Az utca és a kormány, a jobb és a bal terrorja közé szorulva két tűz között találta magát a civil társadalom. Közben úgy tesz, mintha nem tudná, miért és hogyan került ilyen lehetetlen helyzetbe. Pedig leginkább neki, azaz nekünk kéne tudnunk. A cikk egy meglehetősen bonyolult szituáció átfogó elemzésére és a kiút megfogalmazására vállalkozik. Tájkép csata közben.

Túlkapás vagy terror?

Egyre kevésbé vicces, ahogy a régi Kádár-kori viccek újra aktualizálódnak. Például az, hogy „szólásszabadság van, csak szólás utáni nincs”. Bár ma inkább úgy mondhatnánk, hogy gyülekezési szabadság van, csak gyülekezés utáni nincs. Ennek a fele se tréfa, úgyhogy jobb alaposan végiggondolni és levonni a szükséges konzekvenciákat.

Ha egy jogállamban előre bejelentett békés tüntetés résztvevőit azonosító jelvény nélküli rendőrruhás alakok minden látható ok nélkül, szakszerűtlen módon és szabálytalanul lerohanják, a tömeget fejmagaságban kilőtt könnygázgránátokkal és gumilövedékekkel oszlatják, akkor teljes joggal és minden rosszhiszeműség nélkül csak azt feltételezhetjük, hogy rendőrnek öltözött és félfasiszta milíciaként fellépő huligánok jól szervezett terrorakcióját látjuk. (Már amennyiben nem valamilyen diktatúráról forgatnak filmet a környéken.) Egyet semmiképpen sem feltételezhet jóhiszeműen a jogkövető magyar állampolgár: hogy a köztársaság rendőrségének akcióját látja. Ilyen esetben nemhogy nem kötelessége engedelmeskedni, de alkotmányos kötelessége az illetékes rendőri, illetve terrorelhárító szerveket haladéktalanul értesíteni. A milicisták valódi rendőri akciót imitáló hangos felszólításai sem változtatnak a lényegen, hiszen a békés tüntetőknek joguk van részt venni bejelentett demonstrációjukon, ahol minden jel szerint a rendőri beavatkozás volt illegális, azoknak nem volt ott keresnivalójuk.

Tudjuk, hogy a szervezett bűnözés gyakran hajt végre álrendőrökkel különböző akciókat. Ez ugyan minden korábbinál szervezettebbnek tűnhetett, de mégis csupán látszatra (ruházatuk és járműveik feliratozása, külső megjelenése tekintetében) lehettek rendőrök, akik megjelentek, a köztársaság rendőrségének azonosítására alkalmas lényeges ismérveknek nem felelt meg fellépésük. Lényeges külső azonosítók is hiányoztak. Mint ismeretes, az álrendőröket többnyire pont arról lehet felismerni, hogy nincs azonosító jelvényük, ezeknek meg az arcukat is símaszk takarta, mint igazi terroristákét.

Következésképpen az illegális akcióban bántalmazott személyeket nemhogy felelősségre vonni nem lehet, hogy nem tettek eleget a hangos felszólításnak, de jelentős kártérítés illeti meg őket, és helyettük a félfasiszta milíciaként fellépőket, illetve vezetőiket, főként pedig az akció értelmi szerzőjét kell a törvény teljes szigorával felelősségre vonni a történtekért.

Amennyiben például egy bíróság azt feltételezi, hogy ilyen egy rendőri akció a Magyar Köztársaságban, és a jogkövető állampolgárnak minden ilyen esetben engedelmeskednie kell, azzal a bíróság saját függetlensége és legitimitása felett mond ítéletet. Az már vérbíróság. Mivel jogállamban ilyen rendőri intézkedés nem lehetséges, ezért valami mást láttunk. Ebben az esetben nem rendőrségről, hanem milíciáról kell beszélnünk. A közvéleményt szándékosan manipuláló félelemkeltés latin neve pedig terror. A kérdéses akció tehát terrorakció volt. Nem csupán „túlkapás”.

