Hogyan ítéli meg Magyarország helyzetét, a mi jövőnket az az üzletember, aki húsz évig Amerikában élt, ám a rendszerváltást követően visszatért, és beindított, majd sikerre vitt több vállalkozást.

(Interjú Kovács Nimróddal, a UPC közép-európai csoportja és a Monarchia Holdings Inc. elnökével.)

Amikor az interjú időpontját megbeszéljük, épp Romániában éri utol a hívás. Később nagyon dicséri az országot: „Jó éttermek, szép autók, érzi mindenütt az idegen, hogy fellendülőben az ország.” És Magyarország helyzetét, a mi jövőnket vajon hogyan ítéli meg az az üzletember, aki húsz évig Amerikában élt, ám a rendszerváltást követően visszatért, beindított, majd sikerre vitt több vállalkozást? Véljük máris biztató jelként, ha valaki húszévnyi távollét után egyáltalán visszajön a tengerentúlról, és szülőhazájában is megtalálja a számítását?

Amint leültünk beszélgetni, azonnal mondott két olyan dolgot, amire az ember azonnal felkapja a fejét: alapvetőnek tartja, hogy az emberek mindenkor nyitott aggyal járjanak, és hogy az állam szerepe lehetőleg minimális legyen az emberek irányításában. Hogy érti ezt?

Nézze, nem én találom fel a spanyolviaszt, ha kijelentem, mindig az adott emberektől, az egyénekből álló közösségtől függ egy ország. Számukra lehet kidolgozni bizonyos dolgokat, meg is lehet határozni többé-kevésbé az irányvonalat, hogy merre, milyen módon fejlődhessenek, azonban a politika csak segítheti a gyarapodást, sosem határozhatja meg. Az állam szerepe mindössze annyi egy jól működő országban, hogy biztosítja a megfelelő pénzügyi, védelmi és igazságszolgáltatási hátteret. Ennyit. Minden más feladat és meghatározó szerep az egyéneké. Ahhoz, hogy ebben a régióban – Kelet- és Közép-Európára, valamint a tőlünk délkeletre fekvő területekre gondolok – mindez sikerrel valóra váljon, kell még jó esetben legalább húsz-harminc év. Ez az én generációm – az ötvenesek, amelyet elveszett generációnak hívok magamban – esetében túl sok. A harmincasok és a fiatalabbak sokkal szerencsésebb helyzetben vannak, mert ők még élvezhetik majd, ha kikeveredünk a 45 év okozta áldatlan helyzet utórezgéseiből.

Amennyire én visszaemlékszem, nem is volt az annyira rossz világ. Jó, nem volt persze Coca-Cola, Levi’s farmer, meg bármikor bárhova utazás, de tudtuk, hogy ahol a szüleink dolgoztak, ha elérkezett az idő, onnan mehettek nyugdíjba, és ugyan nem valami fényesen, de bárki megélt a fizetéséből, ismeretlen fogalomként szerepelt a munkanélküliség.

Én ezt összegezve inkább „sültgalamb-effektusnak” hívnám. Hiszen a legtöbb ember azt várta (az egyéni ügyeskedés mellett), hogy a sült galamb a szájába repüljön, nagyon keveset tettek, vagy tudtak tenni a saját boldogulásuk vagy kitörésük érdekében, gyakorlatilag az ország csendben (igaz, jó humorral) vegetált. Nem voltak nagyon szegények vagy nagyon gazdagok, a szürke közép dominált.

Változott a helyzet. Nem csak nálunk, hanem a környékbeli országokban szinte mindenütt. Hogy ítéli meg a jelenlegi állapotot? Kitörtünk-e, kitörhetünk-e meglehetősen elmaradott státusunkból? Ledolgoztuk-e a hátrányt valamennyire? Vagy még mindig ugyanúgy ítél meg minket a világ?

