Az alábbiakban egy olyan, látszólag egyszerű kérdéssel szeretnék foglalkozni, amely a közép- és kelet-európai értelmiségiek gondolkodásának megváltozásában érhető tetten: nevezetesen abban, ahogy a Kelet és a Nyugat fogalmának a tartalma átformálódott.

                                                   Mottók:

Ha valakinek 55%-ban igaza van, de tényleg, az derék dolog és nincs mit vitázni rajta. Ha pedig valakinek 60%-ban igaza van, csodálatos, örüljön a szerencséjének és adjon hálát Istennek. De mit mondhatunk arról, akinek 75%-ban van igaza? A bölcsek azt mondják, az ilyesmi már gyanús. Hát még a 100%-os igazság? Aki azt állítja, hogy neki 100%-ban igaza van, az fanatikus, csirkefogó, és gonosztevő a legveszélyesebb fajtából.

(Egy öreg galíciai zsidótól idézi Czeslaw Milosz Rabul ejtett értelem c. könyvében)

A Német Birodalom összeomlása és a keletkezőben lévő ázsiai, afrikai és talán dél-amerikai nacionalizmusok hatására csak két nagyhatalom marad majd a világban, amely képes egymással szembeszegülni: az Egyesült Államok és Oroszország. A történelem és a földrajz törvényei folytán ez a két ország rá fog kényszerülni, hogy összemérje erejét akár katonai formában, akár a gazdaság és az ideológia terén. Ugyanezek a törvények azt is elkerülhetetlenné teszik majd, hogy mindkét hatalom Európa ellenségévé váljon. Végül éppily bizonyos az is, hogy előbb vagy utóbb mindkét hatalom szükségét érzi majd, hogy Európa egyetlen fennmaradó nagy nemzete, a német nép támogatását keresse.

(Adolf Hitler, 1945, idézi John Lewis Giddis: We Now Know. Rethinking Cold War History. [Mi már tudjuk. A hidegháború történetének újragondolása] Clarendon Press, Oxford, 1997.1.o.)

A tudományos világ folyamatos mozgásban van, akár a természettudományok, akár a társadalomtudományok, akár a bölcsészet területét nézzük. Az életnek ebben a szférájában legalább már eltűnőben vannak az államhatárok. Keleten és Nyugaton immár egyaránt természetes, hogy a diákok egy félévet itt járnak, egy másik félévet ott, ki-ki egyszerre dolgozik a világ különböző részein működő projektcsoportokban, a szerzők interneten érintkeznek a kiadókkal, vagy hogy papír használata nélkül adjuk le kéziratainkat különféle eldugott rejtekhelyeinkről. Amikor a kelet-közép-európai értelmiségieknek az a nemzedéke, amelyhez én is tartozom - az úgynevezett „hatvannyolcas nemzedék” - a hetvenes évek elején elkezdte a pályáját, egy ilyen életforma körülbelül annyira tűnt kivihetőnek, mint az, hogy valakinek a Holdon vagy a Marson legyen hétvégi háza. Pusztán tudományos és technikai szempontból szemlélve valóban reálisabbnak tűnt, hogy előbb-utóbb az élet valóban kiterjed e távoli bolygókra. A kérdés inkább csak az volt, vajon miféle útlevéllel és vízummal lehet majd odautazni és egyáltalán mennyire teszik ezt majd lehetővé a hidegháború kétpólusú világrendjének politikai feszültségei. Elménket ekkoriban két fő politikai tapasztalat formálta, mindkettő 1968-ban történt: a nyugati diáklázadások és Csehszlovákia szovjet megszállása.

Az alábbi dolgozatban egy olyan, látszólag egyszerű kérdéssel szeretnék foglalkozni, amely ugyanakkor - miként egyetlen csepp tengervíz tükrözi az óceán összetételét - a kelet- és közép-európai értelmiség gondolkodásának átalakulását ragadja meg: nevezetesen azt, miként változott meg Kelet és Nyugat fogalmainak tartalma az említett csoport elméjében.