Hogyan válhat egy demokrácia szinte észrevétlenül diktatúrává

Miért fontos mindezt következetesen végiggondolni és kitartani igazunk mellett? Mert ha egyszer tömegesen realitásnak tekintjük és ezzel elfogadjuk a ránk kényszerített rémálmot, akkor utána valóban abban kell élnünk, attól a pillanattól tényleg az lesz a realitás. A rémálom ilyen kollektív megvalósulása minden diktatúra alapja és lényegi kiindulópontja. Amikor egy társadalomban a demokratikus közrendhez ily módon végsőkig ragaszkodó embert (jelen esetben például e cikk szerzőjét) félbolondnak tartják és minden további nélkül elfogadják a fasizálódás realitását, az mentálisan már diktatúra.

Történelmi válsághelyzetekben a legdöntőbb tényező az, hogy mit tartunk realitásnak, és minek nem fogadjuk el a lehetőségét sem. Egy demokráciában jogunk van rémálomnak tartani és visszautasítani mindazt, amit egy diktatúra realitásként kényszerít ránk. Ez a döntő különbség, és ezért tűnik néha szinte észrevehetetlennek az átmenet a demokráciából a diktatúrába, mert oly törékeny és jobbára csak szellemileg megfogható a különbség a valóságos és a látszatdemokrácia között. Mégis mindig különbséget lehet tenni, és 56 példája pontosan azt mutatja, hogy sohasem kell realitásként elfogadni a diktatúra által diktált rémálmot, a félelem rendszerét. Mert csak az fél, aki valóságosnak tartja és elfogadja a rémálmot. A demokrata bibói ismérve, hogy nem fél. Az ő rendje és rendszere a bizalom realitására épül, nem a félelemére. Ugyan nem szokás idézni a kontextust, de Bibó kifejezetten a forradalom kapcsán mondta, hogy demokratának lenni annyit tesz mint nem félni. A demokrata azért nem fél többek közt a rendőrruhás milicistáktól sem, mert nem hajlandó rémálomban élni.

Mégis, mi történt és ki a felelős?

Különös katarzison mentünk keresztül. Most végre mindenki láthatta, milyen rendszerben élünk, a demokrácia látszatai mögötti hatalom nyers valóságát, igazi természetét. Nemcsak a 89-es váltás óta, hanem tulajdonképpen a hatvanas évek óta úgy néztük a dél-amerikai banánköztársaságok, az afrikai vagy ázsiai diktatúrák milíciáinak és politikai rendőrségének brutális tömegoszlató akcióiról kapott képeket, hogy ilyesmi nálunk elképzelhetetlen. Most láthattuk, hogy nálunk is ez van. Az események hatására egyre többen vannak és egyre aktívabbak azok, akiknél a pártpolitikai kettős látás elmúlt, vagy legalábbis múlófélben van, és ma már viszonylag tisztán látják, hogy csak egy ország van, mégpedig nyakig abban a slamasztikában, amibe a kétpártrendszer csődje juttatta. 56-ban is válságos volt a helyzet, nyílt diktatúrával kellett farkasszemet nézni, de megvolt a közös akarat és világraszóló teljesítményt nyújtott az ország. És most? Még az állítólag demokratikus rendszer által elvben biztosított jogokkal és lehetőségekkel sem élünk. Mi, civilek (vagy populárisabban a nép) éppúgy nem élünk demokratikus jogainkkal és nem teszünk eleget legelemibb politikai kötelességeinknek, ahogy képviselőink. Ezért nyújtunk ilyen szánalmas képet az országról önmagunk és a világ előtt. Ilyen hozzáállással akkor is válságban lennénk, vagy hamar válságba kerülnénk, ha a gazdasági feltételek amúgy kedvezőek lennének.

