Miért úgy határozták meg a szlovák-magyar határvonalat, ahogy azt az első világháború után tették? Milyen reakciót váltott ki Trianon a korabeli magyar társadalomból, és hogyan dolgozza fel mindezt a mai idők magyarja? És mit gondol a magyar Trianon-szindrómáról az „átlagszlovák”?

Trianon óta több mint nyolcvan év telt el, ennek ellenére még ma is komolyan befolyásolja a szlovák–magyar kapcsolatokat; azt lehet mondani, hogy a politikai, államközi kapcsolatok aktuális hangulatától függetlenül Trianon adja meg a szlovák–magyar viszony - értelemszerűen negatív - alaphangját.

Miért úgy határozták meg a szlovák-magyar határvonalat, ahogy azt az első világháború után tették? Milyen reakciót váltott ki Trianon a korabeli magyar társadalomból, és hogyan dolgozza fel mindezt a mai idők magyarja? És mit gondol a magyar Trianon-szindrómáról az „átlagszlovák”? Olyan kérdések ezek, melyekkel ma is aktívan kell foglalkozni, mert mindenki láthatja sajnos, hogy a gyorsan növekedő kereskedelmi és gazdasági kapcsolatoktól függetlenül a pozsonyi magyar turisták elleni rendőri fellépés vagy Ján Slota kijelentései pillanatok alatt megdermesztik a magyar-szlovák viszonyt.

Miért úgy határozták meg a szlovák–magyar határvonalat, ahogy azt az első világháború után tették?

A trianoni határoknak azt a jellegét, hogy egybefüggően színmagyar vidékeket a szomszédoknak juttatott, a korabeli és mai magyar közvélekedés is sokszor egyszerűen a környéknépek mohóságának tulajdonítja, akik puszta területmaximalizálási céllal minél nagyobbat akartak kikanyarítani a történelmi Magyarország magyarlakta területeiből. Szlovák-magyar viszonylatban a kérdés valamivel bonyolultabb. Szlovák politikai és közéleti gondolkodók részéről már a 18. század végétől történtek kísérletek a „szlovák terület” - Szlovenszkó vagy Szlovákföld - minél pontosabb meghatározására. A leghatározottabb és legkomolyabb 19. századi szlovák megoldási kísérlet az 1861-es Memorandum volt, mely a szlovák területek önkormányzatiságát, autonómiáját követelte; a szlovák autonómia határa ebben a dokumentumban a történelmi Magyarország vármegyehatáraihoz alkalmazkodott. Az 1890-es és 1900-as években pedig alapvetően tudományos hangvételű, de természetes módon politikailag is motivált cikkek láttak napvilágot, melyek ugyancsak a „szlovák terület” elhatárolásával próbálkoztak. Ezek a munkák tekinthetőek a trianoni határok kialakításának történelmi előzményének: az egyértelmű tartalmi kapcsolaton kívül az is emellett szól, hogy szerzőik aktívan részt vettek a béketárgyalások háttérdokumentumainak elkészítésében. Az itt hangoztatott elvek köszöntek vissza a versailles-i béketárgyalásokon, és így beépültek a „gyakorlatba”, azaz a szlovák–magyar határvonal kialakításába is.

- Etnikai elv - a népek önrendelkezésének elve

A határok kialakításakor hivatalosan az „etnikai elvet”, a Wilson által is megfogalmazott népek önrendelkezésének elvét tekintették alapvető irányadó szempontnak: a szlovák területnek lehetőleg magába kellett foglalni a szlovák lakosság többségét. Ľubomir Lipták szlovák történész ezt az elvet „természetes elvnek” nevezi, és ő - illetve más források is - azt hangsúlyozzák, hogy Szlovákia területi kialakításánál ez a szempont volt az irányadó. (L. Lipták: Száz évnél hosszabb évszázad. Kalligram, Pozsony, 2000. 53.o.) Mielőtt vitába szállnánk ezzel az állítással, meg kell jegyezni, hogy a „népek önrendelkezésének elve” sem feltétlenül jelenti a problémák automatikus megoldódását. Egyrészt, ha a helyi lakosság döntését vesszük alapul, a vegyes lakosságú térségek és a nyelvszigetek esetében akkor sem lehet mindenkinek elfogadható megoldást találni. Másrészt, ha a népek önrendelkezési jogába beleértjük a „katonai védekezéshez” vagy „gazdasági életképességhez” való jogot, az máris igényt fejezhet ki más etnikummal lakott térségekre. Az önrendelkezési elv ilyen módon történő értelmezése éppen az elv lényegének mond ellent, és önmagában hordozza a másik fél elutasítását, a konfliktusos helyzetek kialakulását.