A homogén Kelet, szemben a homogén Nyugattal

Középiskolai és egyetemi diákéveink idején gondolkodásunkban - mind politikai, mind kulturális értelemben - egy kétpólusú világ élt, amely Keletre és Nyugatra oszlott. Általában Amerikát tekintettük a Nyugat élen járó, vezető, meghatározó erejének, mind a Szovjetunióval való politikai és katonai szembenállása terén, mind gazdasági és technológiai fejlettség tekintetében, mind kulturális értelemben. A hivatalos nyugatellenes propaganda ugyancsak Amerikát állította a Nyugat középpontjába, csak a hangsúly volt negatív: az amerikai imperializmus az ő szemükben az ellenség kvintesszenciája volt. A korai anti-sztálinista és reformkommunista ellenállás hasonlóan kevés figyelmet fordított arra, hogy különbséget tegyen Nyugat-Európa és az USA között. Számos képviselőjük kereste Nyugaton a szellemi ösztönzést, mivel a hivatalos marxista-leninista-sztálinista Új Hit (ahogyan Czesław Miłosz nevezte a hivatalos kommunista ideológiát) nem kínált elegendő tápot ezeknek az igényeknek. Az ötvenes és hatvanas években számos reformkommunista szemében - csakúgy, mint a hetvenes és nyolcvanas évek másként gondolkodói számára - az Amerika vezette Nyugat nem a magántulajdonra épülő társadalmi és politikai berendezkedés egyik lehetséges modelljét jelentette, hanem izgalmas szellemi ingerek pezsgő forrását. Azon, hogy Nyugat, nem az IBM-et, a GE-t, a nagy nemzetközi vállalatokat értettük, és nem is Adenauert, De Gaulle-t, Nixont, sőt, még csak nem is Kennedy-t, hanem sokkal inkább olyan neveket, mint Polanski, Hemingway, Sartre, Simone de Beauvoir, Pasolini, Amerigo Tot, Adorno tanítványai, a Frankfurti Iskola, Marcuse, Fellini, Brigitte Bardot, Sophia Loren, Lawrence Olivier, Kerouac, Salinger Zabhegyezője, Steinbeck, Stanley Kubrick (különösen a Mechanikus narancs), azt, hogy Paszternák Doktor Zsivágója Nobel-díjat kapott, olyan híres musicaleket, mint a Hair, a West Side Story, vagy David Ojsztrahot és Leonard Bernsteint.

Az értelmiségi berkeken kívül igen sokakat megfogott a Szabad Európa Rádió retorikája. Ennek nyomán egy olyan szabad és gazdag nyugat-európai életforma – a reálistól igen távol álló – képe alakult ki a gondolataikban, ahol minden sokkal jobb minőségű, mint keleten, és minden kifogástalanul működik. A csúcsminőségen a nyugati minőséget kellett érteni. A kelet-európai tömb kultúra iránt kevésbé érdeklődő átlagpolgárai nem a politikai vagy a gazdasági rendszerrel azonosították „a Nyugatot”; figyelmük középpontjában inkább a fogyasztás állt: a Coca-Cola, a farmernadrág vagy a nyugati autók.

A hidegháború egész ideje alatt mind Moszkva és a helyi kommunista pártok külpolitikai stratégiái, mind pedig a legtöbb kommunista és antikommunista ellenzéki retorika arra az alapfeltevésre épült, hogy a helyi sajátosságtól függetlenül a Nyugatot a legmagasabb szinten az Egyesült Államok képviseli, a Keletet pedig a Szovjetunió. A nemzetközi politikai élet és tapasztalat legfontosabb eseményei a szovjet-amerikai csúcstalálkozók voltak, ami azt mutatta, hogy az ezen a szinten hozott döntések valóban lényegében befolyásolják a világ egészének sorsát. Az USA vezette Nyugat szemében a Szovjetunió vezette Kelet volt „a másik”, és viszont.

Ez annak ellenére is igaz volt, hogy rohamosan kezdtek megmutatkozni más nemzetközi törésvonalak is: a gyarmatbirodalmak felgyorsult felbomlása nyomán megjelent a világpolitika színpadán a Harmadik Világ, a szovjetek helyzetét pedig a kínai–orosz szembenállás tűnt meggyengíteni.

Keleti fenntartások a Nyugattal szemben a kétpólusú világban

Másfelől azonban a hidegháború korszakában mind a kommunista, mind az antikommunista értelmiség egy jó része meglehetős gyanakvással szemlélte a Nyugatot, amely - a háború okozta súlyos anyagi és emberéletbeli veszteségek ellenére - nem élte át azt a pusztítást, amelyet Kelet-Európa elszenvedett. Sokuk szemében - sokunk szemében - a Nyugat iránti hódolat mellett ott élt a vágyakozás a marxista-leninista módszer, a világ komplex jelenségeinek dialektikus, átfogó megértése iránt is.

