Az elmúlt hetekben napvilágot láttak olyan elemzői vélemények, amelyek szerint a közeljövőben hazánkban is parlamenti, esetleg kormányzati pozícióba kerülhet egy szélsőséges, populista párt. Ennek realitásáról Kiszelly Zoltán politológussal Apáti-Tóth Kata beszélgetett.

    „A választások utáni első perctől egyértelmű volt számomra, hogy hamarosan a jogállamiság válsága, a demokrácia hitelvesztése lesz a legfontosabb közéleti kérdés” - mondta az egyik hetilapnak adott interjújában Martonyi János. Az Orbán-kormány egykori külügyminisztere úgy véli: a kormány radikális figyelmeztetést kaphat a szavazóktól, így az önkormányzati választások után elkerülhetetlen lesz, hogy tárgyalóasztalhoz üljenek az ellenzékkel, és közösen találják meg az erkölcsi, intézményi, demográfiai és a gazdasági válságból való kivezető utat. Az elmúlt hetekben - részben a Szlovákiában tapasztalható magyarellenesség, részben pedig a Gyurcsány-csomag intézkedései következtében - napvilágot láttak olyan elemzői vélemények, amelyek szerint a közeljövőben hazánkban is parlamenti, esetleg kormányzati pozícióba kerülhet egy szélsőséges, populista párt.

K.Z.: Minden átmeneti társadalmat külön kell kezelni, bármennyire egységes volt is a szocialista tömbön belül az államszocialista modell. Soha nem szabad elfelejteni, hogy minden ország egyedi eset, így a Szlovákiában, Lengyelországban vagy éppen Csehországban végbemenő folyamatok természetesen nem ültethetőek át Magyarországra. Az első lépés a fogalmak tisztázása. Azon pártok többsége, amelyek ma szélsőségesnek vannak bélyegezve, valójában nem radikális, hanem populista pártok. Radikális alatt általában azt értjük a politikatudományban, hogy a meglévő modellhez képest merőben mást gondolnak. Ezzel szemben a populista pártok nem kérdőjelezik meg a többpárti demokrácia létjogosultságát.

Kiszelly Zoltán több mint 10 évig Berlinben tanult, ott érettségizett, majd az ELTE politológia szakára járt. 1998-ban diplomázott. Többször kapott külföldi ösztöndíjat, Németországba és az Egyesült Államokba.

Jelenleg az MTA Politikai Tudományok Intézetének kutatója (tudományos segédmunkatárs). Kutatási területe: nemzetközi kapcsolatok, az Európai Unió intézményrendszere, összehasonlító politológia, pártfinanszírozás.Számos hazai egyetemen oktatott, oktat. Az ACEEEO választási szakértői szövetség tagja. Választási felügyelőként közreműködött Koszovóban és a 2004-es oroszországi elnökválasztáson.

A populista pártok általában a rendszerváltozás után hatalomra került politikai erőkkel szembeni elégedetlenséget használják ki. Ha a pártrendszer fejlődését nézzük, a ’90-es évek elején általában gyűjtőpártokkal találkozunk: Lengyelországban például a Szolidaritással, Magyarországon az MDF-fel. Ezek a pártok, amikor hatalomra kerültek, nem tudták azokat a felfokozott várakozásokat teljesíteni, amelyeket az emberek vártak tőlük, a „dolgozni, mint Keleten, élni, mint Nyugaton” modellt. Ezt szerette volna a társadalom nagy része az elmúlt húsz évben a volt szocialista tömbön belül, és szeretnék még ma is, csak egyre kisebb rá a lehetőség. A rendszerváltás után általában a jobboldal került hatalomra. Miután levezényelték az átalakulást és meghozták a népszerűtlen döntéseket, kikerültek a hatalomból. Ekkor törtek elő a szocialista utódpártok, a Kelet és a kiszámítható jólét utáni nosztalgia hirdetésével. Ez a modell játszódott le Bulgáriában, Lengyelországban és Magyarországon is. De ők sem tudták megváltani a világot és leszerepeltek. Ekkor nyílt meg a terep a populista pártok előtt.