- Stratégiai elvek (biztonság- és gazdaságpolitika)

Stratégiai elvek is szerepet játszottak a szlovák–magyar határ kialakításában. A politikai-stratégiai szempontok fontosságát Beneš is hangsúlyozza 1916-ban megjelentetett írásában (Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot), a béketárgyalások aktuális állását pedig sokszor aszerint ítélte meg: a határon belülre kerül-e egy adott vasútvonal, vagy sem. A dunai kijárat megszerzése is régóta dédelgetett cseh-szlovák terv volt, ez a béketárgyalásokon is alapvető stratégiai célként szerepelt. (Miközben Masaryk is hangsúlyozta, hogy emellett lehetőleg minél kevesebb magyar lakossal kelljen a csehszlovák államnak számolnia.) De gyakran hangoztatták a délkelet-szlovákiai vasútvonal birtoklásának igényét is, ugyanis csak ez kötötte össze Kárpátalját (Ruszinszkót) a csehszlovák állam többi részével. A Duna jobb partján lévő Pozsony-Ligetfalu megszállásának is bevallottan stratégiai célja-oka volt (ti. Pozsony védhetősége).

A stratégiai elvek sajnos nem csak a cseh-szlovák politikusok ideáiban kaptak helyet: Jules Cambon francia küldött a béketárgyalás csehszlovák albizottságában a Csallóközre vonatkozó olyan javaslatokat, melyek az etnikai szempontokat helyezték volna előtérbe, azzal utasította el, hogy e magyarok lakta térség nélkül Csehszlovákia nagyon keskeny és sérülékeny lenne.

Lényegében a stratégiai elvek részét képezik a gazdaságpolitikai szempontok, melyekről magyar és cseh-szlovák politikusok is úgy tudtak beszélni, mintha azok igazsága teljesen evidens lenne - pedig ahány nemzeti látószög, annyi különböző magyarázat létezik. Beneš a béketárgyalásokon például - elismerve a Csallóköz magyar voltát - azt mondta, a mezőgazdasági Duna-völgy és az ipari Felvidék elválaszthatatlanul összetartoznak. A gazdasági jellegű érvelés tartalmilag bizonyíthatatlan, és éppen ezért mindkét oldal által könnyedén használható: a magyar békedelegáció is azt hangsúlyozta, hogy az újonnan létrejövő határok gazdaságilag egységes térséget bontanak több részre.

- Történeti elv - az asszimiláció emléke

A nemzetiségi statisztikákat, melyek alapján az etnikai elvnek megfelelő határokat lehetett volna meghúzni, főként az asszimilációs folyamat miatt nem fogadta el a szlovák fél megfelelő kiindulási alapnak. (Általában az asszimilációs folyamat értékelésénél nem fogadta és ma sem fogadja el a szlovák közvélemény, hogy annak egyszerre volt egy mesterségesen - pl. oktatáspolitikával - gerjesztett és egy felső hatalmi akarattól független dimenziója.) Trianon idejében azonban nem csak a dualizmus kori statisztikai magyarosítás valamiféle korrigálása merült fel szlovák részről, hanem a magyar „uralom” ezeréves hatásának kompenzálásáról. A 19. század romantikus-nemzeti atmoszférájának megfelelően a szlovák nemzetébresztő Ján Kollár is hajlamos volt mindenütt megtalálni az eltűnt szlovákok nyomait, így sorolta például Miskolcot, Vácot és Tokajt is a szlovák történelmi térbe. Beneš a béketárgyalásokon ugyancsak a történelmi elvre hagyatkozik (ráadásul 1000 évvel ezelőtti eseményekre): „Szlovákia egy időben a csehszlovák állam részét képezte. Ezt lerohanták a magyarok a 10. század elején. A hódítók sikertelenül kísérelték meg az ország magyarosítását”. Másutt Szlovákia magyarok általi elfoglalását valamiért 1025-re datálja, a csehszlovákokról pedig mint ezer éve egységes nemzetről beszélt.