Nem a „politikai elit” nem él önrendelkezési jogával, hanem mi, civilek. Az istenadta, istenverte nép. Ujjal mutogatunk azokra, akiket mi hagytunk elfajulni, mi hagytuk, hogy durván visszaéljenek választóik felhatalmazásával, és a visszaéléseik lelepleződése után is hatalmon maradjanak. Mi hagytuk, tehát a mi felelősségünk mindaz, ami most történik. Nemcsak a vezetők viselkedtek úgy, mintha a politikai felelősség fogalmát sem ismernék, hanem a nép, a civil társadalom sem ismeri politikai felelősségét. Illetve nem gyakorolja, ami lényegében ugyanaz. Szó sincs itt a hatalmukkal és mandátumukkal visszaélők felmentéséről, csupán arról, hogy miért nem történik meg az a változás, amit egyébként a nagy többség szeretne - mégsem tett érte gyakorlatilag semmit egészen a mai napig. Azonban 2006 október 23. e tekintetben fordulatot jelent. Immár nem két párt vagy két világnézet áll egymással szemben, hanem - megint egyszer - a hatalom és a nép. Hatalom alatt a „politikai osztály” (marxista terminussal az uralkodó osztály), nép alatt pedig a civil társadalmat érthetjük.

A kétpártrendszer csődje és ennek kimenetele

A kérdés egyszerű: egyáltalán mire jó a jelenlegi kétpártrendszer? Túl azon, hogy tragikus mértékben és teljesen fölöslegesen megosztja a társadalmat, még a gazdasági és politikai stabilitás minimumát sem volt képes biztosítani. Bár fő feladata a közrend biztosítása lenne, erre nemhogy nem képes, de épp a kétpártrendszer fenyegeti leginkább a közrendet. Mivel tehát a kétpártrendszer csődöt mondott, itt a történelmi lehetőség egy valódi rendszerváltásra, egy valóban plurális demokrácia megteremtésére. A civil társadalmon múlik. Rajtunk. A népszavazás elsősorban ennek megvalósításával jelenthetne megoldást és nem a kormányprogram elutasításával, az ellenzék hatalomra segítése érdekében.

Ki a felelős a szélsőjobb előretöréséért? - Egy álvita tényleges háttere

Nézzünk már szembe kicsit a tényekkel! Ha csak a szélsőjobb foglal nyíltan állást közügyekben, és csak a szélsőjobb lép fel politizáló „civil” közösségként, ha csak ők követelik nyilvánosan az alkotmányos rendet biztosítani képtelen parlament feloszlatását, a politikai osztály felelősségre vonását, a civil kontroll intézményesítését, új választásokat és valódi rendszerváltást, ha csak ők tiltakoznak nyilvánosan a rendőri erőszak ellen, ha csak ők tüntetnek mindaz ellen, amit mi is felháborítónak tartunk, az nem rájuk nézve szégyen, hanem ránk, illetve mindazokra, akik nem teszik ezt saját nézeteik és a civil társadalom képviseletében. Ebben az esetben tulajdonképpen saját elfojtott rossz lelkiismeretünket nevezzük „szélsőjobbnak”, és valójában saját szélsőséges politikai felelőtlenségünket ítéljük el mint „szélsőjobbot”.

A magyar szélsőjobb ugyanakkor semmivel sem rosszabb, mint más országokban, és még mostani példátlan konjunktúrája idején sem tűnik a tábora sokkal nagyobbnak, mint máshol. Milyen gyáva, korlátolt és felelőtlen dolog minduntalan arra hivatkozni, hogy mi azért nem megyünk az utcára, mert már ott van a szélsőjobb, amivel ugyanúgy átengedjük nekik a terepet, és szabad kezet adunk nekik a civil társadalom utcai érdekképviseletére, ahogyan a képviselők esetében is tesszük. Aztán tovább panaszkodunk, hogy csak ők vannak ott - mivelhogy mi nem mentünk ki. Mert ha kimennénk, mi, civilek pár százezren, akkor a szélsőségesek rögtön eltűnnének a civilek tömegében. Észre se vennék őket a nyugati tévések, akiket azért küldenek ide, hogy dokumentálják a szélsőjobb előretörését nálunk. Erkölcsi és szellemi restségünk jele mindez, és azonnal láthatjuk drámai következményeit a közéletben. Pontosan ilyen lesz a közélet, amikor kivonul belőle a civil társadalom, és csak a „politikai elitnek” nevezett oligarchia meg a szélsőségesek maradnak. Ilyen az, amikor jófejségnek tartjuk, hogy mi nem politizálunk, csinálják csak helyettünk ők. Mikor pedig pont fordítva kéne. Azonban a történelemben mégsem dőlhetünk hátra, mintha csak valami izgalmas filmet néznénk, mert ez itt valóban velünk történik, az egész társadalommal.