Lengyelországgal, Szlovéniával, Szlovákiával és Romániával közeli kapcsolatba kerültem a UPC kapcsán. E két utóbbi már előttünk jár például az adórendszer reformjával, amíg Magyarországon a politikusok jelentős része még mindig a sárdobálás korszakát éli. Azonban nem beszélhetünk sosem általánosságban, nem lehet kinyilatkoztatni semmit egy egész állammal kapcsolatban. Így nem mondhatjuk azt sem, hogy a bolgárok nincsenek sehol, mert ez nem igaz. Hiszen gondoljunk arra, mekkora előrelépés, hogy az egykor elűzött király ma miniszterelnök lehet hazájában! Ukrajnában sem látom a helyzetet reménytelennek, sőt… Gondoljuk csak el, mi lehetett volna abból, ha helyt adnak a nyilvánvaló választási csalásnak, és minden maradhat a régiben. De szerencsére nem így történt. Volt ereje az ország népének kimenni az utcára, és addig kint maradni, amíg már nem lehetett tovább takargatni a csalást. Sikerült megdönteniük az erőviszonyokat, és most elindulhatnak végre egy új irány felé.

Mi a sikeres üzletember receptje? Mit javasol, mivel törhetnénk be a nagyon is szoros versenyben az európai, valamint a világpiacra?

Olyan értéket kell kreálni, ami eladható a világpiacon. A világpiacra való „betörés” nem „csoportos” tevékenység, hanem egyének vagy cégek kemény munkájának az eredménye! Sikeres emberek teremtik meg a fundamentumát a sikeres országoknak! Nincs más alternatíva: az emberrel, az individuummal kell kezdeni! Kik is vagyunk? Ha már pontosan tudjuk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és mire vagyunk képesek, akkor az is nyilvánvaló, mihez értünk, miben vagyunk jobbak másoknál? Ez nem újdonság, hiszen a jó marketing alapkövetelménye: ezen dől meg, bukik vagy áll a piac. A fő kérdés, mire van kereslet? Most nem a tévé, hanem másik nagy kedvencem, a borok világából hoznék példát. Ne mi próbáljuk rátukmálni a világra a meglévő portékánkat, hanem legyünk tisztában azzal, milyen bort keresnek, mi a trend, hol tart ma a világ? Nem lehet mindent eladni, tudomásul kell venni, megszűnt az elmúlt 50 év nagyipari lőre-termelése, amikor mindegy volt, mit és milyen mennyiségben dobnak piacra, egy volt a lényeg, hogy olcsó legyen, és rendesen elbódítsa az embereket a bornak nevezett kotyvalék.

Magyarán: amire igény van, olyan szőlőt telepítsünk, és abból nyerjük a bort?

Igen, de csak kizárólag olyan fajtát és olyan helyre, ami megfelelő, és amiben jók vagyunk. Kékfrankosa, kadarkája, leánykája, zengője nincs másnak ezen a régión kívül, mégis, ehelyett inkább újabb és újabb, ismeretlen fajták telepítésébe kezdünk. Pedig abból kell főzni, amink van. A kohóiparban sem kéne versenyre kelnünk másokkal, hanem szembenéznünk végre azzal: nem vagyunk egy kohászati nagyhatalom és kész. Ez egy mezőgazdasági ország volt sok száz éven át, mitől lenne hirtelen, egyik pillanatról a másikra ipari berendezkedésű?

Tehát bor, mezőgazdaság?

És ezenfelül az, ami már szinte a vesszőparipám: az emberi intellektus. A magyarok okosak, leleményesek, keresettek mindenütt a világban – egyfajta brand lehet, igazi márka, igazi védjegy, igazi befektetés. Nem kell mást mutatnunk, mint amit tudunk, azt kell kiaknáznunk, ami adott, amihez adott a tehetségünk. Egy régi haszid mondás így fogalmazza meg a siker titkát: „Először ismerd meg a szívedet, és amit a szíved diktál, azt kövesd minden erőddel, mert akkor nemcsak sikeres, hanem boldog is leszel.”

Milyen további ágazatokat fejleszthetnénk még?

Először azt szögezzük le, mit nem: az ipart semmiképp! Azonban ha figyelünk arra, mit tart rólunk a világ, azzal máris a kezünkbe kerül egy megoldás. Azt mondják mindenütt, a magyar nők gyönyörűek. Mi következik ebből? A kozmetika, a szépség, a glamour. Ezek nem drága dolgok, csak ki kellene találni, hogyan valósítsuk meg. Hiszen tódulnának ide máshonnan szívesen, hogy ők is szépek lehessenek, olyanok, mint a magyar nők. Ebbe nem kell milliókat befektetni, nem kell hozzá óriási beruházás, mert a kevés is nagy hasznot hajt. Vagy: ha Budapesten bárhol lefúrnak a mélybe, feltör a termálvíz – csak ez az ország, ez a főváros engedheti meg magának, hogy veszendőbe hagyja ezt a kincset, másutt már rég meggazdagodtak volna belőle. A horvátoknál, a szlovénoknál ott a tengerpart, utóbbiaknál még a magas hegyek is, ahol síelni lehet, ezzel nem versenyezhetünk. A Balatonunkkal nem hódítjuk el a tengerimádókat, ezt is tudomásul kell végre venni. A gyógy- és melegvizeinkkel viszont tarolhatnánk. Akárcsak a művészetek terén.