A szlovák területet körberajzolni szándékozók tehát érezhetően jogot formáltak egy a statisztikákban sem kimutatható, „elveszett” területrészre is, ami önmagában konfliktusokat hordozó gondolat. Egyrészt a 19. századi magyarosodási-magyarosítási folyamat csak részben köthető összefüggő területhez, hiszen az asszimilánsok jó részét éppen azok tették ki, akik lakóhelyükről elvándoroltak, illetve a kevert etnikumú városokban laktak. Másrészt külön kérdés, hogy egyes események, melyek „jelen” és „történelem” egyébként elég elmosódott határát már biztosan átlépték - ezer évvel ezelőtti vesztes és nyertes csaták, százéves sortüzek és nyolcvanéves békék - feljogosítanak-e puszta önmagukban bárkit az idő kerekének visszaforgatására, az érintett emberek akarata nélkül.

- Földrajzi elvek

A történeti elvhez hasonlóan földrajzi elvek is felbukkannak a szlovák területiség önmeghatározásában. Az 1849-es liptószentmiklósi szlovák nyilatkozat is hangsúlyozta, hogy Szlovenszkó határait „hegyek és folyók alkotják”; de számos politikusi és irodalmi megnyilvánulásban a szlovák mint „dunai nép” jelenik meg. Milan Hodža (Csehszlovákia szlovák miniszterelnöke 1935-1938 között) is evidensnek tekintette, hogy Szlovákia dunai kijárattal rendelkezik; ahogy a már sokszor idézett Beneš is a Dunát határozta meg mint a szlovákság hagyományos déli határát. Az efféle egyszerűnek, természetesnek és könnyednek tűnő állítások a gyakorlatban súlyos konfliktusokat rejthetnek magukban, mert az etnikai elv megsértését jelenthetik.

***

A korabeli Magyarország igényeiben és tetteiben sokszor ugyanezen elveket alkalmazva tér el az önrendelkezési elvtől. Ha ezen elvek sokféleségét és alkalmazásuk „rugalmasságát”, önkényességüket nézzük, beszélhetnénk elvek helyett a puszta területmaximalizálásban kiteljesedő nemzeti érdeknek a leplezési módjairól. De látni kell, hogy a határkérdés sokszor nem ilyen racionális gondolkodási folyamatként, hanem társadalmi vagy elitcsoportok pszichózisaként jelent meg. A végeredmény pedig különböző elvek ellentmondásos és öncélú alkalmazása lett, ami miatt az USA még a béketárgyalások alatt összecsomagolt és hazautazott; később pedig Lloyd George is „végtelenül sajnálta”, hogy eljárásuk, úgymond, sok esetben nem nyert beigazolást. A francia politika egyik későbbi képviselője, Mitterrand francia elnök pedig Budapesten, Illyés Gyula írónál tett magánlátogatásán azt a megjegyzést tette, hogy „Trianon, az egy mocskos dolog volt”. Amit jól kiegészít az elnök másik figyelemre méltó megjegyzése, ti. hogy bár Trianon eleven húsba metszett bele, de aki az idő kerekét akarja visszafordítani, az újra eleven húsba vág bele. (Visszaemlékezik minderre: Csoóri Sándor: „Az utolsó remény. A hetvenöt éves Sütő Andrásnak”. Kortárs, 2002/7. 43-45.)

