Augusztusban egy új sorozatot mutatott be a Magyar Televízió. A Trianon-szindróma című, ötrészes dokumentumfilm-sorozat Koltay Gábor Trianon-filmje után egy egészen más történetet tár az érdeklődők elé. - A film egyik alkotójával, Ablonczy Balázs történésszel Zahorán Csaba beszélgetett.

Noha a Trianon-szindróma alkotói nem akartak vitába szállni Koltay Gáborral és társszerzőivel, elkerülhetetlen a két film összehasonlítása. Szinte iskolapéldája annak, hogy mennyire különbözőképpen lehet beszélni ugyanarról a történelmi eseményről, milyen sok eltérő értelmezése lehet egy jelenségnek - akár még egyazon nemzeti diskurzuson belül is.

A Trianon-szindrómában érezhetően máshol vannak a hangsúlyok, mint a Koltay-filmben. Nyomatékosabban kerül elő a századelő Magyarországának egyik legégetőbb problémája, a nemzetiségi kérdés, de az alkotók árnyaltabban közelítik meg az összeomlás körülményeit is - a gyakran esetlegesen egymást követő események láncolatát, a Károlyi-kormány helyzetét, valamint az antant és a szomszédos népek törekvéseit. Mindeközben nem bűnbakot és magyarellenes összeesküvést, hanem az okokat keresik, nem ellenségképet mutatnak fel, hanem az összefüggések tisztázására törekszenek. A Trianon-szindróma tehát akaratlanul is reagál Koltay filmjére, kiegészíti, hogy ne mondjuk, „helyére teszi” azt. Koltay alkotásának igazi önreflexióra képtelen, egyfajta történelmi dacban megrekedt szemléletével szemben üdítően hat Ablonczy Balázs és a többi megszólaló magyar történész tárgyilagossága. Visszafogottságuk azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy elbagatellizálnák a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményét és annak körülményeit. Épp ellenkezőleg, azt szemlélteti, hogyan lehet egyrészt higgadtan, másrészt pedig kritikusan és önkritikusan megközelíteni egy rendkívül fájdalmas - egyúttal pedig legalább ennyire komplex - témát, mint Trianon. Az alkotók mindeközben végig a megfelelő helyen kezelik a témát, azaz mint történelmi kérdést (igaz, olyat, amelynek máig ható következményei vannak) vizsgálják Trianont. A sorozatban nem politikusokat vagy más közéleti személyiségeket, hanem kizárólag szakértőket, a témával behatóan foglalkozó - így azt annak mélységében és összetettségében átlátni képes - személyeket vonultatnak fel.

Közhelynek számít ugyanakkor az is, hogy a „Trianon-szindróma” nem csupán magyar „ügy”, hanem egyben szomszédaink és egész Európa közös ügye is, így bemutatása során kihagyhatatlan a többi „érdekelt fél” véleménye. A már említett elfogulatlanság mellett ezért Szakály István és Ablonczy Balázs másik legfontosabb érdemének épp a külföldi szakértők bevonását tekinthetjük. Noha a számos vélemény elkerülhetetlenül kissé töredezetté teszi a filmsorozatot, mégis csak így - mások szemével is látva - lehet teljes a kép.

A Trianon-szindróma című sorozat a trianoni békeszerződéssel foglalkozik, valamint annak közvetlen előzményeivel. Azaz bemutatja a békekötéshez vezető utat: a Monarchia és azon belül a Magyar Királyság belső helyzetét, az első világháborút, majd a Monarchia felbomlását, de a béke aláírásával - egy rövidke értékelő résztől eltekintve - véget is ér. Miért választottátok mégis ezt a címet? És miért nem foglalkoztatok a következményekkel is?

A címet nem én választottam, hanem Szakály István szerkesztő-rendező. A „jelenséget”, a „traumát” és a többi címet már mások használták, maradt a szindróma. Hozzá kell tennem, hogy eredetileg több és hosszabb részt terveztünk, ahol bőven szó lett volna a két világháború közötti Magyarországról, az irredenta kultuszról, a revízióról és egyebekről; a valódi szindrómáról. Az ORTT-pályázaton azonban öt részre elegendő pénzt nyert a film, így kellett belevágnunk. Viszont annyi anyagot vettünk föl, amennyiből bőven kijönne egy akár tízrészes sorozat is.