Innen szeretném elindítani azt az érvelést, amely megkísérli elmagyarázni, hogy ez a kétpólusú világkép miként adta át a helyét az elménkben élő térkép fokozatos átrajzolásának. Amikor Czesław Miłosz 1951-ben kiadta a Rabul ejtett értelem című könyvét, negyvenéves volt és éppen akkor szakított a kommunista rendszerrel. A Módszer - érvelt - „szinte bűvös vonzerőt gyakorol a mai emberre, mert - korábban példátlan módon - hangsúlyozza a jelenségek cseppfolyósságát és kölcsönös összefüggéseit.” A Módszerben van valami rejtelmes is, de ez „csak növeli varázserejét” - érvelt Miłosz. Amikor a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején egyetemre jártam Budapesten, nagy divat volt a szellem világában visszanyúlni a „valódi”, nem leninista és főként nem sztálinista Marxhoz (sokszor idéztük Marxnak azt a mondását, miszerint ő „nem marxista”), és igyekeztünk megérteni Lukácsot és Gramscit. Bár hódolattal adóztunk a Nyugat kultúrájának, Che Guevara is éppúgy imponált nekünk, újra felfedeztük Rosa Luxemburgot és tüntetéseket szerveztünk a görögországi diktatúra, valamint a Vietnamban harcoló amerikai imperialisták ellen. Ugyanakkor kétségtelenül rajongással töltöttek el a Metropolitan Operaházból származó felvételek, ugyanúgy, mint a Beatles, a Rolling Stones és Tom Jones dalai vagy a Woodstockból érkező tudósítások. Djilas és Marcuse műveit Paszternák, Szolzsenyicin, Orwell és Koestler könyveivel együtt köröztettük. Az 1968-as események hatása alatt pedig sokan kezdtük azt hinni, hogy a modern világ valódi törésvonalai nem is annyira Kelet és Nyugat között húzódnak, mint a különböző nemzedékek, Észak és Dél vagy, általánosabban, a hatalom birtokosai és a hatalomból kiszorultak között. Mi, a „hatvannyolcas értelmiségiek nemzedéke” őszintén hittünk abban, hogy „mire hatvannégy évesek leszünk”, megteremtjük az Új Világot.

Az örökkévalóság vége

A kétpólusú világrend frontvonalának mindkét oldalán jellemző volt, hogy a legtöbb befolyásos elme hitt e világrend örökkévalóságában; egészen 1968-ig. Természetesen az 1956-os magyarországi forradalom is erősen hatott a kelet- és közép-európai értelmiségiek gondolkodására és számos rabul ejtett elmét felszabadított, a hatvanas évek elejére azonban a düh és a csalódás helyét átvette a reménykedés. Kádár János pártfőtitkár az 1962-es pártkongresszuson kijelentette: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Mivel az 1956-os események kétségen kívül bebizonyították, hogy a „rab nemzetek felszabadítását” ígérő eisenhoweri jelszó pusztán kampányretorika volt, nem pedig politikai akcióterv, a közép-európai értelmiségiek kezdték úgy gondolni, talán érdemes volna inkább reformok révén lakhatóvá tenni a kényszerűségből importált szovjet rendszert.

E remények java része szertefoszlott, amikor 1968-ban a szovjetek lerohanták Csehszlovákiát. A világnak ezen a táján ez az esemény legalább olyan mértékben formálta a gondolkodásunkat, mint a „nyugati” diákmozgalmak. Reményeink újabb hulláma Lengyelországgal volt kapcsolatos, de amikor 1981. december 13-án kihirdették a szükségállapotot, várakozásaink enyhén szólva is lelombozódtak. Az enyhülés hangulata - különösen az újabb német kelet-politika - ígéretesnek tűnt. Na de mit ígért?