Ha Trianonról magyarul illetve a Szlovákia számára hátrányos első bécsi döntésről szlovákul olvasunk, a különböző körülmények ellenére figyelemreméltó hasonlóságokat találunk. Mindkét oldalon jelen van a döntőbíró felkészületlenségének vagy rosszindulatúságának hite; mindkét oldal erőszakosnak, a vesztesre erőszakoltnak, és már csak emiatt is igazságtalannak tartja a döntést. Mindkét oldal a nagyhatalmi érdekek áldozatának érzi magát, aminek van is igazságalapja: mind Trianont, mind a bécsi döntést alapvetően befolyásolták a térséggel kapcsolatos nagyhatalmi célok. De ami mindennél sokkal fontosabb: Trianon esetében a magyarok, a bécsi döntés esetében pedig a szlovák fél koncentrált olyan erővel az elveszett kisebbségre és a rajta esett sérelmekre, hogy az teljesen háttérbe szorította a döntések etnikai elvnek megfelelő elemeit; és az ösztönös reakció így mindkét oldalon a teljes elutasítás volt. A párhuzam annak ellenére megállja a helyét, hogy a történelmi Magyarország határai jóval távolabbi múltra nyúlnak vissza, mint Szlovákiáé, melyek a bécsi döntéskor még csak húszévesek voltak; sőt, e párhuzam éppen annak a bizonyítéka, hogy a területiség a nemzeti identitás egyik dimenziójaként ugyanolyan magától értetődőnek tűnik, mint identitásunk összes többi eleme, és valamilyen módon történő megkérdőjelezése ösztönösen heves reakciókat válthat ki.

Milyen reakciót váltott ki Trianon a korabeli magyar társadalomból, és hogyan dolgozza fel mindezt a mai idők magyarja?

A magyar társadalom korabeli Trianon-traumájához különböző szociálpszichológiai tényezőknél fogva a nem magyarok lakta térségek elvesztése is hozzájárult. Családok szakadtak szét, százezrek kényszerültek addigi lakhelyüket elhagyni, az országot gazdaságilag újjá kellett szervezni. Emellett jól kitapintható a személyes és kollektív „történelmi tér” szétesésének hatása is a közgondolkodásban; példaként érdemes Babits Mihály visszaemlékezését felidézni:

„Rájövök, hogy nem is tudok pontosan visszaemlékezni a csonka ország formájára, holott milyen tévedhetetlenül látom magam előtt ma is a régi, nagy Magyarországét. (…) Magyarország áll előttem megint, de nem a csonka, hanem az igazi, a történelmi Magyarország, a kerek, ép vonal, amely gyerekkorom óta belém idegződött… Szinte szerelmes voltam ebbe a vonalba, ez volt az első szerelmem… S amint elképzelem ezt a gyönyörű, élő testet, első szerelmemet, megint elfog a kínzókamrák hangulata”. (Babits Mihály: Keresztül-kasul az életemen. Budapest, 1939. 182.o.)

Trianon különböző erővel érintette meg az embereket: kinek személyesen átélt tragédia volt (szülőföld elhagyása, egzisztencia megroppanása), kinek inkább közvetetten átélt élmény. A politikai rendszer azonban az emlékezés mikéntjét szinte kötelező módon meghatározta 1989-ig. A Horthy-korszakban a közbeszédet szinte kötelező jelleggel áthatotta a revíziós gondolat és Trianon - teljes - elutasítása. A Kádár-korszakban viszont Trianon és a kisebbségi magyarság ügye, pláne a határok kérdése szigorúan tiltott téma volt; fölvetése gyakran retorziót vont maga után. A közbeszédben támasztott mesterséges űrt 1989 után hirtelen ki lehetett tölteni, amiben természetes módon radikális és délibábos hangok is teret szereztek, de jóval kisebb súllyal, mint amit egyes szlovák források alapján feltételezni lehetne. Sem a politikai elit, sem a közgondolkodás nem tette magáévá a határok kiigazításának gondolatát. Vegyük sorra, melyek 1989 után a Trianonról, a határon túli magyarságról és a szomszéd népekről való gondolkodást meghatározó főbb tényezők.

- A közösségi kérdések háttérbe szorulása

A magyar társadalom hamar saját gazdasági problémáival találta szembe magát, az vált elsőrendű közéleti kérdéssé. A közbeszédnek ez a gazdasági-szociális dimenziója (néhány főbb téma: fogyó népesség, alacsony átlagéletkor, rákos megbetegedések kiugróan magas száma) azóta is többé-kevésbé domináns maradt. A demokrácia elősegítette a problémák hisztériától való megtisztulását - de az 1989 utáni változások egyben a közösségi kérdések iránti apátiához, sokszor tudatosan vállalt közönyösséghez vezettek, a határon túli magyarság irányába is.

