Amíg nem látjuk a másikat - a másik társadalmat, csoportot, közösséget, egyént - a maga valójában, amíg nem az empátia vezet minket felé, addig a saját nézőpontunk abszolutizálása miatt azt sem fogjuk látni, hogy mennyi hasonlóság jellemzi közösségeinket.

Lucian Leuştean felettébb különös cikket írt a „Trianon-szindrómáról”. Ahogy a problémát - valamint a békekonferenciát, a magyar–román viszonyt az első világháború végén és a következő néhány évben - elemző könyvei is hasonló érzéseket keltenek. Ha a történeti megközelítést értékeljük, akkor számos pozitívumot emelhetünk ki: valódi szakterületén alapos, módszeres, ismeri, de igen kritikusan kezeli a korábbi szakirodalmat, szándékában áll a korábbi, nemzeti indíttatású közhelyeket, ferdítéseket, hazugságokat felülbírálni, sőt megpróbál belehelyezkedni a „másik” helyzetébe is. Mégsem állíthatjuk, hogy valóban és teljesen sikerülne túllépnie a megelőző időszak torz történetírásán, vagy meghaladnia a mai közbeszéd rögzültségeit, feloldani a görcsöket és radikálisan átalakítani a nemzeti diskurzust. Hiszen ha olyan kérdésekről ír, melyeknek nem szakértő kutatója, meglepően kritikátlanul képes átvenni az előtte járók véleményét. Sokszor érezhető az is, hogy mégiscsak szeretné ellensúlyozni a román politikára, nemzetépítésre vetülő rossz fényt. Ezért helyenként kiérezni az igazolási kényszert is. Bár szándéka szerint megközelítése a nacionalizmus meghaladása lenne, ez csak nagyon felemásan sikerül. Leginkább abban a formában, hogy éreztesse: ma már nem illik, és Európában - ez részben hasonlít Lucian Boia véleményéhez - nem célszerű, nem kifizetődő nacionalistának lenni. De ez nem jelenti a nacionalizmus végét, inkább csak domesztikálását.

Könnyű lenne persze megelégedni azzal, hogy leszögezzük: Leuştean is nacionalista, igaz, mérsékelt, és ez mégiscsak ígéretes, majd pedig továbblépni azzal, hogy miért is lepődünk meg ezen? Végül is a „másik” oldalon (vagyis nálunk) sem ritka az az őszinte jó szándékból fakadó megközelítés, ami aztán mégiscsak elvész az egyfelől-másfelől egyensúlykeresésében, a „mi” hibáinknak a „másik” bűneivel történő azonnali kiegyensúlyozásában, ellentételezésében. Ha valóban magunkba nézünk, akkor legtöbbünk minden bizonnyal úgy találná, hogy hiába a legőszintébb törekvés objektivitásra, kritikára és önkritikára, ha mást nem, mai interetnikus viszonyainkat éppen ebben az egyfelől-másfelől relációban szemléljük és értelmezzük. Ha nem szeretjük is a „mi nacionalistáinkat” (Tőkés Lászlót, Szász Jenőt, Duray Miklóst és a sor még folytatható), azért velük kapcsolatban valamiért mindig eszünkbe jut Vadim Tudor, Funar vagy Ján Slota is, és ki ne jutna arra az eredményre ebben az összevetésben, hogy talán mégis a „másik nacionalistái” a rosszabbak?