A modernizáció ígérete

Számos kiemelkedő és nem túl kiemelkedő kelet- és közép-európai elmét már a 19. század óta valósággal rögeszmésen foglalkoztatott hazája és történelmi régiója elmaradottsága és fejletlensége. A változások nyomán nagy remények ébredtek bennünk, hogy végre talán utolérhetjük a Nyugatot. Az elmaradottságot egyaránt észlelték a politikai kultúra területén (képviseleti demokrácia, szekularizáció), a különféle gazdasági mutatókban (iparosodás szintje, egy főre eső GDP, az energia hatékony felhasználása, általános munkaerő-hatékonyság, közlekedés és távközlési hálózat, stb.) és a kultúra területén (működő kulturális intézmények száma, írástudatlanság szintje, az alapszintű, közép- és felsőoktatásban részt vevő korcsoportok aránya, stb.). A megosztott Lengyelország, a Habsburg uralom alatt élő Csehország és Magyarország, valamint az oszmánok megszállta Balkán honszerető politikusainak és politikai gondolkodóinak egyik legalapvetőbb dilemmája az önrendelkezés és a modernizáció közötti egyensúly kérdése volt. Végül is – tisztán pragmatikus szempontból szemlélve a dolgot - egy nagyobb földrajzi és politikai egységben könnyebb megbirkózni a modern közlekedési és távközlési rendszerekkel, sőt az élet bármely területének modernizálásával, mint kicsiny, egymással rivalizáló szuverén államok esetén. Másfelől azt is gyakran hangoztatták, hogy az elöregedett, premodern politikai és gazdasági struktúrák éppúgy útját állják a modernizációnak, mint a konzervatív, rugalmatlan nagy birodalmak megmerevedett társadalmi struktúrái. De ha sikerül is lebontani ezeket az elaggott birodalmakat, és az új nemzetállamok valóban úgy döntenek, hogy jobban kedvükre van az együttműködés, mint a rivalizálás, még mindig előállhatott volna egy újabb dilemma: vajon a nyugati intézmények importálásával nem sodródik-e veszélybe a kisebb keleti államok integritása és kohéziója? Mindezekről a kérdésekről remek áttekintést kínál a kiváló lengyel történész, Jerzy Jedlicky gondolatgazdag könyvében (The Suburb of Europe. Nineteenth Century Polish Approaches to Western Civilization. CEU Press, Budapest, 1999). Amit Jedlicky a lengyel értelmiségről ír, az kronológiai és földrajzi értelemben kitágítva egy jóval szélesebb körre is alkalmazható: a 19. századi lengyel értelmiség „úgy érezte, országa nem több, mint Európa egy szegény és elhanyagolt külvárosa, amely a metropolisz tövében megbújva az irigység, az ámulat és a gyanakvás vegyes érzelmeivel tekint arra.” A rabul ejtett elmék java része számára a szocializmus/kommunizmus azt ígérte (és ha rettenetes ár ellenében is, de minden jel szerint meg is adta), hogy egyfajta jóvátétel gyanánt átfogó modernizációt hoz létre: iparosítást, urbanizációt, a közoktatás és egészségügyi ellátás használatát. 1956, 1968, 1981, valamint a szovjet belpolitikáról és társadalmi életről érkező hírek (amelyeket a kommunistaellenes ellenzék és időnként antidogmatikus reformkommunisták szállítottak) segítettek megtörni a varázserőt, de a hivatalos kommunista program és eszmék elvetése nem mindig járt együtt új, használható alternatívák kidolgozásával.

A Közép-Európa fogalom politikája

A Kelet és Nyugat történelmi és politikai megfogalmazásainak kultúrtörténeti változásaiban a nyolcvanas évek újabb jelentős fejleményt hoztak: terjedni kezdett a Közép-Európa fogalom. Ez a fogalom – amely már jóval azelőtt létrejött, hogy Kundera 1984-ben megjelentette volna „Közép-Európa tragédiája” c. híres cikkét – úgy határozta meg a régiót, hogy közben átlépte a hidegháború politikai és gondolati határait: magában foglalt „keleti” (cseh, lengyel és magyar) területeket, „nyugati” vidékeket (Ausztria és Olaszország egyes részeit) csakúgy, mint a félig-meddig független Jugoszlávia egyes alkotóirészeit (Horvátország és Szlovénia). A fogalmat övező diskurzus részben közvetlenül, részben közvetve a hatvannyolcas nemzedék egyik legégetőbb problémájával is foglalkozott: azzal, hogy mennyire vagyunk mi magunk is felelősek a kommunizmus kialakulásáért. Más szóval azzal, hogy milyen szerepet játszottak a totalitárius rendszerek - különösen a kommunizmus - magyarországi kialakulásában a külső és belső tényezők. Vajon valóban csak a szovjet birodalomépítő lendület oktrojálta ránk a kommunizmust, vagy belső gyökerekből is táplálkozott? Más szóval és tágabb perspektívából: fennáll-e valamiféle szerkezeti, történetileg meghatározott hasonlóság a szovjet tömb országainak társadalmai között? Szűcs Jenő már 1979-ben feltette a kérdést, vajon a puszta véletlennek köszönhető-e, hogy a vasfüggöny egészen pontosan azt a vonalat követi, amely 1500 után kettéválasztotta Európát és a második jobbágyság területeit határolta? A vallási felekezetek, építészeti stílusok és jogintézmények elterjedtségének vizsgálata nyomán arra is rámutatott, hogy „a régi római limes ma is felismerhető Európa morfológiai térképén, s ezzel a kezdetektől előre jelezte, hogy a Nyugat fogalmán belül ki fog alakulni valamiféle „Közép-Európa” fogalma.

