Az idei pedagógusnap alkalmából Teleki Blanka-díjat kapott Horváth Henriett, a szolnoki Városi Kollégium szakiskolai programjának tanára. A tanárnő csaknem két évtizede foglalkozik hivatásszerűen a hátrányos helyzetű gyermekekkel. Mivel közvetlen kollégám, az interjúnál is a tegező formánál maradtunk.

- Mondd, nagyon érzékeny típusú tanár vagy? A kollégiumi ünnepségen komolyan meghatódtál, amikor a gratulációkat fogadtad.

- Igen, mert amikor átvettem a díjat Budapesten, nem voltak ott a közvetlen kollégáim, a díjra felterjesztő vezetőim. Természetesen nagyon jó érzés volt ott állni „kis emberként” a Néprajzi Múzeumban is a miniszteri kitüntetés átvételekor. Mély emberi érzelmeket indított el bennem, mert az elmúlt 18 évben nagyon sokat foglalkoztam hátrányos helyzetű gyerekekkel.

- Idén már harmadszor adták át a Teleki Blankáról elnevezett díjat, akinek a nagynénje – édesanyja testvére – volt Brunszvik Teréz, az első magyarországi óvodák megalapítója. Teleki Blanka bátor reformer volt, magyar tanítási nyelvű nőnevelő intézetet nyitott 1846-ban Pesten, később pedig a forradalmárokat bújtatta, amiért 10 év várfogságot is kapott. Mit üzen neked Teleki Blanka munkássága?

- Aki ezekkel a gyerekekkel ebben a programban együtt dolgozik, és életcélt ad nekik, azok mind újítók, akár Teleki Blanka volt. A kollégium lehetőséget ad arra, hogy életük minden színterére belépjünk. Ez is újítás, ami nem egészen elfogadott, hiszen a buktatóink visszavetik a sikereinket. Úgy érzem, társadalmilag nem teljesen támogatott tanári pályán dolgozunk, ahol igazán még nem ismerik el a hátrányos helyzetű gyerekekkel való foglalkozást. Sokan vagyunk, akik újítóként küzdünk azért, hogy a nagyon nehéz családi helyzet ellenére sikerüljön olyan célt átadni nekik, ami tovább lendítheti őket a normál hétköznapi életben.

- Harmadik éve vagy csoportvezető a szolnoki három „H”-s szakiskolai programban. Előző munkáidhoz képest ez mennyire más jellegű?

- Más jellegű abban, hogy más munkaformákkal kellett kiegészíteni a megszokottakat, hogy sikeresek legyünk. Abban is más, hogy nagyító alatt van a programban dolgozó tanár minden cselekedete. A gyakori ellenőrzés, az iskolákkal való szoros együttműködés hatékonyabb munkavégzést tesznek lehetővé, amihez szerencsére adott a „pénz, paripa, fegyver” is.

- A gyerekek sok-sok kudarccal, a családi-szociális háttérből - ahonnan nagyon nehéz kitörni - hozott hátrányokkal érkeznek a programba. Mennyire érzed sikeresnek, vagy kudarcosnak a csoportodban végzett munkát?

- Ennek megítélését két részre kell bontani. Az egyik a pedagógusokat érintő teljesítménykényszer, ahol számok, adatok mutatják, ki milyen munkát végzett, mennyire volt sikeres, vagy nem. A másik terület, ami a kollégiumban szerencsére jól megfigyelhető, a tanulók lelki, mentális, szociális fejlődése. Ha azt vesszük alapul, hogy három év után oda jutottunk a 22 fős csoportban, hogy 15 tanulónak három egész feletti a tanulmányi átlaga, és munkamoráljuk már visszaköszön a gyakorlati munkahelyekről, ez nagyon biztató. Sajnos vannak, akiknél ezt nem sikerült elérni. Két-három tanulónál már olyan nagyon súlyos szociális-családi problémák vannak otthon, amivel intézményünk nem tud megbirkózni. Ezeknél a családoknál a szülők fokozott gondozásra, terápiára szorulnának, hogy ne húzzák vissza a gyereküket. Úgy gondolom, összességében azért több sikerről tudok beszámolni, mint kudarcról.

-  Mennyire öntudatosodtak, komolyodtak meg a gyerekek a harmadik év végére, hiszen annak idején igen súlyos énkép-torzulásokkal érkeztek a programba. Előtérbe kerül-e már az életpálya tervezgetés?   

- Sokan vannak már akik érettségizni, továbbtanulni szeretnének, akik pedig dolgozni készülnek a szakmájukban, azokat is erősítjük önbizalom dolgában, hogy a hátralévő 1-2 kollégiumi évben – amíg itt vannak - felvértezzük őket kitartással, kudarctűrő képességgel, hogy önbecsüléssel bíró, jó szakemberekké válhassanak.    

Cs. J.