A neohorthysta karhatalmi módszerekről

Tényleg, mikor is volt utoljára kis hazánkban kardlapozás? A Kádár-rezsim még ügyelt arra, hogy a horthysta csendőröket idéző lovasrendőrséget ne vesse be, de a globális piacdiktatúra mai régensét ilyen csekélységek már láthatóan nem foglalkoztatják. Vagy beszéljünk arról, miért példátlan Európában a gumilövedékes tömegoszlatás, ami még a mostaninál sokkal durvább szituációkban sem fordul elő. Beszéljünk arról, miért csak a harmadik világ durvább diktatúráiban lehetséges az, ami demokráciákban elképzelhetetlen műhiba, illetve rendőri túlkapás, hogy egy bejelentett, békés demonstrációról távozókat ilyen extrém eszközök alkalmazásával oszlatják szét és fejmagasságban lövik a könnygázgránátokat, ami súlyos, akár halálos sérüléseket is okozhat. Már több fórumon idézték egy német szakértő véleményét, aki szerint ilyen eszközöket és így legfeljebb Sri Lankán és a harmadik világ legkevésbé demokratikus rendszereiben használnak a kormánymilíciák. Gergényi a már földre került emberek bántalmazásáról azt nyilatkozta, hogy egy rohamban „ki kibe botlik bele, az a hibakeresés csimborasszója”. Érdemes megnézni a képeket ezekről a rendőri „botlásokról”.

Gergényi persze elégedett volt saját döntéseivel és azok végrehajtásával, ami - ha lehet- még aggasztóbb, mert ebből kiderül, mennyire nincs fogalma arról, hogy nézne ki egy demokráciában a valóban bejelentetlen demonstrációkkal szembeni rendőri fellépés. Persze, tudhatjuk, hogy hazudik, hiszen tagadta, hogy rendőrei viperát használnának, amiről pedig számos fotó és filmfelvétel készült. Az „Embervadászat a Nyugatinál” című riportban az Indymedián már szeptemberben is leírtam, hogyan rántott rám viperát az egyik rendőrnek öltözött smasszer a „szabad ország” kitételre, nem mellesleg egy sajtóigazolvány felmutatása után. Gergényi tehát hazudik. Ő is. Ez pedig azért kínos, mert momentán ő irányítja a karhatalmat Pesten. Azért mond néha igazat is, leginkább elszólások formájában. Például, amikor a lábmagasság helyett fejmagasságban kilőtt könnygázgránátokra azt mondta: „harci helyzetben nem lehet millimétereket számítani”. Kérdés: mit ért harci helyzet alatt? Gergényi szerint polgárháború van? A főrendőri elszólásban említett „harci helyzetben” és a hangszórós milicisták által hivatkozási alapként emlegetett „műveleti területen” a hatályos törvények szerint a rendőrségnek sincs semmi keresnivalója, mert az már katonai kompetencia. Egyik este egy békés tüntetőtől a Vértanúk terén öt rendőr elvette a zászlót, korábban több esetben megtaposták a tüntetők zászlóit. Ez klasszikus példája a jelképes hadizsákmánynak, illetve az ellenség megalázásának, ami megint arra vall, hogy polgárháborúsdit játszik a karhatalom, és kifejezetten politikai rendőrségként lép fel. Nem mellesleg: Európában bármelyik államban elképzelhetetlen, hogy a rendőrség minden következmény nélkül megtapossa saját nemzeti zászlóját (az USA-ban ez civilek esetében is büntetendő cselekménynek számít).