Eufória és csalódás: 1989-90 és az azt követő évek

Az 1989-90-es eseményeket követő eufória egy időre elleplezte, menyire bonyolult az az átmeneti folyamat, amelynek a térségben végbe kell mennie. Senki sem vette kellően komolyan Ralf Dahrendorf tudósítását, amely meglepő tisztánlátással jellemezte a helyzetet (a demokratikus intézmények kiépítésére hat hónap is elég - szólt a jóslat - a piacgazdaságot is ki lehet építeni hat hónap alatt, de a mélyen gyökerező attitűdök és mentalitások átformálásához legalább hatvan évre lesz szükség). Merre tartunk? - ez volt a legfontosabb kérdés a szovjet tömb összeomlása után. Ha most visszatekintek, Közép-Európa rendszerváltás utáni időszakának egyik legfontosabb napirendi pontja a gomba módra szaporodó új nemzetállamok problémájának megoldása volt (szovjet utódállamok, Csehszlovákia felbomlása és legfőképpen a jugoszláv szétesési folyamat). Általános meggyőződés volt, hogy a nem kívánatos kötelékek felbomlása és a nemzeti önrendelkezés automatikusan együtt jár majd az érintett társadalmak és országok demokratizálódásával. Jugoszlávia példája mutatta meg a legkirívóbban, hogy a helyzet másként alakult, de ez a többi rendszerváltó közép- és kelet-európai országban is megfigyelhető volt. A legtöbb újonnan létrejött államban komoly szerephez jutott az idegengyűlölet, autoriter vezetők bukkantak föl és elterjedt a nemzeti kisebbségekkel szembeni méltatlan bánásmód. Világossá vált, hogy a még nagyobb katasztrófát csak valamiféle közvetlen vagy közvetett külső beavatkozás révén lehet megakadályozni. A tapasztalat azt is hamar megmutatta, hogy ezekben az országokban csak akkor várható konszolidáció, béke és biztonság, ha az EU és a NATO komoly pénzügyi, politikai és katonai erőfeszítéseket tesz a régióban. Kelet-Közép-Európában és rajta kívül is számos befolyásos politikus feltételezte, hogy mindez csak akkor történhet meg igazán, ha az egykori szovjet tömb valamennyi országa beépül a két fenti szervezetbe. Ezt az érintett országok politikai vezetői és legtöbb vezető értelmiségije axiómaként fogadta el.

A legnagyobb vonzerőt az EU gyakorolta, amely szólamaiban, sőt, gyakorlatában is sikeresen hangolta össze az egységet a sokféleséggel, azaz úgy teremtett összetartó közösséget, hogy közben nem nyomta agyon a résztvevők egymástól eltérő azonosságtudatát. Mivel az Unió nem „olvasztótégely”, politikai filozófiája kiválóan beleillett a tágabb értelemben vett posztmodern világértelmezésbe. Feltételezték, hogy ezen a nézeten a mai Amerika is osztozik. Gyakorta hivatkoztak Richard Rorty pragmatikus, ám mégis emberséges filozófiájára. Rorty posztmodern, anti-platonista teóriája elfogadja a szolidaritást mint etikai normáink mögött meghúzódó alapot, ugyanakkor tagadja a kanti értelemben vett, az ész számára hozzáférhető, axiomatikus, transzcendens igazságot. És épp ez a megközelítés nyerte el mindazon értelmiségiek tetszését, akik már régen csalódtak az osztályokon, rasszon, nemzeteken vagy valláson alapuló átfogó Módszerben. Létezett ekkoriban egy közkeletű aggály is: hasonlóan azokhoz a gondolkodókhoz, akik a 19. század során érdeklődést mutattak vagy érdekeltséggel bírtak e régiót illetően, késő huszadik századi követőik is attól tartottak, káosz és anarchia köszönt be, ha a Nyugat magára hagyja a Keletet.

