A trianoni kérdéskör érzékeny témának számít - különösen a magyarok számára. Ezzel szemben azok, akik úgymond „kívülről” találkoznak vele, vagy kevésbé érdekeltek a kérdésben, nehezen tudnak rá kellő érzékenységgel reagálni. Ez különféle (felesleges) félreértéseket, feszültségeket vagy kölcsönös frusztrációkat eredményez.

A trianoni trauma olyan probléma, amely folyamatosan jelen van a magyarok kollektív emlékezetében, és kétségtelenül hatással van a szomszédos nemzetek identitásának formálódására is. Csak egy példát említenék meg - a történeti irodalom összevetését. A cseh és a szlovák történetírás ezt a kérdést általában több szélesebb kérdéskör összefüggésében látja. A Monarchia felbomlásával és Csehszlovákia megalakulásával kapcsolatban a cseh és a szlovák szerzők főleg a saját államiságuk megteremtésével és kiépítésével kapcsolatos kérdésekre helyezik a hangsúlyt. A közbeszédben így főleg a Monarchia megszűnésének az okai kaptak nagyobb hangsúlyt. Mindamellett a szlovák és a cseh historiográfia között is észrevehető egy alapvető különbség, például épp ami a cseh-szlovák viszony értékelését illeti az adott időszakban.

Ezzel szemben a magyarok számára a történelmi Magyarország felbomlása és Trianon az újkori történelem kulcsproblémáját jelenti, és ez a témával kapcsolatos szakirodalom gazdagságában is tükröződik. A közbeszédben azonban az érvelés hangsúlya többnyire a békeszerződés következményeire helyeződik, ami kétségkívül összefügg azzal, hogy az utódállamokban nagyszámú magyar kisebbségek vannak. Ám nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy sem ebben, sem pedig az előző esetben nem beszélhetünk valamilyen egységes, egyöntetű cseh-szlovák vagy magyar álláspontról. Véleményem szerint azonban beazonosíthatóak bizonyos érvelési keretek, amelyek kiveszik a részüket a kollektív kép alakulásában. Ezen a képen belül az egyes társadalmakban még a közösen megélt múlt is alapvetően különböző jelentéseket nyerhet. Így a közösen megélt történelmünket mítoszok övezik, miközben maguknak a mítosztartalmaknak (jelentéseknek, interpretációknak) egyáltalán nem biztos, hogy egyezniük kell.

Ezen a helyen azonban nincs értelme mélyebben boncolgatni mindazokat a traumatizáló helyeket, amelyek mindmáig jelen vannak a szlovákok vagy a magyarok kollektív emlékezetében, amelyek folyamatosan „a levegőben lógnak”, és amelyekkel a mindennapjainkban is találkozunk. Ezek a különféle „nemzeti védekezéseknek” vagy „sérelmi históriáknak” a részeit alkotják, a publicisztikában pedig az egyetlen és általános érvényű (nemzeti) igazságot bizonygatják. A probléma egy másik részére szeretnék rámutatni. Mégpedig arra, hogy épp a problémakörök „megfelelő” kiválasztása és hangsúlyozása bizonyos aktualizált, de a múlttal már nem közvetlenül összefüggő momentumokat és ambíciókat is rejt magában.

Koltay Gábor Trianon című ellentmondásos filmjének vetítése sok szenvedélyt váltott ki Magyarországon és külföldön egyaránt. Nem gondolom, hogy alaptalanul. Ez a több mint kétórás film tartalmával és megformálásával egyaránt a Horthy-korszak propagandáját idézi, és több aktualizált ideológiai utalást is tartalmaz, például az EU és a globalizáció irányában. A téma feldolgozásának anakronisztikus, patetikus módját, valamint a gazdagon hasznosított irredenta hátteret leegyszerűsítő, tendenciózus állítások egészítik ki. Jellegzetes a mi (azaz a nemzet) és az ők (azaz a nemzet kártevői) elhatárolása, ami minduntalan a szenvedő pozíciónak és az emlékezés szükségességének a kidomborításával kapcsolódik össze. Ez aztán összefügg a szükségszerű változásban való hittel is (Hiszek egy…). A szerzők egy transzcendens központi értékhez fohászkodnak - ez a nemzet. Ezt valószínűleg a legmagasabban álló és örökkévaló értéknek tartják, mindeközben pedig jogot is formálnak arra, hogy a nevében meghatározzák, mi a helyes, és mi nem. Ez tetten érhető alkotásuk rendkívül szelektív jellegén. Ahelyett, hogy az okokat keresnék, hogy miért történt így (ha nem számítjuk az összeesküvés-elméletekre emlékeztető kijelentéseket), és megpróbálnának velük számot vetni, épp az ellenkezőjét teszik - bezárkóznak a problémába, és közben a nevetségesség határát súroló érveket hangoztatnak, mint például: a magyarokat soha senki nem szerette, és hogy irigyelték tőlük az országukat. Ezt a látásmódot nem tartom konstruktívnak. Erre egyébként már egy magyar történész rá is mutatott. A két világháború közötti időszakban az irredentizmust fájdalomcsillapítóként adagolták, de ez nem segítette a betegség gyógyítását. A kezelés ugyanis téves diagnózison alapult, ami csak tovább mélyítette a frusztráció érzését. A dokumentumfilm szerzői a kérdés megközelítésében véleményem szerint épp ilyen „kezelést” választottak, amely nemcsak hogy nem vezet gyógyuláshoz, hanem épp hogy tovább mélyíti a traumákat és újabb betegségeket vált ki.