A sorozat viszonylag részletesen ismerteti a történelmi Magyarország egyik legnagyobb problémáját, a nemzetiségi kérdést. Kulcsfontosságúnak tartom Szarka László megfogalmazását azzal kapcsolatban, hogy Tisza István 1914-re ismerte fel: az „egynyelvű magyar parlament végtelenül távol van a realitástól.” Ez - azaz a dualizmus kori magyar elitek tévedése - mennyire van benne a mai magyar köztudatban? Vagyis mennyire vannak tisztában a mai magyarok - Magyarországon és a határokon túl - a történelmi Magyarországot feszítő nemzetiségi kérdéssel? Jelképes szinten ezt úgy is megfogalmazhatnám, hogy gyakran látni impozáns „Nagy-Magyarország” térképeket, ám a tényleges etnikai viszonyokat tükröző térképeket már nem annyira.

Hogy mi van benne a köztudatban, arról már alig merek nyilatkozni. Döbbenetes múltmagyarázatokkal és álláspontokkal szembesül az ember - politikai oldaltól függetlenül. Éppen ezért - néhány rossz élmény hatására - az év elején döntöttem úgy, hogy többet nem tartok ismeretterjesztő előadást Trianonról. Hat-hét évig mindenhova elmentem, ahova felkértek: TIT-be, művelődési házakba, kollégiumokba, polgári körbe, egyházi közösségekbe, Soprontól Dombóváron át Kisújszállásig, sokszor a magam költségén. S aztán idővel azzal szembesültem, hogy sokszor nem arra kíváncsiak, amit mondani tudnék, hanem amit hallani szeretnének, egyfajta terápiás foglalkozást. Hogy valaki kibeszélje még egyszer, velük együtt, a rosszat. S ha akár csak más fogalmi körrel szembesülnek, azzal sokan nem tudnak mit kezdeni, frusztráltak lesznek és agresszívek. Én ezt a reakciót megértem, legitimnek tartom, talán a gyökereit is látom, de erre az indulatra személy szerint nincs szükségem. Ugyanakkor sokat tanultam ezekből az utakból. Mindezt nem panaszképp mondom, csak némi szomorúsággal.

Trianonról szólva bármilyen népművelésnek, felvilágosításnak, ismeretterjesztésnek csak irtózatosan hosszú távon van hatása. De tény: még azoknak is, akiket érdekel a téma, néha meglepően hiányos ismereteik vannak. A 19. századi Magyarország nemzetiségi lakosságának arányai, problémái nincsenek benne a köztudatban, persze, de hát mitől lennének? Mindig fel vagyunk háborodva, hogy milyen sületlenségeket írnak rólunk a nyugati meg a környező országbeli tankönyvekben, de hát mit tudunk mi a szomszéd országok történelméről, kultúrájáról? Csak egy példa: lehet-e szlovákul vagy románul tanulni rendes (nem nemzetiségi) középfokú képzésben Magyarországon? Pedig lehet, hogy nem lenne baj, ha lehetne.

Én nem veszem tragikusan azt, ha valaki Nagy-Magyarország-térképet tart az irodájában, vagy Nagy-Magyarországos matrica van az autóján. Miért kéne megszabni, hogy ki hogyan emlékezik? Hogy mi áll közel a szívéhez? Mégiscsak volt egy ország ezer éven keresztül, amelynek voltak régi vármegyéi, s nem árt senkinek, ha legalább a nevük fennmarad. Egy autómatrica nem egyenlő valakinek a szájon verésével. És még csak nem is vezet egyenes út az egyikből (matrica, térkép) a másikba (szájon verés, huhogás, firkálás, szobordöntés). Aki ilyet tesz az autójára, az többletkockázatot vállal a határon túl. Ennyi. Az enyémen nincs ilyen, de egy Sáros vármegye-térkép van a nappalinkban, mert ez nekem fontos. Mindazonáltal vannak kétségeim afelől, hogy másképp látnánk-e ezt a kérdést, ha több nemzetiségi térkép lenne forgalomban - a ma használt iskolai atlaszokban egyébként tudtommal van ilyen.

A filmben megszólaló kanadai történésznő, Margaret MacMillan szerint a régióban élő népek kevertsége miatt nem lehetett pontos etnikai határokat húzni az újonnan létrejövő országok között. Ez a kevert helyzet egy évszázados folyamat eredménye volt, és ezért nem tehetők felelőssé a békecsinálók. Valóban nem terheli őket felelősség a nem éppen stabilnak bizonyult párizsi békeműért?