Megosztott Nyugat a megosztott Kelettel szemben

A NATO és Amerika közös balkáni beavatkozásának első fejezete még ígéretesnek tűnt. Ez a szakasz 1995 novemberében a daytoni megállapodással zárult le. Dayton azt az üzenetet hordozta, hogy igenis lehetséges egy külső erőnek sikeresen beavatkozni egy ország életébe az emberi jogok és emberéletek védelmében, anélkül hogy ezzel egy idegen politikai rendszert oktrojálnának az elkövetőkre és az áldozatokra. A későbbi fejlemények azonban már inkább aggodalomra adtak okot, mint reménykedésre. Az elménkben élő térképek változásának nézőpontjából, más szóval Kelet és Nyugat fogalmainak változó tartalma szemszögéből négy eseményre érdemes rámutatni: az 1999 tavaszán Jugoszlávia ellen irányuló légicsapásokra, a World Trade Center elleni terrortámadásra, az iraki háború kezdetére és a tíz új EU-tagállam 2004. májusi belépésére.

Filozófiai értelemben a terrorizmus elleni háború az annyira áhított pluralizmus végét jelentette, és a sokunk számára riasztó protestáns-messianisztikus „nagynarratívák” feltámadásának adott táptalajt. Hadd magyarázzam el, mit értek ezen!

NATO-bővítés, 1999-es légicsapások Jugoszlávia ellen

Magyarország Lengyelországgal, Csehországgal, Szlovákiával, Romániával és Bulgáriával együtt azért lépett be a NATO-ba, hogy kitöltsön egy biztonsági űrt és védelmet találjon. A washingtoni ünnepségek után röviddel már NATO-gépek bombázták Jugoszláviát, s - több más érték mellett - alig néhány kilométerre a magyar határtól elpusztították a Duna egyik legfontosabb hídját is. A jelentős magyar kisebbséggel rendelkező régióba elkezdtek áramlani a koszovói szerb menekültek, így a fizikai megpróbáltatásokat etnikai feszültségek súlyosbították. Az ezen a világtájon élő értelmiségieket igencsak megosztotta a helyzet. Az egyik legtekintélyesebb magyar értelmiségi, Kondrád György számos magyar és német folyóiratban megjelent cikkeiben úgy érvelt: bár a Milosevics-rezsim súlyos bűneire kétségtelen bizonyítékok állnak rendelkezésre, a helyzeten csak ronthat, ha külső erők avatkoznak olyan ügybe, amelyet radikális nacionalizmusok fűtenek, és egy ilyen beavatkozás a radikális albán nacionalisták malmára hajtaná a vizet. Konrád szenvedélyesen visszautasította azokat az érveket, amelyek támogatták az intervenciót és úgy tekintettek rá, mint ami elejét vehetné egy esetleges nagyobb katasztrófáknak. Mások helyeselték az intervenciót és odáig is elmentek, hogy azt állítsák: mindkét világháborúhoz hasonlatosan most is csak Amerika állt ki válság idején a szabadságszerető európaiak mellett.

A World Trade Center elleni terrortámadás

A szeptember 11-i terrortámadás hatalmas visszhangot vert az egész világ gondolkodó emberei körében. Számos kelet-közép-európai értelmiségi úgy gondolta, az eseménnyel lezárult egy korszak, amely annak idején oly ígéretesen indult a berlini fal leomlásával és az egykori szovjet tömb országainak demokratikus választásaival. A kilencvenes évek során a Kelet- és Közép-Európában lezajló demokratikus változások, a Latin-Amerikában ezekkel párhuzamosan zajló hasonló folyamatok, a nemzetközi civil szervezetek tevékenységének újabb hulláma, amelyek azért dolgoztak, hogy a világ döntéshozóinak figyelmét felhívják az egykori „Harmadik Világban” fenyegető egészségügyi, társadalmi és környezeti problémákra, már reménysugarat kínáltak, hogy a Földet sikerülhet viszonylag lakható hellyé tenni. A szeptemberi terrortámadást követően azonban az önvédelmi stratégiák és a különféle megelőző intézkedések kerültek előtérbe.

