A 80-as években jártam életemben először az ausztriai Tirolban. Kíváncsi voltam, tényleg találhatók-e a tartományban olyan pontok, ahonnan mesebeli, szép képeket lehet fényképezni, amelyeket itthon láttam turistacsalogatóként. Ott azonban rádöbbentem az igazságra: Tirolnak csak és kizárólag ilyen pontjai vannak.

És nekünk itt, Magyarországon? Hol vannak ezek a pontjaink?

Mi szükséges a sikerhez? Milyen politikai intézkedések, intézmények, adórendszer, oktatás, milyen vállalati szervezet és vajon milyen társadalmi változás kell az igazi sikerhez?

A kérdésre a válasz a vállalatvezetés szintjén úgy szól, hogy egy céget soha nem szabad (és valószínűleg egy országot sem) cikcakkban szaladgálva irányítani. Hol jobbra, hol balra ráncigálni, és most ezt egyáltalán nem politikai értelemben gondolom.

Időnként – teljes joggal – borzongva gondolunk a „vidám barakk”-beli időkre, az azonban tény, hogy akkoriban vonzó helynek számított Magyarország, Budapesttel, a Balatonnal és még sorolhatnám tovább. Sok szempontból érdekesek voltunk, s volt üzenetünk más országbeliek számára. Ma a turisták inkább Prága és Bécs felé veszik az irányt. Új koncepcióra lenne szükség, ki kellene találnunk, hogy mitől válhatna újra vonzóvá ez az ország.

Beléptünk az EU-ba, nem kell például útlevél ahhoz, hogy átmenjünk Ausztriába. A szomorú az, hogy a látványos határátlépés nélkül is pontosan tudjuk, mikor léptük át a határt. A nyugati szomszéd a síelésen, a magas hegyeken, a szép tájakon túl többet is tud: rend van és tisztaság, derű és jó közérzet, udvariasság, ropogós kifli és finom lekvár. Egy lépéssel mindig előrébb tartanak annál, amit mások kínálnak, és ezáltal válnak vonzóvá, érdekessé. Mit tudunk ezzel szemben mi nyújtani? Ez az, amire közösen keresni kellene a megoldást.

Mik a siker gátjai nálunk? Hogyan lehetne gyorsabban fejlődni, merre kellene elindulnunk?

Nincs kertgazdaságunk, pedig vannak jó, ízletes, zamatos gyümölcseink, mégsem ismertek a magyar mezőgazdasági termékek. Vajon miért? Nem tartanak minket az okos emberek országának, pedig tele vagyunk tehetségekkel. Nincs, vagy alig-alig van olyan termékünk, szolgáltatásunk, üzenetünk, amellyel bármilyen téren másoknál előbbre tartanánk. Mi lehet ennek az oka? Igenekkel szeretnék erre a kérdésre válaszolni, mégis elsősorban a nemek, a nincs-ek jutnak eszembe. Van nemzeti kultúránk, csak amivel hirdetjük magunkat a világban (gulyás, csikós, cigányzene), azzal eladhatatlan ma már hazánk. A karakter, a jellegzetesen magyar, a modern értelemben vonzó valami hiányzik, valami, ami előre mutat. Volt egy hamvában holt kísérlet, „Smart Hungary” elnevezéssel, ami kudarcba fulladt, vagy legalábbis csöndesen és észrevétlenül kimúlt. Megmaradt tehát továbbra is a tátongó űr. Mi Magyarország sajátossága? Sajátos értéke? Mi az, amiért érdemes volna ellátogatni hozzánk?

Nemrégiben láttam Magyarországról egy reklámspotot Ausztriában, amelyet állítólag kedvcsinálónak szánt a Magyar Turizmus Rt. Az alig kétperces hirdetésből (mértem) 80 másodperc a pusztát mutatta, vágtázó csikósokat, cigányzenére mulatozó, népviseletbe öltözött atyafiakat és honleányokat, gulyást, pörköltet, és mindent, ami ilyenkor dukál. Egy pillanatra feltűnt Budapest is, egy fürdő, talán egy-két szobor, semmi más. Ha mi ezt mutatjuk magunkról, miért várunk változást?