Azonban a film körüli vitákból is világosan kitűnt, hogy a szerzőket ez nem zavarja. Az egyirányú látásmód, összekötve a történelmi Magyarország integritásának szakralizálásával, a különféle összeesküvések és árulók keresése inkább tovább homályosítják az amúgy is rendkívül komplex és érzékeny kérdéskört. Szerencsére azonban a magyar szakmai és egyetemi közösség elegendő olyan, jó minőségű munkát termelt ki, amelyek részben ellensúlyozzák a múlt értelmezésének hasonló kísérleteit. Ennek ellenére fontosnak tartom kiemelni a közvélemény jelentőségét és lehetőségeit, vagy az azt alakító társadalmi elitekét, a véleménynyilvánítás szabadságát, főképp pedig a felelősséget. Meggyőződésem, hogy épp ezek a kategóriák szoros összefüggésben vannak az adott vitával.

Annak ellenére, hogy az eddig leírtak egy konkrét műre és a vele kapcsolatos múltfelfogásra vonatkoznak, arra is rá szeretnék mutatni, hogy a múlt feldolgozása nem csupán a magyarok ügye. Létezik a „közös élményeknek” egy bizonyos „összege”, amelyekkel egyes személyek azonosulnak, és így együtt részt vesznek az adott közösség kulturális emlékezetének alakításában.

Szlovákiában is léteznek olyan témák, amelyek elbeszélésének történelmi vagy ideológiai háttere, sőt aktuális dimenziója is van. A Csehszlovák Köztársaság építésének keretében Szlovákiában a Habsburg Monarchia felbomlásával összefüggő eseményeknek egy bizonyos értelmezése vált uralkodóvá, és ez jelentős helyet foglalt el a szlovákok nemzeti történetében. Magyarországtól eltérően, ahol főleg a történelmi Magyarország és az ezeréves egység feldarabolása volt a középpontban, Csehszlovákiában inkább a Monarchiára mint egészre, valamint a haladásra és a nemzeti felszabadulásra vonatkozó érvek érvényesültek. Ez azzal a ténnyel is összefügg, hogy az új ország az eredetileg Ciszlajtániához és Transzlajtániához is tartozó területekből jött létre. Ám a kisebbségi kérdés lényeges konfliktusforrássá vált. Ebben pedig nagymértékben érvényesült az okok és következmények hangsúlyozásában megnyilvánuló, már említett érvelési versengés. A kisebbségek közösen megélt, gyakran közvetlen vagy közvetett élményekkel gazdagított elnyomása a nemzeti diskurzusok központi versenypályájává vált. De hogy ne ismételjem a kollégáimat, röviden felvázolom az általánosságban „szlováknak” nevezett érvelés néhány momentumát. Ez az érvelés nemcsak a közbeszédben lelte meg a helyét, hanem a történelmi, szakmai munkákban is.