- Az európai integráció mint „korszellem”

1989 után a szomszéd népekkel való kapcsolatok teljesen új keretek közé kerültek; olyan keretek közé, amelyek például Bibó által még elképzelhetetlenek voltak. Magyarország már 1990-1991-től (Phare-program, visegrádi együttműködés és a European Agreement aláírásának évei) elindult az európai integráció útján. A határon túli magyarság kérdése is véglegesen ebbe a gondolati keretbe került bele: a határok légiesedése, a kulturális-gazdasági kapcsolatok határon átnyúló erősítése, az önkormányzatiság reális alternatívákként - sokszor pedig gyakorlati tartalom nélküli közhelyként - jelentek meg, még olyan időszakokban is, amikor Szlovákia megakadt az integrációs folyamatban, és akkor még nem lehetett tudni, milyen hosszú időre.

- Ismeretek hiánya

Az egész témával kapcsolatos negyvenéves hallgatás nemcsak a revíziós közhangulatot számolta fel, hanem a határon túli területekről való tudást is, és sokszor az érdeklődés igényét is. Negyven évig a határon túli magyarokról (de általában a szomszédos országokról) csak minimális (valós) információ és tudás jutott el a magyar társadalomhoz a tömegkultúra és tömegoktatás útjain keresztül: írók, költők köteteiből sokszor hiányoztak a Trianonnal kapcsolatos írások, a tankönyvek nem foglalkoztak velük, az újságok pedig inkább csak felületes, problémakerülő és hamis képet festő módon írtak róluk. De a szomszédos népekről sem lehetett valós képet alkotni, és általában az „internacionalizmus” idején kevesebb érdemi tudáshoz lehetett hozzáférni e nemzetek múltjáról és akkori jelenéről, mint a revíziós időszak alatt.

Így inkább csak a családi kötelékeken és hagyományokon, vagy valamilyen egyéb tényezőn múlt, hogy egy emberben milyen kép alakult ki a szomszédokról, és hogy a magyar múlt egyes eseményeihez hogyan viszonyult. Ez az egyéb tényező lehetett például egy sítúra is a hetvenes években: „Akkor, az utazás során szembesültem először Trianonnal, a határon bennünket ért kellemetlenségekre gondolok, majd ahogyan egyes szlovák csoportok reagáltak a mi megjelenésünkre, és ahogyan a közlekedési rendőr reagált az utazásaink során, például leköpték az autót. Ilyen kellemetlenségekre emlékszem. Ezek a dolgok a 70-es évek végén történtek. Az ember tudta, hogy Szlovákiának ez a része [sic] Magyarországhoz tartozott. Az idegenségemet kellett ezeken a területeken megélni... Akkor szembesültem én először azzal a problémával, hogy Trianon nem egy elvont kérdés, az az én életemet is érinti. Az én hangulatomat is befolyásolja. Síeltünk, meg túltettük magunkat ezen, de eszünkbe jutott. Az élményeimet színezte. … Ma már azt gondolom, azért ez már enyhébben jelentkezik. Ma már ilyen élményeim nincsenek”. (Szidiropulosz Archimédesz: Trianon utóélete. A magyar társadalom Trianon-képe az ezredfordulón. Kairos, Budapest, 2004. 78-88. o.)

Mit gondol a magyar Trianon-szindrómáról az „átlagszlovák”?

Az „átlagszlovák” - ha egyáltalán lehet ilyen leegyszerűsítő módon beszélni a szlovák társadalomról - csak áttételesen tud képet alkotni arról, hogy a magyarok Trianonról milyen véleménnyel vannak ma. Különösen összezavarja a fejeket a Magyarországon viruló Trianon-ellenes folklór. A trianoni békekötéssel kapcsolatosan 1920 körül keletkező történetek, amelyek mint kárörvendő magyarellenes politikusok tudatos konspirációját mutatták be Trianont, népi hiedelmek formájában továbbéltek, érzelmi töltetüket egyébként sokszor elvesztve. Ez adja az alapját ma egy Trianon-szubkultúrának, melyben Trianon inkább forma, mint tartalom. Ebben a szubkultúrában Trianon mint jelkép tűnik fel, mégpedig a magyarság összes bújának-bajának jelképeként. A tüntetéseken táblán magasra emelt, autókra ragasztott vagy pólókra nyomott „trianonos” Nagy-Magyarország emblémák jelentése tehát a legritkább esetben valamiféle kiforrott „revíziós gondolat” - ez nem feltétlenül érezhető annak, aki csak az egyébként látványos felszínt látja. Természetesen jelképeznek egy érzésvilágot, hogy velünk, magyarokkal mintha nagyon elbánt volna a sors. A sorsüldözöttségnek ezt az érzetét, mint a magyar önkép egyik fontos elemét, jóval többen vallják magukénak, mint ahányan ezt matricákkal vagy pólókra nyomott képekkel kifejezik; de politikai gondolkodásukban (vagy politikai preferenciáikban) kevesen érvényesítik.