Margaret MacMillan művelt és sokoldalú történész, szellemes nő, aki nagyon vaskos és élvezetes könyvet írt a Párizs környéki békeszerződésekről (magyar címe: Béketeremtők), de ezzel a kijelentésével nem értek egyet. Jelzem, a könyvének számomra nem is ez volt az üzenete. De a filmnek épp az volt a célja, hogy sokszínű képet adjon, ne csak a saját elképzeléseinkkel szembesüljünk állandóan, mert attól nem megy előbbre a világ. Ha hosszabb távon nézzük a térség történelmét, kétségtelenül van egy kétszáz éves trend, amely afelé mutat, hogy aprózódik az állami szuverenitás: négy nagy birodalom helyén mára másfél tucat állam alakult, és a folyamat még nem zárult le, gondoljunk Montenegróra (amelynek volt már önálló államisága, tudom, de az elmúlt kilenc évtizedet mégiscsak egy nagyobb állam részeként töltötte) vagy Koszovó lebegő, de kvázi-független státusára.

Ugyanakkor nem hinném, hogy a szlovák, horvát, román vagy szerb értelmiségi csoportok követelései bármilyen eredményre vezettek volna 1918-19-ben, ha nem áll mögöttük az antant támogatása. Durvábban fogalmazva, az „évszázados folyamatokat” a hajukra kenhették volna az érintettek, ha 1918 első felében különböző geostratégiai játszmák részeként, és egyes osztrák-magyar döntések nyomán (Sixtus-botrány, breszt-litovszki béke, spai egyezmény) Londonban és Párizsban nem jutnak arra a meggyőződésre, hogy a Monarchiát nem kell életben tartani. Lehet, hogy a Monarchia és a történelmi Magyarország abban a formájában nem maradhatott fenn, és a területen lakó nemzetiségek már nem akartak együtt élni (quod erat demonstrandum, egyébként), de hogy a Csallóköz, Nagyvárad vagy Beregszász miért került az utódállamokhoz, hogy a béke miért ebben a formájában valósult meg, annak semmi köze nincs az „évszázados folyamatokhoz”: vasútvonalakhoz meg stratégiai érdekekhez annál inkább. És ezeket a nemzetiségi viszonyokat a győztesek ismerték, szakértőik pontosan tisztában voltak a helyzettel, ezt a békekonferencia vitái egyértelműen mutatják. Egyszerűen más szempontok voltak fontosabbak - ettől persze a mi szívünk nem lesz könnyebb. Aki dönt, az felelős. A rossz és a jó döntésekért egyaránt. Ilyenformán a béketeremtők is azok. Nemcsak a sokat átkozott franciák, hanem a britek, az olaszok, és bizonyos mértékig az Egyesült Államok is, a szövetséges és társult hatalmak.

Érintettük a dualizmus kori magyar politikai elit felelősségét. Ám vannak, akik a történelmi Magyarország felbomlásáért szinte kizárólag az „őszirózsás” fordulattal hatalomra került, Károlyi Mihály körül csoportosuló politikusokat hibáztatják. Szerintük 1918-19 fordulóján határozott lépésekkel - főképp pedig fegyveres ellenállással - elkerülhető lett volna a történelmi Magyarország felbomlása. E szemlélet alapján a polgári forradalom vezetői teljességgel alkalmatlanok voltak a kormányzásra, és romlásba taszították az országot.

Véleményem szerint Károlyi Mihály olyan politikus volt, akiben legalább 1918 legvégéig mindenki megbízott Magyarországon, a jobboldaliak is. Ő ezzel a bizalommal nem tudott élni. Lehet, hogy nem volt olyan a nemzetközi helyzet, de erős a gyanúm, hogy Károlyit a képességei nem tették alkalmassá arra a szerepre, amit a történelem neki szánt. Békeidőben még jó miniszterelnök is lehetett volna, bár eziránt is vannak kétségeim. Persze, bűnbakot csináltak belőle, de a két világháború között ő is sokat tett azért, hogy a patás ördögöt lássák benne. Ezzel együtt sem vagyok híve a szoborleöntésnek, elhurcolásnak. A Parlament melletti szobor jó, egy nemessé vénült öregembert ábrázol, aki nem tudja, hogy még nem ért az út végére. De én Tisza Istvánt választom.