Így aztán óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon mindannyian nacionalisták vagyunk? Könnyen elintézhetnénk a problémát azzal, hogy igen, ez így van. Talán az „igazságtól” sem járnánk messze ezzel a megállapítással. Én mégsem érzem ezt az egyszerű megoldást kielégítőnek, ha másért nem, azért, mert mégiscsak ragaszkodnék ahhoz, hogy különbséget tegyek az általam nacionalistának tartottak és - magamat is beleértve - azok között, akiket nem tartok annak. Ha mindannyian nacionalisták vagyunk, akkor persze még mindig különbözhetünk egymástól, sőt azt is megmondhatjuk, hogy közülünk kik állnak a „jó” oldalon és kik a „rosszon”. Hiszen a „jó” és a „rossz” nacionalizmusok (nemzeti érzések) megkülönböztetése nem mai találmány. A polgári (civic) nacionalizmus szembeállítása az etnikaival a rendszerváltásokat követő „etnikai reneszánsz” sokszor véres következményei miatt - ma még inkább, mint korábban - eleve elrendezi a világot a „jók” és a „rosszak” között. (Igaz, talán az sem teljesen véletlen, hogy a 20. századi európai történelemre alkalmazva ezt a sémát éppen a franciák lesznek a „jó fiúk”, míg az örökös rendbontó németek a „rosszak”, akik az etnikai nacionalizmus bűnébe estek.) Némileg eufemisztikusabb megközelítés, de szintén divatos a patriotizmus és a nacionalizmus megkülönböztetése. A magyar kultúrában talán a legismertebb Illyés Gyula igencsak idealisztikus „definíciója” a jogot védő patriótáról és a jogot sértő nacionalistáról. Akik számára a nacionalizmus egyenlő az „egészséges” nemzeti érzéssel - nem szégyellni való, hanem büszkeség tárgya -, kézenfekvő a sovinizmussal való szembeállítás. A nacionalista eszerint csak félti és szereti nemzetét, áldozatokra kész érte, míg a soviniszta erőszakkal tör más nemzetekre.

Azt tehát a legtöbben értik vagy legalább érzik, mi a probléma a „nacionalizmussal”: az exkluzivitás iránti igény, a kizárólagosságra törekvés. Amit már sokkal kevésbé vagyunk hajlandóak elfogadni, az az, hogy a nemzeti közösség megteremtésének ez immanens része. A nemzet nem létezhet határainak kijelölése nélkül. Az elhatárolódás, illetve még inkább az elhatárolás elkerülhetetlenül az - akár földrajzi, akár kulturális, akár szimbolikus - határok meghúzásával jár. Ez a határ nem lehet cseppfolyós, bizonytalan, hiszen az a közösség szilárdságát, kohézióját gyengítené. A közösségen belüli korlátlan szolidaritás igénye miatt mindenkiről egyértelműen eldönthető kell legyen: igényt tarthat-e erre a szolidaritásra vagy sem. (Tagja-e a nemzetnek vagy sem?) Átmeneteknek igen kevéssé van helyük, ide vagy oda kell tartozni. Bár a hovatartozás kritériumai változóak lehetnek, maga a kizárás óhatatlanul része lesz az elhatárolás folyamatának, ahogy az erőszakos beolvasztás is. Ha pedig magának a közösségnek a megteremtése eleve sérelmes lesz, felülírhat egyéni választásokat, identitásokat, akkor nem sok értelme van jó vagy rossz nacionalizmust keresni.

Ez a fajta elhatárolás azonban csak akkor lehet legitim, ha sikerül a nemzetet mint közösséget abszolutizálni, a legmagasabb rendű közösségként beállítani. Az egyéni döntések vagy éppen léthelyzetek megkérdőjelezése, felülvizsgálata csak akkor elfogadható, ha mögötte valami magasabb érték áll: a nemzet léte, érdeke. A nemzet elhatárolása tehát kikényszeríti azt is, hogy a világot kizárólag egyetlen nézőpontból szemléljük, csak a saját nemzet felől próbáljuk meg értelmezni. Bár ez a felfogás látszólag igen partikuláris, ennek a partikularitásnak sajátos egyetemessége is van. A nemzet a legmagasabb érték, s mint ilyen, jogai univerzálisak, általánosan és feltételek nélkül érvényesek és kikényszeríthetőek. Ha a saját nemzetről van szó. Viszont a többi nemzet esetében ez a feltétlen érvényesség már nem jelenik meg. Azok jogai már csak a saját nemzet vélt jogainak függvényében, az azokhoz való viszonyban érvényesek és érvényesülhetnek, csak olyan mértékben, amilyen mértékben a saját nemzet jogai, melyek abszolútak, ezt megengedik. (Bár néha meglepő kivételekkel is találkozhatunk ezzel kapcsolatban. A magát büszkén sovinisztának valló Bánffy Dezső meglepő következetességgel vallotta, hogy miután Magyarország asszimilálni akarja a magyarországi románokat, a kölcsönösség jegyében nem vitathatja el Románia jogát a moldvai csángók beolvasztására. Igaz, talán ő volt az egyetlen magyar politikus, aki hasonlóképpen vélekedett.)

