Az átvilágítást mint politikai problémát 1990 és 1992 között a szétválásra készülő Csehszlovákia oldotta meg a leghatározottabban és a leggyorsabban. A törvénynek sok a hibája, gyenge és tökéletlen, mégis a kommunista titkosrendőrséggel szembeni gát és védelem szimbóluma.

Az átvilágítási (lusztrációs) törvény

Az átvilágítást mint politikai problémát 1990 és 1992 között a szétválásra készülő Csehszlovákia oldotta meg a leghatározottabban és a leggyorsabban. A kommunista rendszer elnyomó struktúráinak fenntartását és működését biztosító személyek benyomulása az épülő és alakuló demokratikus állami intézményekbe, fennálló veszélyként, 1989 novemberétől része volt a közéletnek. Az első szabad választások idején, 1990 júniusában már súlyos belpolitikai feszültségeket okozott az ilyen személyek „infiltrálása” a létrejövő új politikai pártokba és mozgalmakba. Ezt a politikai problémát a csehszlovák szövetségi parlament úgy oldotta meg, hogy - rendkívül éles viták közepette - 1991 októberében átvilágítási (vagy lusztrációs) törvényt fogadott el, amely Csehországban a mai napig érvényben van. (A törvényt egyszerűen lustrační zákon-nak nevezik, melynek teljes neve: Zákon o protiprávnosti komunistického režimu (A kommunista rendszer jogellenességének törvénye). A törvényt többes számban is használják, mert az 1991-es törvény mellé 1992-ben elfogadtak egy ún. „kis átvilágítási törvényt”, amely a rendőrségnél és a börtönökben való szolgálatra vonatkozik. E törvények értelmében azoknak a személyeknek, akik meghatározott államigazgatási funkciókba jelentkeznek, be kell mutatniuk az átvilágításról szóló igazolást, amelynek negatívnak kell lennie, tehát azt kell bizonyítania, hogy az illető 1989 novembere előtt nem volt a kommunista párt magas funkcionáriusa, vagy nem volt tagja vagy ügynöke a kommunista titkosrendőrségnek (StB). Az átvilágítási törvény megtiltja a kommunista rendszer magas funkcionáriusainak, a volt népi milícia (munkásőrség) tagjainak, és a volt StB együttműködőinek, hogy állami funkciókat vállalhassanak.

A törvény elfogadásának időszakában (és később is) Nyugatról - természetesen elsősorban a baloldalról - keményen bírálták az erre irányuló csehszlovák politikai akaratot. A törvényt megtámadta az USA Kongresszusa és az Európa Tanács is. Az utóbbi 1996-ban elfogadott egy rezolúciót, amely szerint az átvilágítási és hasonló szándékú törvények érvényesítése a volt kommunista országokban a jogállam elveivel összhangban kell, hogy működjön. (Manapság a cseh kommunista párt átvilágított, és ügynöknek vagy munkatársnak találtatott politikusai - pl. Vojtěch Filip pártelnök - nagyon bíznak abban, hogy az Európai Emberi Jogi Bíróság és az Európai Bizottság ellenezni fogja, hogy az átvilágítási törvény fennmaradjon.)

Az átvilágítási törvény kérdése soha nem volt pusztán jogi kérdés, mindig is inkább politikai kérdés volt, így Csehországban addig marad érvényben, amíg erre a kétkamarás parlamentben a többségi politikai akarat fennáll.

A törvény jellemzői

Az átvilágítási törvény politikai szempontú, meghatározott feltételek teljesítését írja elő azoknak, akik meghatározott vezetői funkciókat kívánnak betölteni. Negatív átvilágítási igazolás szükséges az államigazgatásban, a bíróságokon (pl. bírók, ülnökök), a hadseregben (pl. tisztek), a rendőrségnél, a börtönszolgálatban, a biztonsági szolgálatoknál, a fegyverkereskedelemben, az iskolaügyben (akadémiai és felsőoktatási vezetésben) és a közszolgálati médiában (pl. a tévé és a rádió vezetőjeként). A törvény megtiltja, hogy ezeken a helyeken döntési funkciókba kerüljenek olyan emberek, akik 1989 novembere előtt az Állambiztonságnak vagy titkosrendőrségnek (StB, Státní bezpečnost) tagjai voltak, vagy együttműködtek velük. A törvény korlátozza e pozíciók betöltésében azokat is, akik a kommunista pártapparátus (KSČ) tagjai voltak, minimum a kommunista párt járási bizottságaiban, akik a népi milíciáknál működtek, vagy a szovjet titkosrendőrség, a KGB főiskoláin tanultak legalább három hónapig. Az ilyen személyek számára korlátozza az előrejutást a többségi állami tulajdonban levő vállalatoknál és a Nemzeti Banknál is.