A sorozatban több külföldi szakértő - kanadai, német, osztrák, cseh, illetve román kutató - is megjelent, sőt, nemcsak hogy egy külföldi történész szólalt meg elsőként, hanem meglehetősen nagy arányban nyilatkoztak a külföldiek. Milyen szándékkal választottátok ezt a módszert?

Azzal a szándékkal, hogy a hazai nagy nevek: Ormos Mária, Romsics Ignác, Szarka László mellett megszólaljanak a szakértő külföldiek is, az ő nézeteikkel, esetleges elfogultságaikkal. Ha magunknak mondjuk folyton ugyanazt, attól még nem fogjuk tudni, mit gondolnak erről külföldön.

Kik ezek a szakértők? Mi alapján esett éppen rájuk a választás? Több nyugati, de csak egy-egy cseh és román történész szólalt meg, miért nem volt szlovák és délszláv szakértő is?

A szereplők körét személyes ismeretségek adták. Magyar történészek ajánlották az ismerőseiket, barátaikat, kollégáikat. A francia történészeket személyesen ismertem: Paul Gradvohl a nancy-i egyetemen tanít, minden magyar kötődés nélkül parádésan megtanult magyarul, és doktoriját a Szövetséges Katonai Ellenőrző Bizottság magyarországi ténykedéséről írta. Catherine Horel a francia nemzeti kutatóközpont (CNRS) kutatója, oktat a Sorbonne-Paris I-en, ahol nekem is tanárom volt. Traian Sandu a két világháború közötti francia–román kapcsolatokból doktorált, jelenleg a Sorbonne Nouvelle-Paris III oktatója. A villanásnyira feltűnő Francois Boulet második doktorátusát szerzi, most épp a Saint-Germain-i békéről, egyébként tanár. Margaret MacMillan a University of Toronto professzora, az ottani Trinity College elöljárója, 2007-től pedig Oxfordban lesz a St. Antony igazgatója. Magyar kiadója, valamint a CEU és a kanadai nagykövetség együttes szívességéből áldozott ránk másfél órát, amikor Budapesten járt. Eva Irmanová cseh történész, a Cseh Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, Horst Haselsteiner a bécsi egyetem professzora. Peter Haslinger több német egyetem óraadója, a müncheni Collegium Carolinum munkatársa. John C. Swanson könyve a Monarchia felbomlásáról most jelent meg az Egyesült Államokban. (Biztos van, akit kihagytam.)

Szlovák vagy délszláv szakértő valóban hiányzik: ennek két oka van. Egyrészt hosszan üldöztünk neves szlovák és szerb történészeket, akiket vagy nem értünk el, vagy nem vállalták, vagy nem értek rá. Másrészt ez a „vadászat” a film készítésének már abban a fázisában zajlott, amikor rájöttünk, hogy az anyag mennyisége egyszerűen szétfeszíti egy ötször húszperces film kereteit. Talán így is túl sok arc tűnik fel a képeken, mire a néző megszokná az egyiket, jön a másik. Két újabb ember feltüntetése, egy-egy mondatra, csak azért, hogy ki lehessen pipálni két újabb országot: ennek nem volt értelme.

A filmben is esik szó arról, hogy Trianonra természetesen mindegyik országban másképp tekintenek - hiszen mást jelentett a magyarok és megint mást a románok, szlovákok, délszlávok stb. számára. A filmben megszólaló - mind a magyar, mind pedig a külföldi - szakértők véleményét azonban mintha nem is nagyon kellett volna összehangolni.

Arra gondolsz, hogy összevissza beszélnek? Vagy arra, hogy feltűnően ugyanazt mondják?

Arra gondolok, hogy feltűnően hasonló szellemben nyilatkoztak, azaz nem a hagyományos magyar–nem magyar álláspont vitázott (a magyar „igazság” a nem-magyar „igazsággal”), hanem - bármennyire tagadja is mindenki az objektivitás lehetőségét a történetírásban - a vélemények egy felsőbb („tudományos”) szinten jelentek meg, ahol közelítettek egymáshoz.

Ha így volt, az külön öröm. Sokat kellett vágni, de ez a megjegyzés azt erősíti bennem, hogy talán, túl minden árkon, bokron, véleménykülönbségen létezik olyan, hogy igazság, s azt sokféle tudományos alapállású ember el tudja fogadni.