Bár horthysta rendőrséget megszégyenítő erőszakkal léptek fel, a parlament ezzel kapcsolatban sem működik: az emberi jogi, rendészeti és nemzetbiztonsági bizottságok együttes ülése a kormánypárti képviselők és rendőri vezetőik kivonulásával kudarcba fulladt. Nem mellesleg: vajon van, aki még komolyan azt gondolja ebben az országban, hogy az őszödi botrány óta a kormány és az ellenzék napi 24 órában nem hatalmi harccal, hanem a csőd szélére került ország megmentésével foglalkozik? Ebben összegződik a képviseleti demokrácia hatalmon levő rendszerének totális csődje, és ezért nem elég a kormányfő lemondása a válság megoldására. Magát a csődöt mondott rendszert kell szanálni és egy működőképessel felcserélni. Ehhez nyilván nem elég a parlamenti ellenzék kormányra kerülését célzó népszavazás, hanem kifejezetten rendszerváltó népszavazásra van szükség, mert ez az egyetlen békés lehetőség a válság tartós megoldására és a magyar demokrácia intézményrendszerét illetően egyértelműen megrendült közbizalom helyreállítására. Ugyanakkor a rendvédelmi szerveknél teljes átalakításra van szükség, hogy ilyen, a magyar rendőrség történetének legsötétebb napjait, leginkább a fasiszta csendőrséget idéző akciók lehetőségét is egyszer s mindenkorra ki lehessen zárni.

Rákosiék rendőrfőkapitánya nem lövetett a tömegbe...

Persze az más, az igazi diktatúra volt, nem ilyen mézes-mázas, demokratikusss. De mégis, csak az összehasonlítás kedvéért: 56-ban Kopácsi Sándor volt Budapest rendőrfőkapitánya, akit 1952-ben, a legkeményebb Rákosi-rendszerben neveztek ki erre a posztra, de a poznani események után a honvédség és a rendőrség főtisztjeinek értekezletén több társával együtt kijelentette, hogy a népre nem lőnek. Gergényi, akit (Kádár után szabadon) demokratikus „pártkoalícijónk és kórmányunk” nevezett ki ugyanarra a posztra, most jóval kevesebbért is gumilövedékkel lövet, mégpedig bejelentett békés tüntetésről távozó emberekre. Vagy folytassuk az összehasonlítást azzal, hogy ki volt és hogyan viselkedett 56-ban az ország miniszterelnöke, aki (nem mellesleg) 53-ban szovjet nyomásra lett miniszterelnök? Mi derül ki, ha hozzá mérjük a mostanit, akit immár demokratikusabban is megválasztottak és bizalmat is szavaztatott magának a parlamentben? Nem, Nagy Imre emlékét mégsem kéne egy számára ilyen megalázó összehasonlítással beszennyezni. Legyen annyi elég, hogy ők hősökként tudtak helytállni, pedig egy diktatúra nevezte ki őket posztjukra, míg mai, állítólag demokratikusan választott utódaik mintha sokkal kicsinyesebb hatalmár módon és sokkal inkább diktatórikusan járnának el, még eszközeik tekintetében is. Hogy van ez? Akkor mit nevezünk diktatúrának és milyen kritériumok alapján?

Hatalmi szereptévesztés

Súlyos szereptévesztés tanúi lehetünk, amikor a kormány és „rendőrsége” a régi komcsi hurráoptimizmust idéző demagógiával hangoztatja, milyen elégedett saját magával és rendszerének demokratikusságával. Közben meg az emberjogi szervezetek többször is határozottan elítélték őket, már a szeptemberi túlkapások miatt is. Megnyugtatóbb lenne fordítva: ha az emberjogi szakértők dicsérnék őket, miközben ők maguk szemérmesen szabadkoznának, hogy azért lehetne ezt jobban is csinálni, és a jövőben majd még jobban fognak igyekezni. Na, onnan tudnánk, hogy valóban demokrácia van, és jól működik. Ez a mostani öntömjénezés már önmagában gyanús.

Rettentő idegesítő az is, ahogy ismételgetik a hatalom különböző képviselői, hogy lehet tüntetni. Mintha különleges kegyet gyakorolnának ezzel és nem lenne eleve evidens. Persze, minél inkább hangoztatják, annál kevésbé evidens.

Közbevetőleg: milyen szépen tudták mondogatni a liberálisok, hogy ők bizony politikai ellenfeleik szabadságjogaiért is kiállnak... És most miért nem mondják? Miért hallgatnak, sőt: leginkább az ellenkezőjét hangoztatják? Miért próbálja most a főváros hivatalosan liberális vezetése önkormányzati eszközökkel korlátozni és engedélyekhez kötni a gyülekezési jog gyakorlását és a szabad véleménynyilvánítást?