A negatív (tehát a megfelelő) átvilágítási igazolás azt mondja ki, hogy az illető 1948 és 1989 között nem működött együtt tudatosan az StB-vel, nem volt a KSČ magas funkcionáriusa, nem volt tagja a Népi Milíciának, és nem végzett szovjet rendőri vagy politikusi főiskolákon. A pozitív átvilágítási igazolás azt jelenti, hogy az illető megfelel a tiltási feltételeknek, vagy tudatosan együttműködött a titkosrendőrséggel.

1991 októbere óta, tehát 16 éve a Belügyminisztérium 426 ezer átvilágítási igazolást adott ki. 1991-ben a törvényt ideiglenes jellegűként léptették érvénybe. Először csak 1995-ig volt érvényes, majd a képviselők ötévenként újra meg újra meghosszabbították. A cseh parlamentben 1990 óta komoly erőt képviselő kommunisták (KSČM) többször, legutóbb 2005 novemberében megpróbálták érvényteleníteni, de mind az alsóházi képviselők többsége, mind a szenátus a törvény életben tartására szavazott. A törvényt többször megpróbálták az Alkotmánybíróság által is érvényteleníttetni, ám az erre eleddig nem volt hajlandó, és az érvénytelenítés kérését mindig elutasította.

A törvény működése és hibái

Az átvilágítási törvény működésének számos problémája került felszínre, s a társadalmi és politikai viták is gyakoriak és élesek ebben a kérdésben. Sokak számára világos, hogy a törvény tökéletlen, elégtelenségei pedig gyakran dühöt és kétségbeesést váltanak ki, mégis védelembe veszik, és arra hivatkoznak, hogy szimbolikus jelentőséggel bír. Úgy vélik, hogy szinte az egyetlen, amely világosan megfogalmazza az előző rendszertől való elválást és elhatárolódást. A törvény annak a szándéknak megnyilvánulása, hogy elszámoljanak és leszámoljanak a kommunista múlttal. Ha megszüntetik, szabad utat engednek a volt rendszer vezetőinek az állami funkciókba.

A törvénynek sok a hibája, gyenge és tökéletlen, de mégis az StB-vel szembeni gát és védelem szimbóluma. Bár az átvilágítási törvény nevetséges leple annak a problémának, amely még évtizedekig fogja égetni a társadalmat, ám a kommunisták visszaözönlésével szembeni védelemnek ez az egyetlen, utolsó és hiábavaló eszköze, más eszköz, lehetőség nincs. Ezért vélik úgy sokan, hogy a törvényt érvényben kell tartani.

A törvényt kiszolgáló intézmények és struktúrák problémái

Az átvilágítási törvény érvényesítését biztosító intézményi struktúrák ugyan létrejöttek, de szervezeti felépítésük, hatékonyságuk és megbízhatóságuk kétséges, körülöttük a törvény érvénybe lépése óta folynak a viták. A legfontosabb ebből a szempontból a levéltári szabályozás és a dokumentumok használatának megszervezése. Az átvilágítási igazolásokat levéltári anyagok és dokumentumok alapján adják ki, ám ezek kezelése számos visszaélésre ad lehetőséget. Az egyik ilyen az ügynöklisták nyilvánosságra kerülése. Az átvilágítási adatbázis alapvetően az együttműködő ügynököket tartja számon. Az első nem hivatalos, ún. kalóz ügynöklista már 1992-ben megjelent Csehországban (a Rudé Krávo és a Necenzurované noviny című periodikumok kiadásában). A Belügyminisztérium legteljesebb listáját 1997 és 1998 között készítették el. Ez az adatbázis ekkor vált teljessé.