Szóval elképzelhető-e, hogy az eltérő vélemények közelítsenek egymáshoz? Vagy ez inkább kivételnek számít, és továbbra is inkább az lesz a helyzet, hogy míg egyesek szót értenek, a többség elbeszél egymás mellett?

A kérdésnek magyar–nem magyar viszonylatban két aspektusa van. Van a magyar-szomszéd országbeli: ennek nagy a tétje. Én érzékelek bizonyos - iszonyatosan lassú és részint generációs alapú - tisztázó szándékot minden oldalról. Ma fiatal román vagy szlovák történészekkel lehet erről beszélni, nem feltétlenül csinálnak vallási kérdést a dologból, és nem valamiféle kényszeredett „keep smiling” hangulat uralkodik, ha találkozunk. Persze sokszor van ilyen is. A tragédia az, hogy nem a saját nyelvünkön beszélünk, mert nem tudunk egymásén, hanem leginkább angolul. Mármost, hogy ebből mi lesz a jövőben és főleg: ez mikorra fog elszivárogni a műveltebb, véleményformáló középosztályok tudatáig - itthon és odaát -, annak csak a Jóisten a megmondhatója.

A nyugat-európaiakat általában ez a dolog nem érdekli, a szakmai körök meg általában rég nem olyan magyarfalók (persze kivételek bőven vannak), ahogyan azt mi elképzeljük.

Ugyanakkor köztudott, hogy Romániában és Szlovákiában (de Magyarországon is) mindmáig létezik - és eltérő mértékben, de továbbra is szilárdan tartja magát - egy hagyományosabb, hangsúlyosabban „nemzeti” narratíva, amely elsősorban a saját nemzeti érdekeket artikulálja. Ezekkel vitába kíván szállni a film?

Nem hiszem, hogy külföldön nagy viharokat kavarna. Amennyire tudom, nem volt visszhangja. Itthon pedig hangsúlyozottan nem akartunk vitázni senkivel. Elmondta a véleményét a korszak öt magyar specialistája, az említettek mellett még Zeidler Miklós és Hornyák Árpád, és a külföldiek közül olyanok, akik számítanak hazájuk tudományos életében és a térség szakértői. Tehát mély ismereteik vannak. Lehet választani. „Előtökbe adom”, ahogy a Károli-fordítás fogalmaz a Jeremiás könyvében élet és halál útjáról. Vagy, ha jobban tetszik: ez is csak egy áru a nézetek szabad piacán.

Vannak-e tervek a sorozat külföldi bemutatására, népszerűsítésére, akár a határon túli magyarok között, akár szomszédainknál?

Jó lenne, de konkrét tervekről nem tudok.

Ami az eltérő véleményeket illeti - hogy ne legyen annyira egyszerű a helyzet -, nem csak magyar-nem magyar viszonylatban beszélhetünk több nézőpontról, hanem a magyar közbeszéden belül is. Magyarországon ma két, elég markánsan megkülönböztethető Trianon-kép létezik, mondhatni áll szemben egymással (ami bizonyos mértékben a határokon túl is megfigyelhető). A „jobboldal” saját terepének tekinti a témát, és gyakran foglalkozik vele, míg a „baloldal” – néhány kísérlettől eltekintve - mintha kerülné a kérdést, vagy egyfajta félelemből, vagy pedig közönyből. Szerinted meg lehet-e szólítani azokat, akik a Trianon körüli „magyarkodás” miatt tartották magukat távol ettől a fontos témától.

Nem tudom, ki nem mondhatta el eddig a véleményét, aki akarta. És őszintén megvallva, ezzel a „magyarkodástól” való ódzkodással meg nem tudok mit kezdeni, ilyenformán a „megszólítással” is bajban vagyok. Trianon magyarokkal - is - történt, hát óhatatlanul a magyarokról kell beszélni. Nem kell hozzá nemezsapkát venni: akiben benne rekedt valami, mondja el, de ehhez nem hiszem, hogy feltételeket szabhatna („majd ha nem lesz magyarkodás”). Ha véleményszabadság van, mindenki azt ír és mond, amit jónak lát, és ami nem sért másokat méltóságukban.