Magyarország felbomlásának fontos okaként Szlovákiában főképp a magyarok intoleráns nemzetiségi politikáját hozzák fel - a kisebbségek elnyomását és az erőszakos asszimilációjukra való törekvéseket. Ezt a politikát szimbolikusan gróf Apponyi Albert személyesítette meg, aki később Magyarország érdekeit képviselte a párizsi békekonferencián. (Ezzel kapcsolatban már viszonylag ismertek Csehszlovákia ottani képviselőjének, Štefan Osuskýnak a megnyilatkozásai, aki nagy elégtétellel közölte Benešsel, hogy a párizsi magyar küldöttség vezetőjeként találkozott Apponyival. Kevésbé ismert azonban a történet egy másik síkja. Az, hogy 1918 előtt Osuskýnak személyes élménye is kapcsolódott Apponyihoz, aki közreműködött abban, hogy - szlovák öntudatossága miatt - távoznia kellett a pozsonyi líceumból, és kitiltották Magyarország összes tanintézményéből.) A helyzet megoldását a nemzetek önrendelkezési jogának kellett volna jelentenie, amelyet Wilson elnök, később pedig a nagyhatalmak is deklaráltak és garantáltak, és amely lehetőséget nyújtott a kisebbségek emancipációjára. A szlovák történetírás itt főleg arra mutat rá, hogy az aktuális állapot hosszú távon egyébként is tarthatatlan volt. A jelképes 1000-es - az ezeréves együttélésre utaló - szám ezt követően döntően más jelentést nyert. A szlovákok feletti magyar uralom 1000 éves súlyos igájává vált.

Az érvelési fegyvertár másik jelentős összetevője volt a haladás víziója. A nemzeti emancipáció igényén kívül ez Szlovákia és a szlovákok kulturális és gazdasági felemelkedését is takarja az első világháború utáni időszakban. Épp ez a fontos elmozdulás testesül meg a déli szomszédjánál liberálisabb csehszlovák állam republikánus jellegében is. A köztársaságot és a demokráciát, amelyben biztosították az állampolgári és egyéb jogokat is, tartósan fenyegették a szomszédokkal való nézeteltérések. Ebben az összefüggésben az is megállapítható, hogy Csehszlovákiában egyfajta „ördögi kör” alakult ki. A magyar lakosság illojalitására hivatkozva az állam valamiféle stabil állapot megteremtésére törekedett, ez pedig összefüggésben volt a kisebbség meggyengítésére és marginalizálására való törekvésekkel. A történelmi igazságtalanságra és az új országban elszenvedett diszkriminációra hivatkozó magyarok pedig illojálisan viselkedtek Csehszlovákiával szemben.

Ha tehát összevetjük ezeket az érveket a magyarok érvelésével, tapasztalnunk kell, hogy számos esetben lényegesen ellentétes, a „nemzeti érdekek” labirintusában gyökerező álláspontokról van szó. A szlovák társadalom - de a magyar is - továbbra is a nacionalista narratívák és szimbólumok foglya, ami látványosan tükröződik abban, hogy ezek mindkét országban gyakran aktualizált formában jelennek meg a politikai és kulturális közbeszédben. A teljesség kedvéért azonban rögtön hozzá kell tenni, hogy ezek közül a problémák közül számosnak egyszerre több árnyalata létezett és létezik, és lehetséges megoldásuknak rengeteg variációja van. Végül azonban ki szeretném emelni a lehetséges vita egy, a véleményem szerint kulcsfontosságú feltételét: a konfliktusok rendezése nem csupán egyirányú folyamat. Ahhoz, hogy megértsenek minket, nekünk is igyekeznünk kell megérteni a másikat.

A szerző a pozsonyi Komenský Egyetemen végzett. 2002 óta doktori képzésen vesz részt, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa Pozsonyban. Kutatási területe Szlovákia története a 20. század első felében, illetve a szlovák-magyar kapcsolatokkal összefüggő kérdések.

Fordította: Zahorán Csaba

Kapcsolódó irodalom:

Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2002; Romsics Ignác: Nemzeti Traumánk: Trianon. In: Helyünk és sorsunk a Kárpát medencében. Osiris, Budapest, 1996.

Romsics Gergely: Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában. L’Harmattan, Budapest, 2004.

A szlovák mítoszalkotással kapcsolatban lásd: Mýty naše slovenské (A mi szlovák mítoszaink). Szerk. E. Krekovič-E. Mannová-E. Krekovičová. Bratislava, AEP, 2005.

Vörös, L.: Maďarská menšina na Slovensku po roku 1918 (A magyar kisebbség Szlovákiában 1918 után). In: OS, 2002. július-augusztus, 65-69. o.

Szerző: Miroslav Michela
Publikálás dátuma: 2006.06.21 18:58