriert építhessünk, s ez türelmetlenné és kritikussá tesz bennünket, mivel nem érünk rá, hogy ölbe tett kézzel várjunk, amíg kiderül, Mr. White-nak igaza volt-e abban a cikkben, amiért a fizetését kapta.

A montenegrói népszavazásról szóló legutóbbi ICG-jelentést olvasva egy olyan kötéltáncos jut az eszembe, aki ahelyett, hogy a kötélen táncolna, szavakkal és minősítésekkel zsonglőrködik. Ez a jelentés, akárcsak a népszavazásról szóló más külföldi elemzések, lelkesen éljenzi az eddig utálatosnak tartott balkanizálódás legutóbbi szakaszát. Ezek után joggal várhatjuk el, hogy a lelkesedés legalább a koszovói helyzet megoldásáig kitartson. Mert utána végre úgy élhetünk, mint egy szegény kis államokból felépülő, nagy és boldog család, amelynek egyetlen célja, hogy újraegyesülhessen az Európai Unió lobogója alatt. Mi sem nyilvánvalóbb. Mr. White bizonyára nem hallotta a legújabb viccet a montenegrói népszavazásról. A vicc a következőképpen szól: új szomszédaink a referendum után Szerbia és Fruska Gora (hegy a szerb Vojvidina tartományban). Nem szeretnék prófétát vagy Cassandrát játszani; jobb, ha nem mondok semmit, mert a jóslataim általában beválnak. A nemzetközi közösség még mindig dölyfösen bízik benne, hogy megszabhatja a széthullás folyamatának elejét és végét, pedig a folyamat, észre sem veszi, máris túlságosan régóta tart. A nemzetközi közösség abba is beleszól, hol kell népszavazást tartani és hol nem, ki az, aki elválhat, és ki az, aki nem léphet ki az érdekházasságból, kényszerházasságból vagy egyenesen a hármas kényszerházasságból Boszniában.

Magam is helyesnek tartom, hogy Szerbia és Montenegró elváltak, de hozzá kell tennem, „Solania” létrehozása halva született ötlet volt, amellyel az Európai Unió csak időt akart nyerni, nem lévén semmi értelmes ötlete arra, hogyan bogozza ki a hihetetlenül kusza balkáni csomót. Szerbia és Montenegró egyesítése nem volt több Solana úr részéről, mint egy roppant eredeti alkotmányelméleti kísérlet (akárcsak a szintén rendkívüli daytoni egyezmény). Születésétől fogva kudarcra volt ítélve - vagy legfeljebb arra volt jó, hogy elegendő okot adjon Montenegrónak a rossz hírű bátyókkal való szakításra. Az 1990-es évek elején végignéztük a jó demokraták (Szlovénia és Horvátország) szakítását a csúnya zsarnokokkal (Szerbiával és Montenegróval). Tizenöt évvel később megint azt kell látnunk, hogy újra kitermelődtek a jó fiúk és a rossz fiúk, csak ezúttal a Nyugat-Balkánon.

Engem személy szerint két dolog bosszant a függetlenség kikiáltását kísérő felületes lelkesedésben és tapsikolásban. Először is: torkig vagyok azzal, hogy a térség szereplőit csakis fekete-fehérben ábrázolják, hogy kettős mércét alkalmaznak, és hogy a nemzetközi közösség folyton változtatja az álláspontját azzal kapcsolatban, hogy az integrációt vagy a dezintegrációt támogassa-e. Egyszer csak azt kell hallanunk, hogy van (és mindig is volt) jó balkanizálódás és rossz balkanizálódás. Mint ahogy vannak jó terroristák és rossz terroristák, jó bombák és rossz bombák, satöbbi. Másodszor: macedónként mindig elfog a déj? vu, ha látom az üdvrivalgást, a gyöngyöző pezsgőt a büszke államférfiú kezében, aki éppen most készül beírni magát hazája történelmébe, mely haza készségesen megbocsát neki, és elfelejti, hogy bűnöző. Akik pedig netán megfeledkeztek a „macedón csodáról” vagy arról, hogy Macedónia annak idején „a béke és a többnemzetiségű demokrácia szigete” volt, azokat hadd emlékeztessem egy apróságra. 1991-ben Macedónia volt az egyetlen jugoszláv tagköztársaság, amely békés úton vívta ki a függetlenségét. Akkoriban Montenegró úgy döntött, inkább a csonka Jugoszlávia része marad, és részt vesz a föderáció véres széthullásában. Azzal, hogy most egyszerűen leválik Szerbiáról, Montenegró nem kaphat felmentést az elmúlt másfél évtizedben elkövetett tettei alól. És Dubrovnik bombázása csak egyetlen példa ezek közül.

Macedónia függetlenségét az 1991-es népszavazás eredményeképpen kiáltották ki, és két hónappal később megszületett az új alkotmány. Első látásra minden tökéletesnek tűnt, attól eltekintve, hogy a népesség jelentős hányada bojkottálta a népszavazást, és nem fogadta el az alkotmányt sem. Míg Macedóniában az albánok vonultak ellenzékbe, Montenegrónak sikerült meghódítania albánjai szívét, a lakosság nagyobbik feléét viszont annál kevésbé. A térségre jellemző felállás - gyenge állami intézmények és korrupt elit - igencsak kedvezett a nemzetközi és a szervezett bűnözésnek. Montenegróban nem úgy történt, ahogy általában történni szokott, vagyis hogy a maffia lassan maga alá gyűri az államot, hanem éppen fordítva: a politikai elit támogatta maffia vette át az állam irányítását. Ha végigtekintünk a térség államain, igen érdekes arcképcsarnok tárul elénk, tele olyan magas rangú politikusokkal és miniszterelnökökkel, akiknek szerepe a szervezett bűnözésben és/vagy a háborúban legalábbis kérdéses.