Baloldaliként elkönyvelt tudósok, történészek azért elég sok mindent letettek az asztalra Trianonról. Viszont kétségtelen, hogy a baloldali közbeszédnek nem része a Trianon-diskurzus. A jobboldali vélekedésekkel szemben azonban úgy gondolom, hogy ez nem valamiféle titkolt bűntudat miatt alakult így: a baloldali véleményformálók jó részét a kérdés azért nem érdekli, mert pragmatizmusuk, jövőre orientált modernizációs diskurzusuk nem is igényli ezt a megközelítést, és ennek használatát közönségük sem várja el tőlük. De ez nem jelenti azt, hogy értelmes baloldali publicisztikát, esszét ne lehetne írni Trianonról: sőt, nagyon is kéne.

Ami a „baloldal” Trianon-képét illeti, itt azokra gondolok, akik nem hallottak otthon Trianonról, és akik számára ez tabu volt (az 1945 után felnőtt, és nem a „régi szellemben” felnevelt nemzedékekről van szó). Közülük sokan ösztönösen is megborzonganak a magyarkérdéstől, Trianontól, stb., mert egyszerűen nem értik, mi ez az egész. És jobb esetben közömbösen, rosszabb esetben pedig ingerülten viszonyulnak az ezzel kapcsolatos jelenségekhez, mivel szerencsétlen módon összemosódik bennük az árpádsávos lobogók lengetése a határozott (és a határon túli magyarokért kiálló) magyar külpolitikával. De talán ha értelmesen megszólítják őket, akkor ők is nyithatnának, és el tudnák választani a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat a státustörvénytől. Itt látom (egyrészt) a történész „felelősségét”, amolyan népnevelésben. Vagy naiv vagyok?

Nézd, hosszan tudok arról beszélni, hogy a HVIM-mel mi a bajom. De akit foglalkoztat(na) ez a kérdés, és csak miattuk nem teszi, azt menthetetlennek tartom. Hol volt az elmúlt 15 évben? Nem olvasott újságot? Nem nézett tévét? Én a műveletlen, ámde véleményt rendkívül magabiztosan nyilvánító emberektől borzongok ösztönösen. A szándékos meg nem értéssel szemben tanácstalan vagyok (mert az említett körülmények miatt ez az); ez olyan, mint a matematika: van, akinek erre nincs készsége, nem érdekli, ezt elfogadom. De én sem nyilvánítok véleményt az integrálszámításról. Nem húzogatom a számat: fontos dolog, de részben nem értem, részben már elfelejtettem. A Trianontól borzongók egy része büszke a tudatlanságára, erről számomra egyes chat-szobák, vitafórumok színvonala mindennél ékesebb bizonyíték. És a publicistákról még nem is beszéltem.

A múltkor egy betelefonálós műsorban voltam vendég. Tovább maradtam, mert egyszerűen lenyűgözött a légkör. Egy - egyébként nyilván meleg szívű és jóravaló - édesanya telefonált be, és elmondta, hogy a fia nagy-magyarországos oplogót tárol a mobilján és a szimatszatyrán is nagy-magyarországos kitűző van, és ő ezt tragikusnak tartja. Levegőt kapkodva mondta el, hogy ő ilyen jelképeket nem tűr meg, mert ez már a múlt. „És elmagyarázta neki, hogy mit jelképez? Megbeszélték?” - kérdezte a műsorvezető. „Persze, leültünk. Elmondtam neki, hogy amíg reggelente ebből a házból indul el, ilyen jelképeket nem hordhat” - válaszolta az anyuka. Ami amellett, hogy pedagógiailag is parádés érvelés, nagyon jól mutatja, hogy az anyukának lövése nem volt arról, mi van a fia mobiltelefonján, de magában már eldöntötte, hogy ez milyen jelkép.

A magyarokat gyakran érik bírálatok a nacionalizmus, a „Trianon-szindróma” miatt. De vajon igaz-e ez napjainkban is? Mennyire érezhető ma a magyar köztudatban Trianon hatása?