Mindenesetre a fentiek tükrében a nacionalizmus alapvető jellemzője a kizárólagosság és egyetemességigény jegyében nem egyéb, mint az empátia hiánya a másik közösséghez tartozókkal és a másik közösséggel szemben. Sőt, ebben az összefüggésben azt is megkockáztatnám, hogy a nacionalizmus akár definiálható is ilyen jellegű empátiahiányként. A nacionalizmus legfőbb jellemzője, hogy nem fogadja el vagy nem ismeri fel, ha a másik (egyén, közösség, csoport stb.) helyzete valójában azonos, ugyanúgy ragadható meg és fogható fel, mint a saját helyzet, és ezért ennek a helyzetnek a következményei is - éppen a saját közösségnek tulajdonított jogok egyetemessége jegyében - azonosak kellene legyenek. Igen jellegzetesek - és sokszor egymást erősítőek - ebből szempontból a történeti narratíváink. Vajon hány magyarban merült fel valaha is, hogy miként is viszonyul a nemzeti jogokhoz a román többségű Erdély és Magyarország uniója 1848-ban? Miért csak magyar tragédia Doberdó és Isonzó, ahol az egykori Monarchia minden nemzetiségének soraiból kerültek ki áldozatok, ha nem azért, mert „mellékesen” Magyarország még a háborút is elveszítette? (És ha már itt tartunk, azt hiszem, tényleg őszintén rá kellene kérdeznünk, hogy az első világháború egyik legértelmetlenebb és legembertelenebb hadszínterén elesettekre miért nem emlékezünk közösen is? Mi akadályozza, hogy a délszlávokat kivéve egyik nemzet számára sem sokat jelentő olasz háborúban elesettek iránti kegyelet összekötő kapocs lehessen - kicsi, de valóban közös történelem?) Az egymást erősítő, mert alapvetően azonos módon megítélt történeti folyamatokra jó példa az a mára megkövesedett felfogás, amely szerint a dualizmus idején a román bankok rendkívüli mértékben támogatták volna a román nemzeti kultúrát és intézményeit, illetve ugyanezek a bankok szisztematikusan vásárolták volna fel Erdély földjét - nemzeti céloktól vezérelve. Bár mindennek a történeti igazolása máig várat magára (!), a román nacionalizmus számára ez a „dicső” és intranzigensen nemzeti történelem egyik igazolási lehetőségét kínálja (vajon hányan olvasnák szívesen a román nacionalisták közül, hogy az erdélyi román elit meglehetősen komoly mértékben integrálódott a magyar társadalomba?), míg a magyar nacionalizmus részben erre alapozhatja a történelmi Magyarország szétesését összeesküvéssel magyarázó elbeszéléseit, másfelől pedig fenntarthatja a reményt, hogy ha a mai magyar kisebbségek megismétlik a románság egykori „teljesítményét”, akkor hasonló eredményeket érhetnek el.