Nem csak az a baj, hogy kifelé, hanem sajnos befelé, önmagunk számára sincs új üzenetünk.. Erre is mondok példát. Nemrégiben Valenciában jártam, gyönyörű spanyol kisváros, igazi ékszerdoboz. Tele olyan épülettel, amelyek mostanában épültek, harmonikusan kiegészítve a régi korok művészetét. Vajon mit tudunk felmutatni mi, magyarok, ami az elmúlt 10-20 évben készült, és valóban büszkék lehetünk rá?

Milyen területeket, ágazatokat lehetne fejleszteni, hogy előrébb kerüljön, elmozduljon a holtpontról az ország?

Meg kellene határozni három-négy területet, és arra kellene összpontosítani figyelmünket és erőforrásainkat.. Megint csak a mezőgazdaság jutott eszembe, amelyhez, hangsúlyoznám, nem értek, de amelyből valószínűleg profitálhatnánk. A kertgazdaság, gyümölcseink, zöldségeink sokasága és sokfélesége hosszú távon jó befektetés lehet. Az ipar területéről a tudásalapú információs terület lehetne „nyerő”, felfűzve az internetre. A fideszesek annak idején azt mondták: „Merjünk nagyot álmodni!” - ez Európa közepén nem lenne rossz megoldás. Hiszen ha csak a jelenlegi munkaterületemet, a légi ipart nézzük, valóban itt vagyunk az öreg kontinens kellős közepén, ez nagy helyzeti előny, de egyáltalában nem aknázzuk ki. Ugyanez a helyzet a vasút területén. Messze még az idő, úgy hiszem, amikor észak és dél, kelet és nyugat között összekötő kapocs leszünk a vasúti szállítás terén.

Most hallottam a hírekben, hogy azt tervezik, a 3-as metró kimehetne a ferihegyi reptérre, hiszen már úgy megnőtt a légtér és a repülőtér forgalma, hogy lassan elkerülhetetlenné válik a fejlesztés.

Nem szeretnék ünneprontó lenni, de visszakérdeznék: mikor kerülne sor erre? És mikorra készülne el?

Álllítólag valamikor 2008 után.

Látja, ez a gond. Mert addigra a schwechati és a prágai repülőtér mögött még jobban lemaradunk. És az az igazság, nem csak másokkal, hanem önmagunkkal is versenyeznünk kellene. Gyors döntések kellenek, és azonnali indítás, különben a versenyben sosem leszünk befutók, csak hátul kullogunk majd. És akkor még nem beszéltünk a kishitűségről, a széthúzásról, ezekről a régi népbetegségekről. Nem nagyon vagyunk képesek az együttműködésre. Ismerek például egy falut, ahol képtelenek a gazdák megegyezni abban, hogy összefogjanak és együtt készítsék, reklámozzák, forgalmazzák a borukat. És hány ilyen hely lehet. Vagy hogy egy egészen más példát említsek, nem igazi forrásai a magyar egyetemek a hasznos tudásnak.

Ezzel azért vitatkoznék.

Az oktatás valóban magas szinten van, de vajon tényleg az életnek tanulnak-e a diákok? Mennyire pragmatikus, készségfejlesztő a képzés bárhol itthon, bármilyen felső szinten? Mitől lesz más a mai tanuló közgazdász diák, joghallgató, fiatal orvos, mint a korábbi években végzettek? Mi az a plusz, amit kap, amitől majd tényleg és sikeresen elintéz, lezár, és illő módon befejez egy ügyet egy nagyon is megváltozott világban. Mondhatjuk-e azt, hogy az életre készítik föl az egyetemek a mai diákokat? Bizonyos fokig bizonyára mondhatjuk, de az életre való felkészítésben többet nyújt akár egy középszintű (vagyis nem top) amerikai felsőfokú oktatási intézmény, mint egy magasabb tudományos szinten álló magyar egyetem.

Melyek lehetnének azok a gyártmányok, termékek, szolgáltatások, amelyekben kiváló, a világpiacon is versenyképes minőséget produkálhatnánk?

A már említett mezőgazdaság, aromás, ízletes terményeivel biztosan e témakörbe sorolható. Ahogy a szállodaipar fejlesztése és működtetése is. Valamint az iparban a szoftverfejlesztés; számítástechnikában nagyon erősek vagyunk és lehetnénk. Bár azon gondolkodom, hogy mindezekről már szó esett, és vajon csak nekem jut eszembe mindig ugyanaz a pár dolog, vagy így van ezzel más is?