Igaz, hogy tizenöt év késéssel, de Montenegró polgárai végre meghozták a helyes döntést. Mindazonáltal kérdés marad, hogy volt-e más választásuk. Én abban látom az újonnan kivívott függetlenség egyik legnagyobb előnyét, hogy a montenegrói elitnek - elméletben - nem marad kire áthárítania a felelősséget a politikai kudarcokért. A „csúnya, gonosz farkas” (Szerbia) végre eltűnik a képből, és Montenegró politikusai végre számot kell hogy adjanak tetteikről. Mindazonáltal erős a gyanúm, hogy Djukanovics (akit alkotmányos védettsége eddig megkímélt attól, hogy rendőrségi nyomozás vagy bírósági eljárás induljon ellene) mostantól fogva csak még „érinthetetlenebb” lesz, mivel „történelmi tettet hajtott végre.” Számos alkalommal bebizonyosodott, hogy a balkáni nemzetek hajlamosak szinte bármit elnézni nemzetük vezetőinek. Még a háborús bűnöket és a korrupciós botrányokat is. Miért történne éppen most másképp? A montenegrói polgárokat a következő esztendőkben olyannyira lefoglalja majd a nemzetépítés hazafiúi feladata, hogy sem a kritikára, sem pedig az elszámoltatásra nem marad idejük. Ami pedig a politikusokat illeti, ők ontani fogják magukból a NATO- és EU-csatlakozással kapcsolatos ígéreteket. Mi, itt, Macedóniában már végigcsináltuk ezt az egészet, így nem nehéz elképzelnünk, hogy az adott körülmények között milyen nehéz munka lesz a demokráciaépítés.

Mr. White furcsán derűlátó beszámolójában még valami zavarba ejt, éspedig Mr. White-nak az a jóslata, hogy az eurointegráció folyamata most végre új lendületet vesz majd, a balkáni térség pedig megszabadulhat borzalmas múltjától, és a fényes európai jövőre függesztheti a tekintetét. Üres fecsegés. Az Economist Intelligence Unit egyik tagja egy 2006 januárjában megrendezett olaszországi konferencián jogosan jegyezte meg, hogy az Európai Unió és a Nyugat-Balkán olyan, akár két nagybeteg: nehéz megállapítani, melyik közülük a betegebb, és nem tudni, hogy a kevésbé beteg hogy tudna segíteni a másikon. Maradéktalanul egyetértek! Még az én balkáni békaperspektívámból is tisztán látszik, hogy az Európai Unió egyre mélyülő válságban van. Az Európai Unió elitizmusának és gazdaságpolitikai részrehajlásának bírálói szóvá is teszik az Unióban tapasztalható egyre növekvő demokratikus deficitet. Hogy az egyik éles eszű értelmiségit idézzem, a Kínai Kommunista Párt központi bizottsága ehhez képest megrögzött demokraták gyülekezete. De vajon elmarasztalhatjuk-e a holland vagy a francia polgárokat csak azért, mert jobb gazdasági teljesítményre, demokratikusabb közbeszédre, igazságosabb társadalomra és kevesebb etnikai toleranciára vágynak? Az európai polgárok sohasem rajongtak különösebben szegény rokonaikért és bevándorlóikért. Szegény montenegróiak! Most, hogy elváltak a szerbektől, mert házasságukból hiányzott a szeretet és a bizalom, vajon tényleg azt hiszik, hogy az európaiak majd tárt karokkal fogadják őket?

Mit tehetnénk mi ebben a helyzetben? A kérdés nevetséges, hiszen oly sok feladat áll még előttünk, oly sok gazdasági, társadalmi problémával küzdünk, hogy senki sem várhatja el, hogy az Európai Unió egészségéért aggódjunk. Minket itthon a nyomor, a munkanélküliség, az állami szintű korrupció rákfenéje emészt. Mr. White pedig virágzó demokráciáról és unalomról beszél nekünk? Ugyan már. Az elkövetkező néhány év ugyanolyan izgalmas lesz, mint a többi, hacsak óriási változás nem történik odafönt, a vezetésben. A térségnek nem ígéretekre és üres szavakra van szüksége, hanem konkrét segítségre és arra, hogy az Európai Unió hajlandó legyen támogatni egy esetleges „új, ötletes vezetést”. Addig azonban, amíg az Unió és az Egyesült Államok kizárólag az általuk jól ismert szélhámosokkal hajlandók tárgyalni, szóba sem jöhet az EU-tagság vagy a fenntartható béke és demokrácia. Mr. White-nak és társainak azt javaslom, vezessünk be egy új munkamegosztást: mindannyian törődjünk a magunk dolgával. Mr. White szakértelmének vegye hasznát az Európai Unió. Tartson csak előadást, mondjuk, a franciáknak, és magyarázza el nekik, hogyan kell unalmas országgá válni. Az ittenieknek pedig azt tanácsolom, hallgassanak a régi - szerb? vagy montenegrói? mindegy - közmondásra: Uzdaj se u se i u svoje kljuse! Csak magadban és a szamaradban bízz!

Elekes Dóra fordítása

Szerző: Biljana Vankovska
Publikálás dátuma: 2006.06.16 11:26