A populista pártok hatalomra jutása

Miután mind a jobb-, mind a baloldali erők elveszítették hitelességüket, nemcsak az egyes pártok, hanem mindkét politikai irányzat diszkreditálódott. A legtöbb párt egyébként a korrupciós botrányokba bukott bele, a populista szervezetek pedig ezt lovagolják meg. Például Lengyelországban a baloldal olyan botrányokba került, amiért nemcsak egyetlen párt, hanem az egész baloldal illegitim lett. Miután a jobboldalon a Szolidaritás a rendszerváltást követő években darabokra hullott, ezért itt sem volt egy húzópárt. A jobboldal széttördeltségét használták ki a Kaczynski fivérek. Felismerték, hogy egy új erőre van szükség, amely populista. Kényszerűen populista, hiszen a korábbi, hagyományos parlamenti pártokat az emberek már nem tartották alkalmasnak az irányításra, kérdéseikre, problémáikra már nem adták meg a válaszokat.

A második oka a populisták térnyerésének a globalizáció. A ’90-es évek végén elindult az a tendencia, hogy Nyugat-Európában csökkent a foglalkoztatottság, és Kelet-Közép-Európába hozták a termelést, Szlovákiába, Csehországba, Magyarországra, Lengyelországba, mivel itt lényegesen olcsóbb volt a munkaerő. E cégek jó része azonban most ismét továbbáll, Ázsiába. Illetve létezik még egy út, amely szintén csökkenti az említett országok, köztük hazánk versenyképességét. Megjelent alternatívaként Ukrajna, Bulgária és Románia is, hiszen ezekben az államokban egyre dinamikusabban fejlődik az infrastruktúra, amellett hogy olcsó a munkaerő. Így a cseh, szlovák, lengyel, magyar munkásnak már nemcsak a kínai, hanem a román, ukrán dolgozóval is versenyeznie kell. A globalizációban tehát az emberek elveszítették a fix tájékozódási pontokat. A hagyományos parlamenti pártok mindig a globalizáció mellett teszik le a voksukat, hiszen a multicégek kínálják a munkahelyeket, valamint a korrupció révén ők finanszírozzák a választási kampányokat. Tehát ilyen szempontból ezek a pártok a globalizáció támogatásával veszítik el a globalizáció vesztesévé váló társadalom támogatását.

A harmadik oka a populizmus színre lépésének, hogy a globalizációban felértékelődnek azok a különbségek, amelyek korábban nem voltak jelen. Előkerülnek az etnikai konfliktusok, például a bevándorlók és a romák kérdése. A globalizálódott társadalomban csökken a születések száma, megjelennek a demográfiai problémák. Ezzel szemben azokban a kisebbségi közösségekben, amelyek nem integrálódnak a társadalomba, hanem követik hagyományos mintáikat, lényegesen több gyermek születik. A különböző etnikumok létszámának növekedésével pedig egyre komolyabb feszültség alakul ki a társadalmon belül. A populista pártok gyakran használják ezt ki. Leegyszerűsített válaszokat nyújtanak a kampány során a kisebbségi helyzet rendezésére, és ezzel megnyerik a szavazók többségét.

A populizmus egyfajta politikai retorika és meggyőződés, többnyire a politikai elitekkel szembeni bizalmatlanságot és ellenségességet fejezi ki. Történetileg a populizmus kifejezést az Egyesült Államokban használták először az 1890-es évek végén, a People's Party (Néppárt) doktrínájának leírására, amely a 19. század végének egyik igen népszerű és nagy befolyással bíró pártja volt. A 20. században a populizmus kifejezést számos politikai pártra alkalmazták, valamint olyan, pártokon belüli irányzatokra, melyek lehetnek baloldaliak vagy jobboldaliak és képesek széles támogatottságot szerezni. A nacionalizmus a populisták ideológiai vonzerejének általános összetevője. (Forrás: Társadalomtudományi szótár)

Sikerük a bukásuk oka

K.Z.: A populista pártokat flash-pártoknak, villámpártoknak is hívjuk. Feltűnnek, nagyon erős a fényük, majd kihunynak. Ezek a pártok nem felelnek meg a politikai pártokkal szemben állított követelményeknek, épp a sikerük a bukásuk oka. És ez nemcsak a közép-kelet-európai térségre igaz. Számos nyugat-európai példa hozható: Hollandiában Pim Fortuyn, Hamburgban Schill békebíró, Ausztriában Jörg Haider vagy Franciaországban Le Pen.