A helyzet kezelésében Európa roppant megosztottnak bizonyult mind politikai szinten, mind pedig a civil szervezetek körében. A terrortámadás rejtettebb okait kutatva a politikusok és tudósok egy jó része strukturális különbségeket igyekezett kimutatni az USA és Európa között.

Az iraki háború

Ez a tendencia az iraki háború kezdete, azaz 2003 tavasza után is folytatódott. Voltak azonban kiváló gondolkodók, akik ekkor már másként ítélték meg a külső beavatkozás jogosultságát, mint korábban. Így pl. Konrád György, aki négy évvel korábban még – mint említettem - erőteljesen bírálta a Jugoszlávia ellen irányuló légitámadásokat, most így érvelt: „Nekünk, közép-európai másként gondolkodóknak érdekünk, hogy a világban csökkenjen a diktatúrák száma. Ezért nem látjuk örömmel a kiújult anti-imperialista propagandát (…), amely - éppúgy, mint a hidegháború idején - groteszk megértést mutat a különféle gyilkos diktatúrák iránt. Ezért nem támogatjuk az iraki despotát saját népével és a környező népekkel szemben. (…) Ahogy a városoknak, úgy a világnak is szüksége van rendőrökre. A rend őreitől pedig biztonságot követelünk, nem pedig retorikát.” Hozzátette még, hogy az Amerika elleni gyűlölet nem más, mint egy újfajta antiszemitizmus. Nem csak a háború ellenzőivel szemben érvelt, hanem mindazok ellenében is, akik - mint Günter Grass és sok más kelet-közép-európai értelmiségi - az ENSZ felhatalmazását követelték azon az alapon, hogy bebizonyosodott a tömegpusztító fegyverek létezése Irakban.

EU-bővítés

Az oly sok éve áhított nap, 2004. május 1. után tovább tágult a szakadék. Sokan nehezményezték a szuverenitás EU-tagsággal járó korlátozásait, az anyagi támogatáshoz pedig óriási bürokratikus terhek mellett és késve lehetett csak hozzájutni. Ami pedig már a jelen pillanatig vezeti el gondolatmenetünket: a térség társadalmi és gazdasági fejlődésének közép- és hosszabb távú perspektívái - legutóbb a lengyel rendszerváltó szakszervezet, a Szolidaritás fennállásának 25. és az 1989-90-es változások 15. évfordulója alkalmából - szintén éles nyilvános viták tárgyául szolgáltak.

Ezekben a vitákban Amerikát gyakran úgy festik le, mint a kapitalizmus legvisszataszítóbb vonásainak - az imperialista terjeszkedésnek, a társadalmi, és különösen a jóléti problémák iránt érzéketlenségnek, az emberi jogok semmibevételének - a megtestesítőjét. Jóval kevesebb figyelmet fordítanak a gazdasági hatékonyság és kulturális sokféleség imponáló mutatóira, amelyek kulturális és tudományos sikerekkel járnak együtt. Az európai nyugat - a 15 tagú EU - ezzel szemben úgy jelenik meg, mint a megszelídített kapitalizmus színtere, ahol a társadalmi szolidaritás jóval fontosabb tényező, mint az USA-ban. Ez az érv jelentős szerepet játszott az EU-csatlakozást megelőző hivatalos kampányokban is. Az egész értékelési rendszer és megközelítés - mutatis mutandis - összevethető az „emberarcú szocializmusról” a hetvenes években folytatott diskurzussal (amely a Szovjetunióban és Kelet-Németországban működő „valódi szocializmussal” állította ezt szembe). Jelenleg az USA képviseli a kapitalizmus brutális aspektusait, az EU pedig az „emberarcú kapitalizmus” megtestesítője. Számos vezető (jobb és baloldali) kelet-közép-európai politikus szemében a korszak eljövendő csillagai Kína, India, valamint kisebb távol-keleti és délkelet-ázsiai országok. Érdekes módon a társadalmi gondoskodás hiányát ritkán emlegetik, amikor e kisebb-nagyobb tigriseket dicsérik.