„Ebben a pillanatban a további kaotizálódás megállítására a nagy pártok alapvető, nemcsak erkölcsi, de politikai és szervezeti reformja lenne a legalkalmasabb eszköz.” - Kiss Endrével, a Stratégiakutató Kht. tudományos igazgatójával Sándor Zsuzsa beszélgetett.

Interjút adott lapunknak még az országgyűlési választások előtt: megjósolta a koalíció győzelmét. Gondolta volna, hogy a magyar demokrácia közben válságba kerülhet?

Nem. Májusban akár arra is gondolhattunk, hogy egy több cikluson átívelő szocialista politikai hegemónia korszaka is elkezdődhet, hiszen abban a helyzetben az igazi kihívást jelentő megszorítások sikeres végrehajtása akár még tovább is stabilizálhatta volna a kibontakozó hegemóniát. Világos volt, hogy Orbán Viktorral a jobboldal nem képes nyerni.

Csakhogy ön azt is mondta: Orbánéknak kifejezetten a harc az anyanyelvük.

Így igaz. Ezzel egy a politikába a rendszerváltással bekerült, a késő kádári kizárólagos hatalmi gondolkodásra szocializált és sokak által több irányba kisajátítani akart nemzedék lényegi alapvonását igyekeztem kifejezni. Orbán egyébként ma is harcol. Fenntartom azonban azt a véleményemet is, hogy a jobboldal a mai helyzet kaotikus vonásainak erősödése ellenére sem fog tudni az ő vezetésével visszakerülni a hatalomba. A politikai megmozdulások láttán sokaknak rögtön a vezérek jutnak az eszükbe. A vezérek helyenként korlátlanná erősödő hatalma könnyen kelti azt a látszatot, mintha tetszésük szerint mozgathatnák a tömegeket. Több bölcsesség és több alázat és főképpen több tudás lenne már kívánatos a huszonegyedik század elején a tömegek viselkedésének értelmezésében. Annak, aki azt hiszi, hogy tetszés szerint lehet mozgatni a tömegek tánckarát a politika nagyszínpadán, csak azt tudom javasolni, hogy egyszer próbálkozzon meg vele a valóságban, és azután értékelje az eredményt. A jelenlegi válságnak Orbán nem oka, de – azt hiszem, ez az igazi hír – haszonélvezője, aki habozás nélkül és teljes erejével próbálja meg a válságot kihasználni egy politikai fordulat elérésére. De ettől még a válság nem tőle indult el.

Hogy érti ezt?

A válság kirobbanása egyrészt nagyon is érthető, másrészt éppen az érthetőség okai miatt nagyon is érthetetlen. Érthető azért, mert 2006-ban éppen az Eurozónába való belépés jelentette az igazság pillanatát mind Magyarország, mind Európa számára. Magyarország számára azért, mert az a jövő fejlődésének (egyik) igazi kiindulópontja, Európa számára pedig azért, mert ezzel integrálódik Magyarország igazán Európába (azt, hogy e házasságkötés szabályai a leghelyesebbek-e, most nem is érdemes vitatnunk). A belépés pillanatában lábra kapó válság egyértelmű bizonyítéka annak, hogy az elmúlt tizenhat évben sok mindennel foglalkoztunk, csak a legfontosabb teendőkkel nem. Ezért érthető és egyben érthetetlen a mai válság. Érthetetlen annak a jóakaratú szemlélőnek, aki távolról figyeli az eseményeket és azt gondolja, hogy a magyarok mindent megtettek a belépésért. Nagyon is érthető viszont azoknak, akik tudták, hogy állnak az előkészületek a házasságkötés aktusára.

A megszorításokra gondol?

A belépéshez szükséges előkészületek a megszorításokban testesülnek meg, de a megszorítások ilyen rituális és kizárólagos kultusza a pozitívabb, kreatív, innovatív politikai és gazdasági megoldások tátongó hiányát is mutatja.

Akkor mi vezetett a mostani válsághoz?

Részben maga a tizenhat év (ami ugyanis most kerül megméretésre), részben pedig a kormány kivételes ügyetlensége. Ez annál is meglepőbb és fájdalmasabb, mert 2004 óta pontosan azért övezte nagy bizalom a kormányt, mert a társadalom bízott abban, hogy a politika pontosan ezt a kivételesen nehéz feladatot képes lesz megoldani (azaz képes lesz jó házasságot kötni az eddigi teljesítmények rendkívül ingatag alapján is).

Mit ért ügyetlenségen?