A civil társadalmi szolidaritás azt követeli, hogy azok szabadságjogait is megvédjük, akik egyébként nem szokták ezeket tiszteletben tartani, mert különben ugyanolyan kirekesztő szélsőségessé válunk, mint amivel őket vádoljuk. Tulajdonképpen ennél is többet követel a társadalmi szolidaritás, valami olyasmit, mint amikor a 68-as francia diákmozgalomban azzal utasították el az egyik német és zsidó származású vezetőjükkel szembeni diszkriminációt, hogy „mindannyian német zsidók vagyunk”. Amikor pedig ma a szélsőjobb durva diszkriminációját tapasztaljuk, akkor vajon mit mondjunk?

Eleve félrevezető és manipulatív a szélsőjobb középpontba állítása a közbeszédben, ami egyértelműen a hatalom érdekeit és az ellenzék lejáratását szolgálja. A maximum pár száz gyújtogatni is kész szélsőségesnél sokkal inkább fenyegeti a közrendet a rendőrség fasizálódása. A bármilyen oldali randalírozóknak – ha százan vannak is – minden esetben egyéni a felelősségük, mert erőszakosságuk is egyéni, amiért magánemberként kell felelniük a bíróság előtt. A rendőri erőszak viszont a köz nevében lép fel, állami erőszak, vagyis mindannyiunk erőszakossága. Ezért nagyobb ez esetben a felelősség és sokkal súlyosabb minden túlkapás. Akkor ki demagóg? Fel kéne ezt fogni végre, mielőtt a puha-pihe piacdiktatúra tovább keményedik itt nekünk.

Ne hagyjuk annyiban! Békés demonstrációkkal és gyertyákkal tegyük emlékhellyé a harmadik köztársaságban példátlanul brutális és illegális rendőri beavatkozás színhelyét. Követeljük, hogy köztéri szobor felállításával váljon mementóvá a hely, örök emlékül arra, hogy mit nem tehet egy demokrácia rendőrsége és milyen határt nem szabad túllépnie, ha nem akarjuk, hogy valamilyen diktatúra eszközévé váljon.

A baloldal fasizálódása

Annyit riogattak már minket balról a szélsőjobboldal és a fasizmus veszélyével, hogy tényleg gondoljuk végig a kialakult helyzetet ebből a szempontból, de féloldalas előítéletek nélkül. Meglepően tanulságos.

Mit gondolhatunk arról a rendszerről, amelyikben országa egyedüli megmentőjének szerepében tetszelgő Vezért látunk, akit hívei vakon követnek, még akkor is, ha kiderül, hogy saját választóit is megtévesztve hazudott a hatalom megtartása érdekében? Amikor követői már rendpárti szólamokkal igazolják a szabadságjogokat és a közrendet legdurvábban sértő rendőri beavatkozásokat is, akkor ebben a rendszerben rá kell ismernünk a fasizmus alapsémájára. Egyáltalán mi különbözteti meg a két tábort, ha mindkettő vakon követi Vezérét mint az ország egyetlen lehetséges megmentőjét? Mitől nem szélsőjobboldali az ilyen baloldal? És mitől nem manipulatív összeesküvés-elméletek a szélsőjobb előretörésével kapcsolatos konstrukciói, melyek nyilván saját fasizálódásáról terelik el a közvélemény figyelmét? Elfelejtettük volna, hogy a nácizmus nemzeti szocializmus volt? Vagyis nem feltétlenül, illetve nem kizárólagosan jobboldali, hanem a két oldal nemzeti és szociális demagógiájának kombinációja. Ma ez a fasizmusra jellemző totális ideológiai keveredés különösen jellemző a tömegpártok ideológiájára.

Mindkét fél politikája alapvetően és immár kizárólagosan a másikkal szembeni vak gyűlöletre, ellenségképük folyamatos megideologizálására és nyílt ellenségeskedésre épül, egyszóval a kétpártrendszer lényege, fő ideológiája és egyetlen gyakorlati következménye a polgárháború. Mindent egybevetve azt látjuk tehát, hogy a kétpártrendszer fasizálódik és immár valóságos, vérontást is eredményező polgárháborúba sodorja az országot.