A befektető azért fektet be, hogy profitot vagy értéknövekedést kreáljon! Ha az adók és más, úgynevezett „szociális terhek” ennek a nagy részét elviszik, akkor a „befektetés” nem is olyan jó. Persze, feketén is lehet ezt csinálni, de ez hosszú távon nem tartható. Vagyis: adót kell csökkenteni! Miközben Szlovákiában 19 százalékra csökkentették az adót, Romániában 16 százalékra, nálunk semmi változás nincs e tekintetben. Ahol alacsonyabb az adó, ott nem kell csalni, simliskedni, kibúvókat keresni, a kis- és nagyvállalkozók tisztességesen vállalhatják az üzletmenetet, nem kell attól reszketniük, hogy lecsap rájuk a hatóság. Emellett a szlovák kollégák azt mondják, hogy az alacsonyabb adókulcs ellenére most több pénz jön be az államháztartásba!

Tisztességes kapitalizálódó világ?

Egy svéd közgazdász fogalmazta meg ezt a legvilágosabban: a szocializmus alulfizeti a jól dolgozókat, és felülfizeti azt, aki rosszul teljesít. A kapitalista társadalomban viszont megadják a lehetőséget és az anyagi támogatást annak, aki jól és eredményesen dolgozik. Mindenki ítélje meg ezek alapján, melyik az igazságosabb, vagy mondanám másként, okosabb verzió.

Vannak-e, és ha igen, melyek a siker gátjai?

A gátak a következők: bürokrácia, nehézkes, régimódi gondolkodás és a hitetlenség. Az, ha nem bízunk magunkban, „mert nekünk úgysem sikerül”. Ebben mi, magyarok nagyok vagyunk, pesszimizmusban, önbizalomhiányban valószínűleg Európában dobogós helyen állunk. Napóleon állítólag úgy vette fel a tábornokait, hogy megkérdezte tőlük: szerencsésnek érzik-e magukat, avagy sem? Ha nemleges választ kapott, rögvest útilaput kötött a katona talpára. Ha igen volt a válasz, átment a vizsgán.

És mi a helyzet az összefogással, az együttgondolkodással, a közös cselekvéssel?

Azt nem is említeném. Vagy ha igen, ismét a borászat területéről mondanék példát. Vajon ki jósolta volna meg, hogy a jó húsz éve zajlott ausztriai borhamisítvány-botrány nem gyengítette, hanem inkább megerősítette az osztrák borpiacot? Mert a leleplezést, a pancsolás kiderítését követően a borászok összefogtak, és az állam segítségével rendet raktak. Nálunk meg az egyik inkább szíve szerint „átlőne” a másik területére, hogy annak se legyen jobb, ha már neki nem sikerül. „Dögöljön meg a szomszéd tehene!” Ugye, ismerős?

Nyilván kell változtatni ezen a képen, de hogyan? Mit tegyünk, hogy ne ilyen módon gondoljanak ránk, ha azt mondjuk: magyarok vagyunk, Magyarországról érkeztünk?

A sikert elérőket, a jó ötleteket támogatni kell, az embereket élni és boldogulni hagyni, a bürokráciát megszüntetni, az adókat csökkenteni, hogy az emberek merjenek és tudjanak előrébb lépni. Szlovákia és Románia e kérdésben már előrébb tart, ideje nekünk is begyújtani a rakétákat. A politikusok sárdobálása, acsarkodása helyett jó lenne végre a jólétre, a boldogulásra, az emberek egyéni értékeinek előtérbe kerülésére koncentrálni. Amerikában az a természetes: ha már megkerestem a millióimat, akkor foglalkozhatok politikával. Nálunk mindez még gyerekcipőben jár. Pedig érdemes lenne már ott körülnézni, ahol árusítják a felnőtt lábbelit.

Szerző: Vágó Ágnes
Publikálás dátuma: 2005.02.16 12:04