Kezdetnek egy sor a magyar politikában látszólag még teljesen bocsánatosnak tűnő bűnt, így a győzelem utáni elvesztegetett időt, a rossz kommunikációt, a hamar népszerűtlenné váló minisztereket, a kidolgozott koncepciók érzékeny hiányát, némi hatalmi arroganciát, az egyéni hatalmi ambíciók további hajszolását, hiszen nem véletlen, hogy még az öszödi beszéd kiszivárogtatására is a pártelnökség megszerzésének összefüggésében került sor. S már lassan ez is a jelen válság egyik összetevőjévé növi ki magát. Ha ugyanis igaz az, hogy az Eurozónához való csatlakozás tizenhat év legfontosabb eseménye, amelyhez egy vérrel és könnyekkel járó megszorítás purgatóriumán át vezet az út, lássuk be, elég rossz fényt vet a miniszterelnökre, hogy ezekben a legválságosabb hetekben azzal van elfoglalva, hogy pártelnök legyen. Talán nem kellett volna Tony Blairt a harmadik utas magatartás összes finomságaiban ennyire követnie.

A választások előtti úgynevezett hazug ígéreteket nem sorolja ide?

Ebben a kérdésben különvéleményem van. Ha végiglapozzuk az akkori napilapok szalagcímeit, elsősorban az tűnik szembe, hogy Gyurcsány finomabb és eufemisztikusabb kifejezéseket használ a helyzet nehézségeinek jelölésére, mint például „kiigazítás”, ami sokszor nem is csomag, de ha csomag, akkor is csak egy csomag, és az is inkább a permanens és szükségszerű kiigazítás, nem pedig alarmírozó restrikciós támadás a társadalom ellen. Ez tény. Ennek ellenére nem lenne szabad elfelejtenünk ilyen gyorsan, hogy mi is volt annak a választásnak az igazi tétje és szövegösszefüggése. Ez Orbán Viktor visszatérésének megakadályozása volt, és nem a restrikció lélektani előkészítése. Ebben a helyzetben a társadalom „tudatosan” nem a helyzet jellemzésére figyelt, ezzel mintegy másodlagos fontosságúnak ítélve meg a helyzet megítélését. Ráadásul nemcsak Gyurcsány ígért, de az ellenzék is. Nem az első példája ez a kettéosztott társadalom valóságos politikai funkcionálásának, a valóság feltárása ugyanis rendre hátrább sorolódik, mint a politikai hatalom eldöntése. Azt állítom tehát, hogy Gyurcsány nem hazugsággal nyerte meg a választásokat. Ezért az ő nagy ügyetlensége és Orbán vehemens rámenősségének győzelme, hogy Orbán lett képes szabályozni a politikai nyelvet ebben a kérdésben. Nem szívesen emlékeztetek erre, de Gyurcsány akkor is megnyerte volna a választásokat, ha a Micimackó fejezeteit tanulja be vidéki körútjaira és a Kis herceg történeteivel váltogatja. Ez elég baj, de így van.

Akkor mi okozta a válságot?

Az öszödi beszéd kiszivárogtatása, ami nagy drámaírókat is megszégyenítő kivételes dramaturgiai helyzetet teremtett, amelyhez Gyurcsány a kezdettől fogva képtelen volt felnőni. Ugyanis a szalag pontosan azt tartalmazta, amivel az ellenzék akkor még elég bizonytalanul és igen kevés hitellel támadta. A kiszivárogtatással lehetetlen helyzetbe került. Saját hiteles szavaival igazolta az ellene irányuló vádat.

Akkor ez lenne a válság igazi oka?

Az előzményekkel és a legfontosabb következménnyel együtt igen. Az igazi társadalmi empátia hiánya volt az addigi legnagyobb hiányossága (kiegészítve egy sor felesleges sérülés okozásával – „Gyurcsány nemcsak becsap minket, de még a hazát is leszólja”). A beismert hazugság nyelve ezt már kerek szenvedéstörténeti rendszerbe helyezte. Gyurcsány végletesen elgyengült.

A gyors lemondás gátat vetett volna a válság eszkalációjának?

Ez bizonyosra vehető. A hazugságon kapott Gyurcsány újabb válaszút előtt állt, amit az előzőekhez hasonlóan ugyancsak nem tudott megoldani. A hatalomhoz való ragaszkodása immár erősen közelítette imázsát Orbánéhoz. Másrészt a lemondás lehetőségének kizárása demonstrálta, hogy személyiségének nincsenek mélyebb demokratikus reflexei, a demokratikus játékszabályok megsértése ezért önmagukban is sokat ártottak neki („a futballban sem lehet kézzel érinteni a labdát”). Harmadrészt éppen a lemondás kiiktatásával ő maga igazolja akarata ellenére, de annál csattanósabban Orbán legmélyebb, a kezdetekben mélyen kalandor szándékát („Orbán emeli a tétet”): a hazugság tényének kiterjesztését a választás előtti teljes magatartásra és a baloldal egészére. Negyedszer - s talán ez a legfontosabb, a legnehezebb és a napjainkban még legkevésbé feltárt komponens - a szeptember 17-i utáni napok új társadalmat hoztak létre. Megindult a magyar társadalom eddig ismert tömegszerű csoportjainak szervesedése, a politika színpadán megjelentek az utca szereplői, és belátható ideig ott is fognak maradni. Ez a négy tényező együtt már történelmi nagyságrendet tesz ki, amely az Eurozónához való csatlakozás mellé önálló és öntörvényű társadalmi helyzetet rajzol ki. A populizmus eddig ismert jelenségei mellé markáns új tömegjelenségek fejlődtek fel. A populizmus új jelenségéről van szó: a hatalom elleni posztmodern „népfölkelésről”. Spontán alakult ki, ám ahogy teltek a napok, egyre többen lettek, egyre szervezettebbé váltak.