A sztereotípiák szintjén döbbenetesen jelen van. „Nem veszünk francia autót, mert ők csinálták Trianont”, például. De nem tudok olyan Pesten huzamosabb ideig élő franciáról, aki ne kapta volna már meg az elengedhetetlen trianonozást. Pedig hát olyan végtelenül keveset tudunk Trianonról. Előadásaimon direkt szavaztatom a hallgatóimat: tízből nyolc szentül meg van győződve arról, hogy a szerződést a Kis-Trianonban írták alá. És a köznapokban megy a románozás (erdélyi magyarokra is, mi sem természetesebb), néha felbukkan Trianon, mint végső érv, de ezek csak reflexek. A magyar közvéleményt (nem az értelmiséget) általánosságban tapasztalatom szerint már nem érdekli Trianon - ezért járnak tévúton a szomszéd országokban. Nehezen hihető, de a magyarok többsége sört, működő sífelvonót és udvarias kiszolgálást keres a határon túl, nem alispáni stallumokat. Ha pötyögnek magyarul néhány szót odaát, még jobb. A vélelmezett magyar irredentizmusnak azzal lehet legjobban alávágni, ha gyorsan hozzák a levest, vagy tagoltan és kedvesen az arcunkba mondják: „Festéktüsszentő Hapci Benő” - ez egy életből vett példa.

Rövid exkurzus: ugyanakkor a magyar historiográfiában és köztudatban Trianon egészen elfedi azt, ami előtte volt: az első világháborút. Miközben Nyugat-Európában a nyolcvanas évektől reneszánsza van az 1914 és 1918 közötti korszak kutatásának, a legszerteágazóbb irányokban, és ezek biztos közönségsikerre számíthatnak, itthon alig jelent meg valami. Pedig nem szabadna elfelejteni, hogy a 20. századi totalitarizmusok közvetlen előzménye, amelynek révén végbement a nyugati társadalmak - George L. Mosse kifejezésével - „brutalizációja”, mégiscsak a Nagy Háború volt. Enélkül aligha lehet megérteni 1918–19 katonaforradalmait, a Lenin-fiúkat, a ’18 őszén lángoló jegyzőlakokat és a különítményeket.

Visszatérve a magyar-szomszéd kommunikációhoz, a térségünkben - napjainkban is - tapasztalható feszültségek és ellentétek jó részben a sztereotípiákat és előítéleteket tápláló egyoldalú, időnként kifejezetten nacionalista szellemiségű közbeszédben, a nemzetközpontú, befelé forduló oktatásban gyökereznek. Szerinted mi a történészek felelőssége ebben a kérdésben?

Például az, hogy nem beszélünk és írunk marhaságokat, hogy zsenge ifjúkorunkban hozunk egy döntést arról, mit tartunk előbbre: azt, hogy sokak által szeretve legyünk, mert kimondjuk sokak fájdalmait, vagy pedig néha beülünk a levéltárba, és nézeteinket szembesítjük a forrásokkal. Az előbbi írói feladat. A kettőt lehet persze együtt csinálni, de tapasztalatom szerint a 20. századi történelemmel ez sokáig nem megy. Mert óhatatlanul rákényszerülünk az „egyrészt-másrészt” köntörfalazásra, amit a közönség nem szeret. Ez arisztokratizmus, tudom, de talán ellensúlyozza az a józan belátás, hogy ellentétben a kolloidkémiával és - sajnos - az irodalomtörténet újabb irányzataival, a történelem iránt még mindig élénk az érdeklődés. Rengeteg olvasója van a népszerű történelmi lapoknak, a történelmi dokumentumfilmek vitákat gerjesztenek, beszélnek róluk, egy-egy történelmi mű meglepő példányszámokat produkál a könyvpiacon, és ez nagyon jól van így.

A történész feladata - felelőssége? Ezzel óvatosabb lennék: nem tettünk esküt, nincs kamaránk és senki nem fogja megverni a szomszédját azért, mert valamelyik vegyesházi királynak előkerült egy újabb felesége - szóval a dolga az, hogy az izzadságos levéltári és könyvtári kutatás végére megszerzett tudását élvezhető formában tárja az érdeklődő közönség elé. Olvashatóan írjon. Bonyolult igazságokat érthetően vessen papírra. Ne féljen az új megközelítésektől; mert mindennek van történelme, a csocsónak, a névnapozásnak és a trappista sajtnak is. Próbáljon meg legalább olvasni egy Kárpát-medencei nyelven. Ilyesmik.

Téma tehát van rengeteg - amint már említetted, kétszer ilyen hosszú sorozat is kijött volna az anyagból. Most már csak abban kell bízni (illetve tenni érte), hogy idővel forrás is akadjon a további részek elkészítéséhez. Sok sikert kívánok hozzá, és köszönöm szépen a beszélgetést.

Szerző: Zahorán Csaba
Publikálás dátuma: 2006.10.06 15:03