A populista pártok a komplex valóságot egy-egy, a társadalom számára fontos kérdésre redukálják. Ezekre a problémákra pedig végtelenül leegyszerűsített válaszokat adnak. Például: Sok a bűnöző, mert sok a külföldi. Megoldás: ki kell őket rakni az országból. Eredmény: rájuk szavaznak az emberek. Ez történt a 2002-es franciaországi elnökválasztáson is. A kampány idején szörnyű bűncselekmények rázták meg az országot, 10 euróért öltek meg idős házaspárokat. Természetesen ezt a bulvármédia még fel is nagyította. Ezt használta ki Le Pen úgy, hogy a társadalmat megrendítő, felháborító problémákra végtelenül egyszerű válaszokat adott: vissza kell állítani a halálbüntetést, ki kell szorítani az országból a bevándorlókat. A második legtöbb szavazatot kapta. De nézzünk egy olyan példát, ahol a populista erő hatalmi pozícióba került, Schill békebíró Jogállami Offenzíva pártját Hamburgban. Ő a kábítószer-kereskedelem visszaszorításával kampányolt. A belváros tele volt dílerekkel. Drákói eszközökkel sikerült őket ugyan kiszorítani, de ekkor meg ellepték azokat a külvárosi részeket, ahol Schill szavazói laktak. Tehát a problémát nem oldották meg, csak elkendőzték, meg is bukott a békebíró. A populista pártoknak általában nincs programjuk, a nyugdíjrendszert, a gazdasági rendszert nem tudják kezelni. Nincsenek szakértőik sem. Rendszerint túlnyerik magukat. Egy-egy karizmatikus politikus az, aki beviszi őket a parlamentbe. Ha ők kihullanak, tehát az első számú vezető bukik, akkor más nem tudja átvenni a helyüket. Bukásuk másik oka általában a korrupció. Éhes emberekkel találkozunk: olyan, mint amikor valaki átmegy a sivatagon, és aztán találkozik egy svédasztallal. Teleeszi magát és elcsapja a gyomrát.

Pim Fortuyn

A konzervatív, katolikus családból származó -egyébként vállaltan homoszexuális - Pim Fortuyn már szociológusként is több kötetében bírálta a hollandiai muzulmánokat. A politikai életbe is ezzel a témával robbant be. Kezdetben a szélsőjobboldali Élhető Hollandia Mozgalom vezetője, majd pár hónappal a 2002-es választások előtt létrehozta saját populista pártját: a Pim Fortuyn Listáját. Az iszlámot „elmaradott” vallásnak tartotta, és a faji megkülönböztetés legalizálását sürgette. Fortuyn hülyét csinált a sajtóból. Megdöbbentő kijelentéseket tett olyan problémákkal kapcsolatban, amelyekről addig nemigen beszéltek. Ezzel folyamatosan magára vonta az újságírók figyelmét, így a címlapokról terjeszthette nézeteit. A 2002. május 15-i választások előtt pár nappal Fortuynt agyonlőtték. Fortuyn halála után azonnal mártír lett.

Ronald B. Schill

2001-ben a hamburgi tartományi választásokon óriási politikai szenzációt jelentett a másfél évvel korábban alapított Jogállami Offenzíva Párt (PRO) szereplése: a leadott voksok egyötödét szerezték meg. A Ronald B. Schill bíró által létrehozott szervezet fő kampánytémája a bűnözés visszaszorítása volt. Bár a választást a szociáldemokraták nyerték, a CDU megnyerte magának a liberális FDP-t és a populista Jogállami Offenzíva Pártját, így ők alakíthattak kormányt. A hamburgi tartományi választás eredménye: Szociáldemokrata Párt (SPD) - 46 mandátum, Kereszténydemokrata Unió (CDU) - 33 mandátum, Jogállami Offenzíva Párt (PRO) - 25 mandátum, Zöldek - Alternatív Lista (GAL) - 11 mandátum, Liberális Párt (FDP) - 6 mandátum. Ronald Schill bíró azonban politikai ámokfutónak bizonyult, és ez a koalíció szakadásához vezetett. A CDU 2003 decemberében felbontotta a koalíciót. Előrehozott választásokat írtak ki. Schill pártja eltűnt a süllyesztőben, és nem jutott be a törvényhozásba.