Mire volna szükség, hogy betörhessünk az európai és a világpiacra?

A vulgáris válaszom erre az: de hiszen már bent vagyunk! Az viszont más kérdés, hogy hová pozicionálnak minket ebben a körben? Ismétlem, néhány fő termékre kellene alapvetően összpontosítani, és ahol látszik, hogy kialakulhat egy sikertörténet, ott biztosítani kell minden lehetőséget, hogy ne hiúsuljon meg a vállalkozás. Az európai piac nagy lehetőség, amelyre, ha nem vigyázunk, „elmegy” mellettünk. Azt kérdezném még: ugyan ki nem ruházott be nálunk 2003-ig a multik közül, aki eddig nem akart? Aki itt akart lenni, az már mind jelen van. De itt is kell tartani őket.

Ön szerint a kelet- és közép-európai, illetve a délkelet-európai országok hogyan törhetnének ki jelenlegi, meglehetősen elmaradott állapotukból? Gazdasági, társadalmi és politikai téren?

– Tisztázni kellene először azonnal egy félreértést: mi nem együtt mozgunk, hanem versenyezünk egymással. Egy országnak fel-, illetve ki kell találnia magát, ahogy pl. Írország tette azt jó tíz évvel ezelőtt. Aki először megteszi ugyanezt a lépést, nagyon gyorsan felzárkózik majd a többi fejlett, nyugat-európai ország közé, a többi viszont alaposan lemarad.

Milyen kép él Magyarországról a világban? És mindenekelőtt a nemzetközi üzleti világban?

Annak idején, a KGST-országok körében az éltanuló szerepét töltöttük be, azóta szomorúan figyelhetjük, hol tart hozzánk képest Szlovákia vagy Csehország. Valljuk be, előrébb, mint mi. Kevés az információ rólunk, keveset tudnak mások Magyarországról, mert mi ezekkel nem szolgálunk, hanem helyette csendben tesszük a dolgunkat. Rosszul kialakított imázs alapján nem biztos, hogy idejön egy nagy befektető cég.

Beszéltünk a gulyás, csikós, cigányzene imázsról.

Most másról van szó, hiszen egy multi nem a turisztikai kép alapján tájékozódik, hanem valóban elmegy arra az adott területre, és ő maga körülnéz. Azonban ha azt hitetjük el magunkról, hogy ez egy jól működő állam, majd megérkezik az illető, és nem tesz mást, csak a reptértől el akar jutni a szállodájáig, máris látja, hogy itt valami nem stimmel. Ha Bécsben vagy Prágában landol, nemcsak rövidebb idő alatt jut be a városba, hanem egész más körülmények között, mint nálunk. Igaz, ezek csupán apró részletek, mégis ebből áll majd össze a kép. Fontos, hogy már az első pillanatban kedvező képet alakítson ki rólunk az ide érkező üzletember, mert ez sokat számíthat későbbi döntése során.

Kell-e, és ha igen, hogyan kellene változtatni a jelenlegi képen?

Persze, hogy kell, és úgy tűnik, erre már megvan az igény még a politikai vezetés szintjén is. Egyszerű állampolgárként azonban még nem látom, mi az a 3-4 meghatározó pont, ami alapján kiemelik országunkat az Európai Közösség tagállamai közül. Ahogy Franciaországban korábban a MINITEL megjelenése tette, vagy később a TGV. Mindkettő lendületet, fejlődést hozott az ipar, a társadalom, valamint a politika terén.Mi tényleg itt állunk Európa közepén – ez olyan adottság, amire építeni lehetne. Le kellene verni azt a két-három cölöpöt - hogy egy furcsa metaforával éljek -, amire építkezhetnénk. Vagyis más szóval, két-három területen olyan kiváló teljesítményt kellene nyújtanunk, amire fölfigyelne az egész világ, ami a sikeres országok közé emelné ezt az országot. Ezen azonban még sokat kell dolgoznunk.

Az interjút Vágó Ágnes készítette

Szerző: Sándor László
Publikálás dátuma: 2005.02.05 09:00