Izgalmasra sikerült a szegedi kis „aranyosoknak” az idei sítábor, de nemcsak a lejtőknek köszönhetően. Bizonytalanság volt még az indulás hetében is, hiszen az utolsó pillanatban derült csak ki, hogy szabad a pálya, engedélyt kaptunk a téli sporttáborunkhoz.

Az utazás napján izgulhattunk, hogy találunk-e még síelhető havat a Magas-Tátrában, majd hét közben, hogy a csoporton átsöprő vírust kiheveri-e legalább sofőrünk. Ezek után/mellett az, hogy a hegyoldalban hogyan maradjanak síléceiken aprónépeink, már semmilyen ijedelmet nem okozott. Pedig az első nap még igencsak nyomott itt is, ott is a bakancs, csúszott a léc nemcsak előre, de gyakrabban hátra, keresztbe, meg kasul mindenki más lécén át. Válogatott kis csapatunk nem adta meg magát az elemeknek, kitartó munkával jutott el mindenki teljesítőképessége és a pályák felső határáig.
Mindenki a neki megfelelő csoportban haladhatott tovább, akár félnaponta szervezve át a csoportok összetételét. Az ügyesebbek egynapi, a bátortalanabbak kétnapi taposás után könnyítettek havasi életükön a tányéros felvonó használatával. Felvonóztunk, szlalomoztunk, hógolyóztunk, fotózkodtunk. S mikor már Zdiarban minden kék pályát leküzdöttünk, síterepet váltottunk és a bachledovai pályákat is meghódítottuk.

Megfáradt testünket esténként a szálloda uszodájában „pihentettük”. Az oktatók által megjósolt holtpontot egy, a Tátralomnicon teljesített, csodálatos kilátást nyújtó és jegességével izgalmakban sem szűkölködő gerinctúrával hidaltuk át. És mielőtt valaki azt hinné, hogy mindezek után este ájultan hullott csapatunk az ágyba, emlékezzünk meg a téli olimpia jegyében zajló vetélkedőről, a karaoke bajnokságról, a farsangi buliról, illetve az ügyességi vetélkedőről is.

A csapat elégedettségét jelzi, hogy az ismert szállóigét kissé kiforgatva az alábbi felkiáltással érkeztünk Szegedre: Veletek, Bármikor, Bárhol, Bármit!!!