„Számomra ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája.
Itt jelent meg a Földön, s aztán tűnt el róla a kis herceg. Tanulmányozzátok figyelmesen, hogy biztosan ráismerjetek! S ha netalán egyszer erre visz utatok, kérve kérlek, ne siessetek, időzzetek el egy kicsit itt, pontosan a csillag alatt. Ha ekkor egy gyerek lép hozzátok, és nevet, és aranyhaja van, és nem felel, ha kérdezik: nyilván kitaláljátok, ki az. S akkor aztán legyetek kedvesek, és ne hagyjátok, hogy tovább szomorkodjam: írjátok meg nekem, hogy visszajött… „

 (Exupéry: A kis herceg)

 Több mint hét éve, hogy ez az egész rémálom elkezdődött. Tavasz volt, nyílott a hóvirág és rügyeztek a fák. A természet újjászületett, a mi sorsunk pedig visszafordíthatatlanul megpecsételődött a halál fekete tintájával.

2000. március 20-a úgy zuhant be kiegyensúlyozott családi életünkbe, mint derült égből a villámcsapás. Reggel még „búcsú – puszival” köszöntem el két egészséges kisgyermekemtől munkába menet, majd délután utolért a férjem kétségbeesett hívása: „Gyere azonnal, mert Nail nagyon rosszul van!”

Taxiba ültem és vágtattam haza. Azt laikusként is láttam, hogy nagyon erős fájdalmai vannak a kisfiamnak. Mondhatom nyugodtan, hogy én ilyen szenvedést, személy szerint még sosem láttam. Olyan mértékű kín gyötörte, hogy nem volt ereje sírni sem… Csak bágyadtan, erőtlenül, nyüszített és magas láz kínozta.

Azonnal hívtam a háziorvosunkat, aki beutalt az ügyeletes gyermekkórházba.

A következő „nevezetes” dátum az életünkben április 11-e volt, amikor megszületett a hozzávetőleges diagnózis: leukémia egy metasztázissal (áttét) a jobb fülében. Ez magyarázta az iszonyatos fájdalmát, amit a közben élt meg, hogy a rákos sejtek felemésztették, eltűntették Nailka dobhártyáját, sőt a körülötte lévő csontállományt is roncsolták.

Még aznap műtőbe került egy centrális véna kanül beültetésre és megkezdődött Nail kemoterápiás kezelése. Vele együtt az egész családunkat hálójába fonta ez az alattomos betegség. Sosem tudtunk és tudunk kigyógyulni belőle, csak ahogy mondják, vannak tünetmentes időszakaink és vannak, amikor visszazuhanunk az emlékek közé. Amúgy ez az egész teljességgel kiszámíthatatlan, hogy mikor tör az emberre. Fokozottabb az őrület ünnepek, évfordulók alkalmával, de sokszor egy banális eset is kiválthatja, mint pl. ha egy korabeli kisgyermeket látok, akivel durván bánnak, rángatják a szülők vagy éppen egy szelet csokoládét tagadnak meg tőle, hogy inkább elnézzék sírását a szupermarketben. Máskor meg elég, ha elhúz mellettem egy autóbusz, és bevillan, hogy úristen, ő sosem utazhatott buszon…

Egy befejezetlen élet, megannyi befejezetlen gyermeki csínytevés, és derékba tört álmok, örök rettegés és fájdalom, végtelen űr, ezek, amik itt maradtak nekünk.

Május 4-e volt a következő jeles nap az életünkben: először hagyhattuk el a kórházat, mert sírva fakadtam, hogy az óvodai Anyák Napi ünnepségre mindenképp szeretnék elmenni, hisz hat hete gyakorlatilag nem is tudtam magamhoz ölelni nagyobbik gyermekemet. Hazamehettünk két teljes napra.

Amikor otthon voltunk, olyan eufórikus érzés lett úrrá rajtunk, mintha semmi baj nem is létezne, mintha mindezt csak álmodtuk volna, mintha sosem váltunk volna áldozatává e gyilkós kórnak, amely ott dolgozott az akkor alig 16 hónapos kisfiam testében. Tulajdonképp sosem tudtuk, hogy éppen mi ellen küzdünk, mi ellen folyt az ádáz harc a szervezetében: éppen a rákos sejtek vagy a citosztatikumok okozta mellékhatásokat kellett túlélnünk, de egy tény, hogy igazi túlélőkké váltunk nap, mint nap.

Egyetlen percig sem hittük azt, hogy nem győzhetünk! Soha! Fel sem merült bennünk, hogy Nail egyszer elmegy, elvonul az életünkből, hogy kilép, vagy kiléptetik őt a földi életünkből.

Sokat töprengtem, őrjöngtem azon, ahogy váratlanul elveszítettük őt. Ott égtek és ma már csak halkan, de még mindig visszhangoznak bennem a miértek, amelyekre – beletörődtem – sosem fogom megkapni a válaszokat. Most még legalábbis nem.

Meghalni úgy, hogy a kezét fogom és elköszön tőlem utoljára… Minden erejét összeszedve, félig kómás állapotban ült fel az ágyon, és csak ennyit mondott: A-nya! Szétszakítva, kitépve ölelő karjaim, karjaink közül elragadtatott…

A szemünk láttára, karomban vérzett el és nem volt rohammentő a városban szabadon, hogy átszállítsa őt a gyermekklinika intenzív osztályára.

Nem tudom, nem is lehet leírni azt a kínt, amit átéltünk: férjemmel és nagyobb gyermekünkkel együtt, aki mindössze 6 esztendős volt ekkor.

De az, az egy szó, az utolsó, életem legszebb és legdrágább ajándéka volt: az élete áráé, és az anyai szereteté, összekötésé, szimbiózisé. Abban minden benne volt.

Nail megtanított anyának lenni a szó teljességében. Minden érzést átadott, amit a kifejezés, a totális anyaság jelent.

Hibázni, csak én hibáztam: hogy nem tudtam megóvni, megkímélni őt ettől az aljas betegségtől, a fájdalmaktól, szenvedéstől, emberi mulasztásoktól. Hogy nem tudtam rövid kis életébe több mosolyt, szeretetet, fényt vinni, mert elállta az utamat egy rémisztő, nagy fekete, hórihorgas kaszás, amit úgy hívunk halkan, csendesen, hogy halál…

Hiába szálltam szembe vele, hiába hittem, hogy le tudom győzni, mindez badarság, vak, naív tett volt, emberi önteltségünk gőgje. De ez sarkallt arra nap, mint nap, hogy mosolyogni, mesélni, símogatni, élni tudjak.

Talán ez hajt előre még most is…

Bár még innen a túloldalról, de hiszem, hogy egyszer mégiscsak utolérem odaát a Másvilágon azt a fekete ruhás gazembert, és akkor aztán legyőzőm őt egyszer és mindenkorra!

Nailt pedig a karomba veszem, ő ráfonja kis kezeit a nyakamra, érzem újra babaillatát, bőre érintését és teste melegét, és nem teszek semmit, csak azt hajtogatom neki, amit akkor a távozása pillanatában is tettem, hogy: „ Itt vagyok, itt vagyok veled kisfiam! Ne félj, nem hagylak magadra, mert én mindig veled leszek és szeretni foglak mindörökké… „

Büszke vagyok rád kisfiam!

Köszönöm, hogy az Édesanyád lehettem!

Anya

Nail sohasem született és sohasem halt meg…

Csak látogatást tett a Földön 1999. január 3.
13 óra 55 perc és 2000. szeptember 6. 13 óra 55 perc között.

(Oshó után szabadon)