Milyen következményei lesznek ennek?

Orbánnak most kell döntésre vinnie a dolgokat, különben nem biztos, hogy négy évig a helyén marad. Gyurcsány óriási politikai lehetőséget játszott a kezébe, miközben a Kossuth téri új tömeg benne is erős nyugtalanságot kelt, amiért most a demokrácia védelmét is hangoztatja. Láthatóan világosan felismerte a számára eleve elrendelt „kétfrontos” harc lényegét: átvenni az utca jelszavát a politika erkölcsi megújulásáról, és e jelszón vonulva be a Parlamentbe véget vetni a „hazugság” uralmának. Ebben a helyzetben az MSZP politikai tétlensége egyre érthetetlenebb.

Mi a pillanatnyi helyzet jellemzője?

A kaotizálódás. Pillanatnyilag hat nagy erő van az országban, amelyeknek egymáshoz való viszonya még egyáltalán nem tisztázott, hiszen már maga a tisztázás is alá van rendelve a kölcsönös címkézésnek. Van egyszer a két nagy parlamenti politikai tábor, van az Orbánt támogató és az Orbánt nem támogató utcai politika, van ezen kívül egy vélhető baloldali utcai politika mint lehetőség, s végül az egymással nem túlságosan meleg kapcsolatot ápoló közjogi méltóságok, a köztársasági elnök és a házelnök-asszony. A káosz még nem magas fokú, de a konstruktív rendteremtésnek minél hamarabb meg kellene indulnia. A kilencvenes évek elején több cikket írtunk Krasznai Zoltánnal az új magyar demokrácia lehetséges weimarizálódásáról. Akkor elég sokan mosolyogtak rajtunk. Ma a két nagy párt már egymást okolja az utcai politizálás puszta kialakulásáért is. Ha Orbán kisajátítja az utcát, és közben a parlament meghatározó alakja is marad, akkor végrehajtja azt, ami a többi populista vezérnek nem sikerült. Akkor mi, magyarok „újat” mutatunk Európának.

Milyen megoldások lennének lehetségesek?

Mindenekelőtt erőteljes és határozott lépésekkel meg kellene kezdeni a társadalmi béke megteremtését. De a mélyben további strukturálismegújulásra is szükség lenne. Elsősorban a pártok megújulására is gondolok. Ha diagnózisunk nem csal, 2006 nyara és ősze az elmúlt 16 év legfontosabb korszaka. Olyan időszak, amely sok év munkájának célja volt. Ehhez képest van egy szakmailag kevéssé értékelt konvergenciaprogramunk és egy olyan új politikai válság, amelyből csak annyi biztos, hogy a társadalom kaotizálódása, weimarizálódása felé halad előre, és nem látszik még az alagút vége. De mivel foglalkozott ezen a héten az MSZP? Miért kellett moratóriumot meghirdetnie a képviselők sajtóbeli megnyilatkozásaira? Ha valaki nem tudná, az MSZP-t ezen a héten az foglalkoztatta legjobban, miért van Molnár Gyulának háromnál több vezető pozíciója. Minden tiszteletem Molnár Gyuláé, de azt hiszem, az ő pozícióinak száma mégsem olyan fontos, mint a megszorító csomag vagy az országot szorongató politikai és erkölcsi válság. S miközben Orbán Viktor hadvezérként vívja kétfrontos harcát, alig esik szó a Fidesz nagy önkormányzati győzelmének okairól és szervezőiről, alig kerül be a sajtóba Tarlós vagy a sikerpolgármester Kósa Lajos. Ebben a pillanatban a további kaotizálódás megállítására a nagy pártok alapvető, nemcsak erkölcsi, de politikai és szervezeti reformja lenne a legalkalmasabb eszköz.

Az interjú eredetileg a 168 óra 2006. október 12-i számában jelent meg.

Kapcsolódó cikk:
Kiss Endre: Politikailag kiszámítható, történelmileg kiszámíthatatlan (Választások, 2006)

Szerző: Sándor Zsuzsa
Publikálás dátuma: 2006.10.21 07:53