Csehországban a kommunista korszakra vonatkozó kutatások több intézményben folynak. Az egyik, a politikai szempontok alapján létrehozott hivatal A Kommunizmus Bűntettei Dokumentációjának és Kivizsgálásának Hivatala (ÚDV, Úřad dokumentace a vyšetřování zločinů komunizmu). A korszakkal foglalkozik még az Akadémia Jelenkori Történeti Intézete (Ústav pro soudobé dějiny) és a Hadtörténeti Intézet (Vojenský historický ústav). Ezek levéltári anyagainak használatát levéltári törvény szabályozza, amelyet többször - a liberalizálás irányában - módosítottak. A liberális levéltári törvény mindenki számára hozzáférhetővé teszi a titkosrendőrség iratait, akit ez érdekel.

Az ÚDV 1995. január 1-vel alakult meg. Két, hasonló irányultságú munkahely összekapcsolásából jött létre; az egyik a Belügyminisztérium, a másik az Igazságügy-minisztérium keretében működött 1991, illetve 1993 óta. Az ÚDV szervezetileg a rendőrség felügyelete alá került, mint a nyomozóhivatal egyik specializált alakulata. Ez a forma arra szolgált, hogy megkönnyítse azon bűncselekmények megbüntetését, amelyeket a totalitárius rendszer korszakában követtek el. Az ÚDV-t tehát kezdettől a rendőrségi szervnek kijáró jogkörökkel ruházták fel. Az is feladata volt, hogy feltérképezze, dokumentálja azokat a tényeket és tevékenységeket, amelyek összefüggtek a kommunista rendszer jogellenességével, törvénytelenségeivel és a vele szembeni ellenállással.

A Hivatal (ÚDV) élén végrehajtott többszöri személycserék nyomán egyre nehezebbé vált a Hivatal dokumentációjának használata. Problémát jelent e korszak kutatása is. A közelmúlt történelmének kutatása politikai és morális dimenziókkal rendelkezik. Központi témája azon mechanizmusok és eszközök működésének elemzése, amelyek a Csehszlovák Kommunista Pártot (KSČ) több mint negyven évig hatalomban tartották. A kommunista rendszerrel való el- és leszámoláshoz ismerni kell annak működési mechanizmusát és azt, hogy ki milyen mértékben élt vele, és élt vele vissza.

Ennek politikai gátjai vannak. Például az, hogy Csehországban 1998 óta a szociáldemokraták kormányoznak, akiknek programjában és politikai elképzeléseiben nem szerepel, hogy a rendszerrel, a múlttal elszámoljanak és leszámoljanak. Ezért az el- és leszámolási folyamatot bizonyos intézkedéseikkel és lépéseikkel gátolják.

1998-ban az új szociáldemokrata belügyminiszter (Václav Grulich) megtámadta az ÚDV-t azzal, hogy lassan dolgozik, és visszaél a titkos dokumentumokkal, szabálytalan és jogellenes átvilágításokat hajt végre. A Hivatal összegyűjtött iratait lényegében elzárták, titkosították, majd nagy tömegben kezdték elhordani, egy részüket esetleg meg is semmisítették. Az új igazgató alatt a hivatalt kezdték célzottan likvidálni. Az ÚDV eddig végzett munkájának statisztikai adatai: 103 személy ellen 39 ügyben indítottak eljárást, 69 vádemelési javaslattal. (A vizsgálatok általában kb. 20 hónapig tartanak.)

Az ÚDV másik tevékenységi köre a dokumentálás. Ennek egyik korlátja, hogy nincs kellőképpen rendszerezve, illetve hogy a titkosrendőrség (StB) struktúrája még mindig nincs úgy feldolgozva, hogy abból világossá váljék, ki, mikor, milyen poszton volt, ami a lényeget tekintve alapvető követelmény lenne. Nincs dokumentálva azon anyagok, információk gyűjtésének, ellenőrzésének és hitelesítésének módszere sem, amelyekkel az StB dolgozott.

A Hivatal működésének mikéntje mellett problémás a levéltári törvény (archivní zákon) érvényesülése a gyakorlatban. A levéltárak új törvényi szabályozása 2005 januárjától van érvényben. Ez előírja, hogy azok az 1990. január 1. előtt keletkezett archív anyagok, amelyek a volt állambiztonság (StB) tevékenységéből, valamint az ún. Nemzeti Frontba (Národní fronta) tömörült társadalmi szervezetek és politikai pártok tevékenységéből fakadtak, szabadon hozzáférhetőek; pontosabban nem vonatkozik rájuk az a korlátozás, amely azon archív anyagokba való betekintés lehetőségét, amelyek élő személyek érzékeny személyi adatait érintik, az érintettek beleegyezéséhez köti. A törvényi szabályozás tehát nemcsak azon személyek anyagait tenné hozzáférhetővé, akiket az StB megfigyelt, hanem - ami még ennél is fontosabb - magára az StB-re és alkalmazottaira vonatkozó mindenfajta anyag tanulmányozását is lehetővé tenné.