Ha most a baloldal általa rendelt közvélemény-kutatásokkal bizonygatja, hogy a többség helyesli a rendőrállamot, attól nem csökken a fasizálódás, hanem fokozódik. Ne felejtsük el, hogy a hitleri nemzeti szocializmust is támogatta saját közvéleményének nagy többsége. Talán még a kádárizmust is sok tekintetben támogatta a többség, bár akkoriban még nem volt divat ezt közvélemény-kutatásokkal igazolni. Ha a többség szerint jó a fasizálódás, netán arra is szavazna, attól még az nem lesz demokratikus dolog, mert önmagában ellenkezik a demokrácia alapelveivel. Formálisan a hitleri diktatúrát is megszavazták, sőt néhány sztálini rendszert is. Ma egyébként pontosan a képviseleti rendszer formálissá válása és a közvélemény-kutatásokkal manipulált véleménydiktatúra fenyegeti leginkább a demokráciát a nyugati típusú rendszerekben. Pontosan emiatt veszti hitelét az emberek szemében. Különösen veszélyes gyakorlat a közvélemény-kutatásokat valamiféle választási eredményként felhasználni.

Még valami: elfelejtettük volna, hogy a „klasszikus” német és olasz fasizmus a nagytőke diktatúrája volt? Ma melyik oldal képviseli a nagytőke érdekeit? Mégpedig immár rendőrterror alkalmazásával, nyíltan a néppel és a nemzeti érdekekkel szemben is. E tekintetben perdöntő mozzanat, hogy folyamatosan a konvergenciaprogramot jóváhagyó Brüsszelre, illetve a globális pénzpiacokra hivatkoznak a népharaggal szemben és a „népszerűtlen” megszorítások igazolására, miközben mandátumukat nem globális instanciáktól kapták, hanem azoktól a választóktól, akiknek saját bevallásuk szerint is hazudtak a választások megnyerése érdekében. Kérdés: kinek nyerték meg akkor a választásokat és miért?

A kiútról

A tüntetés is egyfajta civil kontroll és a demokrácia gyakorlásához tartozik, de tartósabb eredményekhez mégis inkább a sztrájk és az önszerveződés vezethet. Ráadásul a tüntetések a mai hatalmi struktúrában legkevésbé fontos tényezőre gyakorolnak nyomást, a közvéleményre, míg a sztrájkok az egyetlen igazán meghatározó hatalmi tényezőre, a gazdasági hatalomra gyakorolnak nyomást.

Amit a modern nyugati demokráciákban politikának neveznek, az egyfajta politikai valóságshow, politikai bulvár, miközben a valódi politikai hatalmat „gazdaság”-nak nevezik. A valóságshow éppen aktuális epizódjai egészen minimális hatással vannak a gazdaságra, míg ez utóbbinak változásai közvetlenül befolyásolják a politikai színt. A mediokráciává torzított demokráciában a politikai játszmák nem a hatalom gazdasági realitásainak kifejeződését, hanem sokkal inkább azok álcázását szolgálják. Azonban történelmi helyzetekben az álarcok és maskarák lehullanak. Most is ezt láthattuk, nem utolsó sorban a böszme-beszéd nyilvánosságra kerülése következtében.

Nem minden forradalmi megoldás valamiféle romantikus ideál megvalósítása; lehet kényszermegoldás is a fasizálódó hatalommal és vele együtt fasizálódó csőcselékével szemben. Nem minden forradalom jelent polgárháborút, sőt: elképzelhető, hogy csak valódi rendszerváltást megvalósító forradalmi változással lehet elkerülni a polgárháborút. Ha egy régi, 56-os tankot újra lehet indítani, akkor mennyivel inkább lehet és kell újraindítanunk a civil társadalmat. Nincs az a rendőrkordon, ami ellenállhat a közakaratnak. Leginkább ebben, vagyis magunkban bízhatunk. Mindazonáltal jobb békés úton. Ennek fő eszköze anépszavazás, de nem a politikai osztály ellenzékbe szorult részének kezdeményezésére, hanem valóban alulról jövő, civil kezdeményezésre.