Jean-Marie Le Pen

A 2002-es tavaszi elnökválasztáson Le Pen az általa alapított Front National jelöltjeként indult. Földcsuszamlásszerű eredményt ért el, megszerezte a szavazatok csaknem 17%-át (3 százalékkal maradt el Jacques Chirac mögött), ezzel bejutott a második fordulóba. Tizenhat pontból álló programcsomagjának legmarkánsabb eleme a bevándorlás kérdése volt, de megkérdőjelezte a nemzetközi szerződések és az Unió intézményrendszerének létjogosultságát is. A franciák Le Pen eredményétől megrémültek, és ami eddig még nem fordult elő, a szocialisták a jobboldali Chirac támogatására szólították fel szavazóikat. A második fordulóban Chirac végül a voksok 80 százalékát szerezte meg, Le Pen pedig 20 százalékát.

Jörg Haider

Az 1999-es osztrák választások meglepetése a Jörg Haider vezette Szabadságpárt (FPÖ), amely a szavazatok harmadát begyűjtve megkerülhetetlen tényezővé vált. Hosszas egyezkedés után, 2000. február 4-én létrejött az Osztrák Néppárt (ÖVP) és az Ausztria Szabadságpártja (FPÖ) jobboldali koalíciója. Az Európai Unió 14 tagállama nem támogatta az új kormányt, sőt 2000 szeptemberéig minimalizálta politikai kapcsolatait Ausztriával. Ennek oka az volt, hogy a közösség tagállamai nem szívesen vállaltak közösséget egy olyan kormányzattal, amelyben ugyan személyesen nem vett részt az FPÖ vezetője Jörg Haider, ámde jelentős befolyással volt rá. Haider egyik fő bűnéül azt rótták fel, hogy nem eléggé határolódott el a nemzetiszocializmus bűneitől. A másik rovót az Unió bővítése körül kialakult vitában szerezte. Haider álláspontja az volt, hogy csak akkor vegyék fel az új tagállamokat, ha az ottani átlagkeresetek elérik a tizenötök szintjét. Ezt azonban nemcsak a közösség utasította el, hanem az osztrák belpolitika sem volt rá vevő, így fokozatosan visszaszorult véleményével.

A szlovák populizmus

K.Z.: A populista politikai erők protest-pártok, valamilyen elégedetlenséget korbácsolnak fel, és ebből húznak hasznot. Szlovákiában nem is Slota az igazi populista, hanem Fico, aki nagyon sokáig ellenzékben volt. Ha megnézzük, hogy milyen programot ígért, és ezzel szemben mit valósított meg, akkor azt látjuk, hogy csupán a látható, felszíni elégedetlenséget szüntette meg, de a feszültség valódi okait nem. Például a háziorvosnál valóban eltörölték a vizitdíjat, de ha valaki szakrendelésre megy vagy területen kívüli ellátást vesz igénybe, akkor továbbra is fizetnie kell. Valóban többkulcsossá vált a korábban egykulcsos forgalmi adó, de a legalacsonyabb kulcsba csak a legszükségesebb dolgok kerültek, például a gyógyszerek, az alapvető élelmiszerek viszont már nem. A legigazságtalanabb részeket tehát megszüntette, de a rendszerhez érdemben nem nyúlt hozzá, hiszen a globalizáció által diktált kapitalizmust nem lehet felülírni. Ezeket a populista jegyeket Fico csupán arra használta, hogy megnyerje a választásokat.

Slota megint más helyzetből került a szlovák parlamentbe. Ha minden párt a kapitalizmuson belül keres megoldást, akkor felértékelődnek azok a politikai erők, amelyek a kapitalizmuson kívülről kínálják ezeket. Azokban a társadalmakban, amelyek átmeneti társadalmak vagy fiatal nemzetek, pl. a szlovák vagy a balti államok, az etnikai kérdés adu ászként működhet. Nézzük meg hol kapott Slota magas támogatást: az ország északi részén. A déli részeket az MKP uralta, ezért hatalmi szerepben megpróbált minél több forrást ide koncentrálni, pl. autópályát, új utakat építeni. Így viszont kevesebbé dinamikusan fejlődött az északi rész. Slota pontosan ezt lovagolta meg.

Fico napjai meg vannak számlálva?

K.Z.: Fico nem fog olyan gyorsan eltűnni a süllyesztőben, mert ő egy profi politikus és komoly vezetői tapasztalata van. Itt inkább Meciar és Slota félhet ettől a sorstól. Nem biztos, hogy a Fico-kormány kihúzza a négy évet, de épp a Dzurinda-kabinet hozta azt a példát, hogy lehet kisebbségben kormányozni. Sem Slota, sem Fico, sem Meciar nem érdekelt abban, hogy előrehozott választások legyenek. Ezek a koalíciók inkább elosztási, nem pedig külpolitikai vagy ideológiai kérdéseken buknak el. Ha a pártvezérek kiugranak is, a tagokból a korrupció segítségével sikerül annyit megtartani, hogy megmaradjon a többség.