A gyakorlatban azonban a törvényt megkerülik. Pl. azzal, hogy az 1990. január 1. előtt keletkezett anyagok kiválogatott dokumentumait továbbra is élő írott anyagként kezelik, ami által kivonják a levéltári törvény hatálya alól. Vannak olyan információk, amelyek az állam biztonsága szempontjából továbbra is igénylik a titkosságot, de ezekről a levéltári törvény és más törvényi normák nem feledkeznek meg. Gyakran azonban élő anyagként kvalifikálnak olyanokat is, amelyek az állam szempontjából nem jelentenek biztonsági kockázatot. Bármiféle ellenőrzés nélkül kvalifikálnak így tetszőleges anyagokat. Tehát arról, hogy mi adható ki a kutatóknak és mi nem, hivatalnokok saját hatáskörben döntenek, amely hatáskör nem illeti meg őket. A Belügyminisztérium irattárában általában is eltitkolják az archív anyagokat, nem bocsátják rendelkezésre az StB-anyagokra vonatkozó leltári listát, ahhoz csak néhány privilegizált személy juthat hozzá. A levéltárak továbbra is az ismeretségekre épülnek, ezek alapján működnek. Az anyagok nem mindenki számára hozzáférhetőek. A levéltárak alkalmazottai, a hivatalnokok az anyagokban - ellenőrizetlenül - jogtalan titkosításokat hajtanak végre.

A helyzet áttekinthetetlenségét fokozza, hogy a volt elnyomó szervek archív anyagait több különböző intézmény kezeli, és ezekkel mindegyik másként jár el. A volt titkosrendőrség (StB) archív anyagainak nagy részét a Belügyminisztérium kezeli, kisebbik részét átruházták a Külföldi Kapcsolatok és Információk Hivatalára, tehát a polgári hírszerzésre. Archív anyag a katonai hírszerzésnél is van, ezt a Védelmi Minisztérium vette át. Az operatív levelezés több mint 3500 iratcsomagjából a polgári hírszerzés összesen ötöt jelentetett meg. Tehát a teljes anyag több helyen, különböző archívumokban van szétszórva, és így különböző minisztériumokhoz is tartozik. Ráadásul az ügynökök és együttműködők irataihoz hozzá lehet jutni, de az StB-t működtető tisztek és titkosrendőrök irataihoz nem.
A legterjedelmesebb archív anyagot tehát a Belügyminisztérium levéltárában őrzik, ahol az érintett iratokat olyan ember kezeli, aki annak idején kapcsolatban volt az StB-vel. A hivatalos iratőrzők és iratkezelők kiadott anyagai sem egyeznek. A Belügyminisztérium által kiadott azon ügynöklista, amely a kommunista hírszerzés irányítása alá vont ügynökök nevét tartalmazza és azon ügynöklista között, amelyet ugyanazon törvény alapján a civil hírszerzés jelentetett meg (amely később a BM-től átvette a volt kommunista hírszerzés levéltárát), több száz névnyi eltérés állapítható meg.

A felderítéseket nehezíti az a tény is, hogy az StB iratait 1989 decembere óta közismerten vagy titokban, de folyamatosan semmisítik meg. Az iratmegsemmisítést semlegesítő szaknyelven skartace-nek, vagy likvidace-nek nevezték el. Voltak kísérletek arra, hogy a szlovák Nemzet Emlékezetének Intézetéhez (Ústav pamäti národa) hasonló független intézményt hozzanak létre, amely az összes archív anyagot kezelné. 1999-ben a szenátus kezdeményezte, 2001-ben pedig a jobboldali képviselők javasolták, hogy hozzák létre a Totalitarizmus Dokumentációjának Intézetét, de ezt a javaslatot a szociáldemokraták és a kommunisták még 2005 decemberében is leszavazták. Ellene volt több mint háromszáz történész és levéltáros, sőt ellenezte még a politikai foglyok szövetsége is. Sokan azonban nem mondtak le arról a törekvésről, hogy létrehozzanak egy ilyen intézetet. Akik erre törekszenek, állítják, hogy az eltűnt iratok más szervek iratanyagai alapján rekonstruálhatók. Ezért lenne szükségük arra, hogy minden anyag együtt legyen, és könnyen kutatható, hozzáférhető legyen. Velük szemben működik az erős politikai akarat, amely ellenérdekelt.