Furcsa módon még ez utóbbi példa sem az egymás iránti empátiára épül. Valójában mindkét történeti narratíva a saját közösségről beszél, akkor is, amikor látszólag a másikkal foglalkozik. Még inkább jellemző ez a jelen problémáira reflektáló diskurzusok esetében, amelyek gyakran példálóznak a „másikkal”. Kevés nacionalista van Közép- és Kelet-Európában, aki ne úgy gondolná, hogy a többi nemzetállam már példásan megoldotta a saját határon túli kisebbségeinek problémáit. Ugyancsak kevés nacionalista van felénk, aki ne úgy vélekedne, hogy saját nemzetállama már régen példaadóan (Európa számára is példamutatóan, európai szinten stb.) rendezte az ott élő kisebbségek helyzetét. Mindez azonban megint csak nem a másikról szól, hanem a saját közösségről. A hazai kisebbségek helyzetének példamutató rendezése nem csak azt hivatott alátámasztani, hogy további jogok már nem járnak nekik, hanem azt is, hogy ezzel ellentétben a valamely szomszédos államban élő saját nemzetbeliek még számos kisebbségi jogra tarthatnak igényt. A többi nemzetállam által a határon túliak érdekében „hozott” intézkedések felemlegetése sem szokott más célt szolgálni, mint a saját határon túliak jogainak megalapozását – ezúttal a saját nemzetállamban. A legtöbbször ez a példálózó beszédmód sem alapul a helyzet ismeretén, még kevésbé valós empátián. Például ki ne „tudná”, aki figyelemmel követte a kettős állampolgárságról szóló magyarországi vitákat, hogy Románia már régen „rendezte” ezt a kérdést? Ki ne tudná, hogy Moldáviában „millióknak” van kettős állampolgárságuk? Ellenben ki tudja valójában, hogy a román hivatalos statisztikák alapján a rendszerváltás óta a román állampolgárságot szerzett moldáviaiak száma nem haladja meg a 200 000 ezret? Ki tud róla, hogy a moldáviai honlapok fórumain pontosan ugyanazok a panaszok olvashatóak a román bürokráciával kapcsolatban, mint amelyek a román helyzetet követendő példaként beállító erdélyi magyar sajtóban jelennek meg a magyar bürokráciával kapcsolatban? (Érzéketlenek, nem kezelik románként a moldáviaiakat, évekig húzzák az eljárást, megalázzák az ügyfeleket stb.) Ki tud róla, hogy a román hatóságok olyan moldáviaiak tucatjait toloncolták ki a nyáron Romániából, akik a korábbi laza határellenőrzés mellett házassággal, munkavállalással már családot alapítottak és egzisztenciát teremtettek a Prut román oldalán, csak éppen semmilyen hivatalos engedélyük nem volt ehhez? Ki tud róla, hogy a határon túli románok szervezeteinek képviselői rendszeres marosfői nyári egyetemükön állandóan ugyanazokat a panaszokat adják elő, mint amit a magyar határon túli szervezetek vezetői szoktak Budapesten? Ki tud róla, hogy a határon túli románok „rendezett” helyzete közepette a román államfő éppen nemrég vetette fel, hogy a határon túli románoknak biztosítani kellene a román állampolgárság megszerzésének lehetőségét? Éppen ez mutatja kiválóan, hogy a másikra való hivatkozás a nacionalisták esetében valójában nem a megértést célozza, nem az empátia szülötte. Sokkal inkább a saját igények megalapozását úgy, hogy azokat kivetítjük a „másikra”, mintha ők már megoldották volna a problémákat, éppen azokkal az eszközökkel, amiket a nacionalisták javasolnak. Nem „róluk” beszélnek ilyenkor, hanem „rólunk”. A másikra való hivatkozás csak retorikai eszköz. „Mi” tudjuk, hogy mit kellene tenni, úgy teszünk, mintha „ők” már megtették volna, és mivel nem maradhatunk le tőlük, ezért erre hivatkozva követeljük ugyanezt.

Ez utóbbi elem egy másik lényeges, az empátia hiányával szorosan összefüggő problémára is felhívja a figyelmet. A nemzeti kizárólagosság perspektívája, a saját nemzet abszolutizálása a nemzetek közötti viszonyt eleve versenynek állítja be, amelyben győztesek és vesztesek vannak. Amit egy nemzet a saját erősítésére már megtett, az egyúttal gyengíti a másikat, amelyik csak ugyanúgy reagálhat erre. Nem csak a „nemzeti” ügyekre igaz ez, hanem szinte az egész történelemre és persze a jelenre is. Jusson eszünkbe az olyannyira divatos bezzeg-retorika. Akár abban a formában, amelyik azzal foglalkozik, hogy éppen ki „vezet” Közép- és Kelet-Európa államai közül, ki hányadik helyen áll, hova csúszott vissza, kinek mikor lesz eurója stb., akár abban a formában, amelyik a többi állam intézkedéseit állítja be példaként (bezzeg ők bevezették a vizitdíjat, bezzeg ők csökkentették az adót, bezzeg náluk egykulcsos adó van stb.) és úgy érvel, hogy ha mi nem követjük őket, akkor lemaradunk. Az empátia hiánya ebben az esetben leginkább abban jelentkezik, hogy a „versengés” közepette egyáltalán nem veszünk tudomást a másik közösségről mint társadalomról. Legfeljebb valamiféle önreprezentációjáról, ami leginkább a különböző elitek kifelé alakított képe.