Az Unió félrenéz

K.Z.: Az Unió egyszer már megégette magát Ausztria (Jörg Haider) esetében. Ezért Brüsszel nem avatkozik be, csak akkor, ha a populista pártok valakiket diszkriminálnak. Idáig azonban soha nem fajul a dolog, mert ők is jól tudják, hogy ez egy vörös vonal, amit nem szabad átlépni. Ha megteszik, az EU jogilag beavatkozhat.

A magyarverések ügyében sem lép a közösség, csak abban az esetben, ha országon belül kimerítették az összes jogorvoslati lehetőséget. Ameddig ez nem történik meg, az EU-nak nincs jogi eszköze. És van még egy szempontjuk. Ezek az erők demokratikus választásokon jutnak hatalomra, így a következő választáson megvan a lehetőség arra, hogy leváltsák a kormányt, s eddig ez mindig be is következett. Ezeknek a kormányoknak, mivel nem rendelkeznek komoly szakembergárdával, nincs markáns kül- és gazdaságpolitikájuk. Éppen ezért az Unió számára fontos területeken - ilyen például az integráció, az Unió külpolitikája, a gazdasági diplomácia - a közösség álláspontját osztják. Ennek fejében az EU szemet huny bizonyos belpolitikai feszültségek felett, és nem avatkozik be.

Torgyán József - a nagy magyar populista

K.Z.: Nálunk Torgyán József kisgazdapártja volt a populista mintapárt. A „Mondjon le! Mondjon le!” szlogennel fémjelezhető politikusellenességgel operált. A politikai túlélést a városi elégedetlenek megszólítása és a reprivatizáció meghirdetése biztosította számára, amellyel elsősorban a vidéki gazdaréteget, valamint a középréteget állította maga mellé. Az FKGP volt a valódi protest-párt. 1998 volt nálunk a populizmus csúcspontja, amikor Torgyán lett a „királycsináló”, és a MIÉP is bejutott a parlamentbe. Azóta a populizmus Magyarországon nem tud érvényesülni.

Nemrégiben Magyar Megújulás Mozgalom néven politikai pártot alapított Torgyán József. Az FKGP volt elnöke úgy véli, a szervezetnek hatalmas tömegbázisa lesz. A politikus szerint a mozgalom célja, hogy gyökeres változtatásokat érjenek el, ami csak az egész hatalmi elit leváltásával valósítható meg. Torgyán József szerint mindkét politikai oldal gátlástalan hazudozással érte el jelenlegi pozícióját.

Nem lesz Szlovákia-szindróma - itthon nincs esélye most egy populista pártnak

K.Z.: Nem látom most esélyét egy populista párt fellépésének, mert a hagyományos pártok behozhatatlan előnnyel rendelkeznek. Ezt „kartelpártosodásnak” nevezzük. A média-hozzáférés tekintetében a parlamenti pártoknak hatalmas előnye van, a médiát felügyelő testületekbe ők delegálnak tagokat, illetve azok a testületek, amelyek egy új párt működését segíthetik, szintén a parlamenti pártok jóindulatától függnek. Ahhoz, hogy egy új párt sikeresen kampányolhasson, legalább 3-5 milliárd forintra lenne szükség. Ha valaki nem tesz be ennyit, nincs esély arra, hogy egy új párttal a piacra lépjen. Ameddig az egész politikai elit nem szerepel le, vagy egy hazai vagy külföldi érdekcsoport le nem teszi ezt a pénzt, illetve nincs elég médiafelület, addig nincs protest-párt. Ezért egy új erő színre lépésének én most nem látom reális esélyét. Nálunk a protest-jegyeket a hagyományos pártok – például Torgyán pártja – beolvasztották a kommunikációjukba. Szélsőséges pártnak Magyarországon nincs esélye. Az emberek ugyan hőzöngenek, de erőszakra nem hajlamosak. Jobban féltik az egzisztenciájukat, mint hogy kimenjenek az utcára és hőst játszanak.

Szerző: Apáti-Tóth Kata
Publikálás dátuma: 2006.09.22 09:19