A rendszerváltó népszavazásról

Azt, hogy a Fidesz csak beszél valódi rendszerváltásról, de nem tesz érte, a legegyértelműbben népszavazási kezdeményezése mutatja. Pedig nem is olyan bonyolult egy rendszerváltó népszavazás kérdéseinek megfogalmazása a valódi többpártrendszer biztosítása érdekében. Például a következő viszonylag könnyen megérthető és eldönthető kérdések eldöntésével:

- közvetlen választás, minden listás mandátum eltörlése (aki listán került be a parlamentbe, a következő általános választásokon ne indulhasson újra, mivel most olyanok vezetik a nagyobb pártokat, akikre közvetlenül soha senki nem szavazott, akiket senki nem választott meg);

- a parlamenti küszöb radikális csökkentése (pl. 2 %-ra), a kopogtatócédulák eltörlése;

- minden politikai reklám betiltása (mivel vagy közpénzből történik és azért törvénytelen, vagy magánpénzből és akkor korrupcióra utal), kizárólag a politikai kommunikációra kijelölt helyeken és módokon lehessen kampányolni (kis kép - nagy program, a mostani nagy kép - kis program helyett), ez önmagában a tömegpártok szétesését és a megélhetési politikusok evakuációját eredményezi;

- a civil kontroll intézményesítése (például a most induló francia elnökválasztási kampány fő témája a régi római néptribunátust idéző olyan rendszer bevezetése, melyben civil esküdtek ellenőriznék a képviselőket és választási ígéreteik betartását), ugyanez a bírói, a végrehajtó és a médiahatalom folyamatos civil ellenőrzésére is szükséges;

- még hatékonyabb és egyszerűbb rendszer, ha csak helyhatósági választásokkal lehet bejutni a parlamentbe, és választóinak fele + 1 bármikor visszahívhatja bármelyik képviselőt, így minden képviselőt saját választói tarthatnak folyamatos civil ellenőrzés alatt, körzetükben szem előtt vannak és közvetlenül ellenőrizhető, hogy milyen munkát végeznek (nem a média torz tükrében jelenik meg csupán);

- a kormány túlhatalmának kiegyensúlyozása a köztársasági elnök közvetlen választásával és azzal, hogy pártkatonák helyett pl. a Nemzeti Bank, az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, a Nemzetbiztonsági Hivatal, a Legfelső Bíróság elnökét és a legfőbb ügyészt ő nevezné ki.

Aligha véletlen, hogy a Németh-kormány idején beígért, a majdani független parlament által megalkotandó választási törvénnyel máig adós maradt a rendszer. Csak a küszöböt vitték fel, hogy lehetőleg ne kelljen újabb pártokkal osztozni a hatalmon.

Mindezen lehet és kell változtatnunk. Végső soron a megoldás és a demokrácia sorsa a civil társadalmon múlik. Mégiscsak izgalmas dolog a történelem. Az igazság végül utat tör magának – csak miért mindig rajtunk keresztül...

* * *

Használati utasítás a cikkel kapcsolatban:

A parlament kisbetűvel nem elírás. Majd akkor lehet naggyal írni, ha lesz mit.

A „mi” a cikkben mindvégig a civil társadalom egészére utal, benne a különféle pártok híveivel.

Érdemes még külön tisztázni azt, hogy az ellenzékiséget, vagy pontosabban a másként gondolkodást csak az véli fideszpártiságnak, aki kétszínű világnézetben gondolkodik (magyarán politikailag színvak). Ha netán kormányra kerülnek, akkor meg balliberálisnak fognak tartani ugyanazért a rendszerkritikáért? Ugyan...

A másként gondolkodás lényeges mozzanata, hogy tudunk másokkal együtt gondolkodni, a civil társadalmi szolidaritás logikája szerint és nem pártosan. Ez persze leggyakrabban ellenzékiség formájában nyilvánul meg, mert a hatalom viszonylag ritkán szorul a civilek szolidaritására.

A szerző filozófus. Írása a Transindexen korábban megjelent cikk átdolgozott változata.

Szerző: Kardos Gábor
Publikálás dátuma: 2006.11.01 15:44