Az átvilágítási folyamat iratanyagai

Az átvilágítási igazolás kiadásának folyamata gyakran maga is egyfajta rekonstrukció. Az ügynöki mivoltot igazoló vagy tagadó igazolást alapvetően háromféle irat áttekintése után adják meg. Az ügynöki múltat akkor lehet a legbiztosabban igazolni, ha minden bizonyító iratban megfelelő, azaz egyező adatokat találnak.
Az iratok áttekintésének folyamata a következő: Az első a regisztrált, vagy leltárba vett iratokra vonatkozó jegyzőkönyv. A jegyzőkönyvbe azt is bejegyezték, hogy az illető iratkötege vagy dossziéja/dossziéi megvan-e még, vagy megsemmisítették. Utána következik a lakossági nyilvántartás, az állampolgárok nyilvántartása, ahol megnézik, hogy létezett-e ilyen állampolgár. Ezután következik az egész átvilágítási folyamat iratanyagának egyik „főszereplője”, az a regiszter, nyilvántartási lista, amelyben az együttműködők (különféle minőségben) szerepelnek. Ez egyúttal az elkészített, beadott jelentések iratanyagának regisztere is, amely megmutatja, hogy van-e, és milyen számon az illetőnek iratanyaga. (Az ilyen iratanyag akár több száz oldalt is kitehet.)

A regiszter tehát egy leltári lista, egy jegyzék, amelyen különféle bejegyzések vannak. A nyilvántartási szám szerinti sorrendben készült. Tartalmazza az illető iratainak nyilvántartási számát, az eredeti nevét, az álnevét, a születési adatait és a „minősítését”. Amikor ugyanis az együttműködőket toborozták, három fokozaton mentek keresztül. Az első fokozatban az illető a titkos együttműködés jelöltje (kandidát) volt; utána következett a bizalmas (důvěrník) fokozata, majd az ügynök (agent) fokozata. Mindezeket az „állapotokat” az iratregiszterben meg is jelölték. Az érintettre vonatkozó nyilvántartásban az érintett aláírásának is szerepelnie kell. A nyilvántartás ugyanis nem feltétlenül jelenti, hogy az illető rá is állt az együttműködésre. Az együttműködési készséget az illető aláírásával igazolta. Ezt kötelezvény, elkötelezési aktus bizonyította. (Ám ennek ellenére is előfordulhatott, hogy ténylegesen nem működött együtt, nem jelentett sem szóban, sem írásban.)

Igazolást csak a regiszter alapján adnak ki. Az első említett anyag, a jegyzőkönyv nem megbízható, így ha a kettő nem egyezik, nem adják ki a pozitív, azaz igenlő igazolást. A regiszter tehát a leggyakoribb és az első fokú bizonyíték. Ennél még erősebb bizonyíték, ha megtalálják az illető iratait, amelyeket ő maga készített, vagy őróla készített az illető titkosrendőr, aki a kapcsolata volt (ezek a jelentések). Ezek azok az iratok, amelyeket a legnagyobb tömegben semmisítettek és semmisítenek meg.

Ha ezek az iratanyagok hiányoznak, és csak a listán (azaz a regiszterben) szerepel az illető neve, akkor az illető, aki az ügynöki mivoltát bizonyító igazolást, tehát a pozitív átvilágítási igazolást megkapta, egyre gyakrabban a bírósághoz fordul. Egyre több olyan bírósági döntés születik, hogy az érintett nem működött együtt a volt titkosrendőrséggel, aminek alapján követeli saját „rehabilitálását”. A rehabilitálás formája egyre gyakrabban az, hogy a bíróságok elrendelik az illető nevének a listából való kihúzását. A listák azonban történelmi dokumentumok, amelyek egyszerűen léteznek. Azok hitelességéről a történészeknek, nem pedig a bíróságoknak kellene dönteniük. A bíróságok ilyen döntései visszaélnek az StB-ügynökök listájával mint történelmi dokumentummal. Ezáltal manipulálják, meghamisítják a történelmet.