Ugyancsak nehéz pont a Trianon-jelenség szlovák kezelésében, hogy a magyar közvélemény és közbeszéd múltról alkotott véleménye vajon mennyire határozza meg a jelenre és jövőre vonatkozó elképzeléseket? A magyar közvélemény ugyanis egységes abban, hogy Trianon igazságtalan, ráadásul számos esetben feleslegesen igazságtalan volt a magyar társadalommal szemben. A „trianoni igazságtalanság” érzete hosszú távon viszont ennek hatására intézményesült a közgondolkodásban: hogy ti. mintegy hárommillió magyar került Magyarország határain kívülre, ráadásul úgy, hogy sokszor a határ mellett egy tömbben éltek és élnek. Az igazságtalanság-érzetnek a megnyilvánulásai viszont összemosódhatnak a fentebb leírt Trianon-folklór elemeivel; különösen károsak ennek a következményei a határon túli magyarság számára.

A Trianon-szindróma szlovák-magyar „erőtérben” történő elemzése azért is lehet hasznos, mert néha pszichológiai eredetű, néha pedig inkább technikai, kommunikációs eredetű tényezők okozzák azt a szomorú helyzetet, hogy a magyar társadalom Trianonra való emlékezése alaptalan védekezési reakciókat szül északi szomszédunknál. Ezek közül egyes tényezők nehezen kezelhetők, más tényező hatása viszont - ismeretbővítő kiadványokkal, egyértelmű és előkészített politikusi nyilatkozatokkal - talán könnyebben gyengíthető. Mit lehet érteni ismeretbővítés alatt? Például annak bemutatását, hogy a Horthy-korszakra való pozitív emlékezés egyes emberek és rétegek részéről (politikusi beszédekben, könyvekben) nem a revíziós gondolat éltetését jelenti. Annak bemutatását, hogy milyen gyenge (sajnos) a magyar köztudatban a szlovákokkal kapcsolatos ismeretanyag; és hogy az első bécsi döntést mennyire nem mint szlovákok elleni (legfeljebb csehekkel szembeni) lépésként élte meg a magyar közvélemény. Annak érzékeltetését, hogy a magyar társadalom messze nem olyan egységes ezekben a kérdésekben, mint azt tőlünk északra feltételezni lehet. (Ahogy Demmel József fogalmaz a Trianon-vita előző cikkében: vannak köztünk különböző fokú nihilisták és a lelkük mélyén revizionisták is.) Végső soron pedig azt lehetne elérni, hogy a Trianon 85. évfordulóján született cikkben tett megjegyzés evidens legyen magyar és szlovák oldalon is:

„Trianon persze velünk van, kettévágott városok, semmibe futó vasútvonalak, nyolc évtizede haldokló kistájak révén. Ezt azonban ma már aligha lehet leverni bárkin. A határokon túli magyar kisebbségek ügyét ideje annak tekinteni, ami: kisebbség- vagy nemzetpolitikai kérdésnek, s nem egy történelmi visszavágó második félidejének". (Ablonczy Balázs: „Ki a parkból”. Heti Válasz, 2005/22. szám)

(Megjegyzés: Többek között ezzel a céllal készül a „Találjuk ki Közép-Európát!” kezdeményezés honlapján zajló Trianon-vitában részt vevő több fiatal szerző tollából a "Meghasadt múlt" című szlovák nyelvű kötet; reméljük, a maga módján sikert fog elérni.)

Kapcsolódó cikkek:
Demmel József: Trianon-diskurzus: szimpózium az elefántcsonttoronyban?
Miroslav Michela: A Trianon-film körüli vitáról
Zahorán Csaba: Trianonról, a magyarokról és a szomszédokról

Szerző: Kollai István
Publikálás dátuma: 2006.08.04 15:19