Például az egyik legújabb bezzeg-ország Románia. Ám közben szinte alig foglalkozunk azzal, hogy legalább kétmillió román vendégmunkásként dolgozik. Vajon miért teszik ezt, ha valóban egy bezzeg-országról beszélhetünk? (Egyáltalán, miért nem vándorolnak ki Magyarországról tömegesen, amikor történetileg ez nem lenne új jelenség?) És ha a saját történelmünkben a kivándorlást, legalábbis végső következményeit tekintve negatívan értékeljük („kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”), akkor miért nem tesszük fel az ezzel kapcsolatos kérdéseket a másik társadalomra vonatkozóan is? Milyen jövője van egy olyan országnak - legyenek bármilyenek a makromutatói -, amelyből a fiatal, munkaképes lakosság családostul költözik el? Milyen társadalom alakul, formálódik ott? Tényleg ezen az úton lehet „győzni”?

Hasonlóképpen tanulságos Szlovákia esete, igaz, némileg más aspektusát világíthatja meg a jelenségnek. A problémákat, az európai trendeket és a közvélemény-kutatásokat figyelve legalább egy éve biztosnak volt tekinthető a Mikuláš Dzurinda vezette „reformkormány” bukása, Robert Fico győzelme és ezzel a reformok jövőjének megkérdőjelezése, az euró-bevezetés kérdésessé válása. Mégis folyamatosan olyan példaként hallhattunk Szlovákiáról, amelyet feltétlenül követnünk kell, aki megelőzött minket és az egyetlen lehetséges receptet alkalmazza. Ráadásul mindebből egyáltalán nem hiányzott a nem is olyan rejtett nacionalizmus sem. Hiszen az egész példálózásnak nem volt egyéb látható lényege, mint az, hogy „nehogy már a 'tótoknak' előbb legyen eurójuk!” Érdemi érvek nélkül (miért jó a közös pénz, mik az előnyei, hátrányai, következményei stb.) ugyanez az egyedüli tartalma a Romániával való összevetésnek is. Elvégre talán még a „tótok” sikerénél is nagyobb szégyen lenne, ha a „szőröstalpúak” is megelőznének minket, és előbb fizethetnének euróval!

Jól látható, hogy ezek az összevetések sem a másikról szólnak, nem vele foglalkoznak és nem is céljuk, hogy azt - egy társadalmat - valójában megértsék. Ezzel is, továbbra is csak magunkról és magunkhoz akarunk beszélni. A cél soha nem a másik társadalom megismerése és megértése, pusztán csak egy zárt diskurzusban való önlegitimáció. Pedig egyre fontosabb lenne a tényleges empátia, a másik tényleges megismerése. Amíg nem látjuk a másikat - a másik társadalmat, csoportot, közösséget, egyént - a maga valójában, amíg nem az empátia vezet minket felé, addig a saját nézőpontunk abszolutizálása miatt azt sem fogjuk látni, hogy mennyi hasonlóság jellemzi közösségeinket.Olyan hasonlóságok, melyek aztán gazdasági-társadalmi problémákban jelentkeznek, melyek megoldhatósága a nemzeti perspektívából erősen kérdéses. Amelyek megoldásához elengedhetetlen lenne az együttműködés a társadalmaink között. A nacionalizmus mint az empátia hiánya többek között ezért veszélyezteti a jövőt. Ezért nincs a nacionalizmussal együtt sem Közép-Európa, sem Európa.

(N.B. Tisztában vagyok vele, hogy a tótozás, szőröstalpúzás a legmélyebben sértő bármely szlovák vagy román számára. Magam is teljes mértékben elítélem ezt. A szövegben kizárólag azért használom - az egyet nem értést hangsúlyozó idézőjelben - ezeket a kifejezéseket, hogy ezzel is kiemeljem, mennyire sekélyes ösztönökre, berögzültségekre épít az általam bemutatni próbált bezzeg-retorika.)

A szerző történész, a Politikatörténeti Intézet munkatársa.

Kapcsolódó cikkek:
Demmel József: Trianon-diskurzus: szimpózium az elefántcsonttoronyban?
Miroslav Michela: A Trianon-film körüli vitáról
Zahorán Csaba: Trianonról, a magyarokról és a szomszédokról
Kollai István: Egy békeszerződés pszichológiája: Trianon a szlovák-magyar kapcsolatokban

Szerző: Egry Gábor
Publikálás dátuma: 2006.09.12 12:51